Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-09 / 288. szám

6 HETEDHÉT HATÁRON "DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. DEC. 9. Dóc: ki mint vet, úgy arat A rónát őrző akácosok árnyékában jó megpihenni, ha végzett az ember a munkával. Avagy bizonyos benne, hogy a betervezett napi fordulókat képes lesz maga mögött tudni. Lelki szemei előtt megjelennek a tehertől nyikorgó szekerek - a fölművesnek kedves ez a zene, legalább annyira kedves, mint a sarjadó vetés vagy a beérő tengeri látványa. S ha mindez valósággá válik, s már - a lóerők számától függetlenül - roskadozik a motorizált kocsi, íme, az ember mosolyoghat. S ha a kívülálló az egyediben az általánost keresi, nyugodtan kimondhatja az örökérvényű szentenciát:, Dócon is érvényes a mondás, miszerint ki mint vet, úgy arat. Nyolcan Nyolc választott képviselő alkotja a dóci önkormányzatot. Belovai Pál polgármester szerint körükben ismeretlen fogalom a pártharc, a széthúzás. Egy emberként a köz boldogulását nézik, nem helytzik előtérbe az. egyéni érdekeket. Mindez kinyilatkoztatásszerűen hangzik, mielőtt papírra vetettem volna, rákérdeztem néhány helybélire. Eleddig nctn találtak kifogásolnivalót választottjaik munkájában. A három kisgazda és öt független (maga a polgármester is az; soha nem volt tagja egyetlen pártnak sem) képviselő hozzáállását - a gazdagabb településekkel ellentétben - valószínűleg az befolyásolja, hogy a „semmiből" kell valamit felmutatniuk. Ez a kényszer viszont nagy úr, s ha mindehhez, párosul a lokálpatrióta tisztesség, az. eredmény nem maradhat cl. Válás után Sándorfalva és Dóc 1973-ban „egybekelt". Egyenlőtlen felek frigyéről van szó. E különös házasság tavaly felbontatott. A dóci óhaj mögött számtalan sérelem húzódik meg, ezúttal nem tisztünk a felsorolás. A kisközség önkormányzói kérésére egyetlenegy ponton megközelítjük azonban ezt a bontópert, tanulságosnak érezvén az előállt helyzetet. Miután mindkét településen megválasztattak a bizalmi emberek, tavaly december 31-i dátummal elszámol egymással a két képviselő-testület. Illetve... Függőben maradt a költségvetési üzem helyzete. Sándorfalva választott képviselő-testülete elzárkózott a „párbeszédtől". Mit mondanak az előírások? Az. önkormányzati törvény 107. paragrafusa világosan fogalmaz: az üzemeket meg kell osztani! . A sándorfalviak érvei szerint az 1971-ben alapított költségvetési üzem az ó kockázatuk volt, s mindvégig az is maradt. Eme látványos hivatkozási alap, a kisközség meghatalmazottai szerint, igencsak sántít... A dóciak elismerik a költségvetési üzem alapító atyái érdemeit; szerény és megfontolt kérésük csupán annyi, hogy az 1973. (tehát a kényszerházasság) óta kimutatható vagyonnövekedést osszák meg a lakosság arányában. Nyilvánvaló, hogy a 832 lakost számláló Dóc „vagyonnövekménye" nem mérhető a Sándorfalváchoz - számukra azonban ez a kicsi is sokat jelentene. Hogy a „nagy testvér" miért köti az ebet a karóhoz? Egyelőre megfejthetetlen titok, de rövidesen kiderül... Ugyanis sem a megyei önkormányzatnak, sem a köztársasági megbízottnak nem hatásköre ez esetben a döntéshozatal. Maradna a megegyezés, ami, a fentiek alapján megállapítható, hiánycikk. A Csanádpalota-Kövegy „szindróma" íme, itt is megismétlődik: a bíróság tárgyalja majd az ügyet. A dóciak remélik, hogy akkor alkalmuk lesz betekinteni a költségvetési üzem mérlegébe is. Különben - szegénység ide, pénztelenség oda - ügyvédet fogadtak. A tűzoltás „művészete" avagy a parancsnok plusz tizenhét fő Csikós András a parancsnok és tizenhét főből áll a csapat. A szervezés minden gondja-baja a parancsnoklót terheli. Az önkormányzat (az elemi önvédelem érdekében és ... jogán) biztosítja az önkéntes tűzoltó-egyesület működési feltételeit. ZSUK gépkocsi, 400 literes fecskendő - a teljes vagy részleges felújítás tartozik az időszakonként fölmerülő teendők közé. No, meg a ruházat... A tűzoltó egyenruhája minden egyéb egyenruhával ellentétben, amiket általában az erőszakszervezetekhez „párosít" negyven esztendős emlékezetünk tiszteletet parancsol a bátor férfiaknak. Férfiaknak? Dócon működik női tűzoltócsapat is! Első helyezést értek el a megyei versenyen, majd legutóbb, Hódmezővásárhelyen, egy területi vetélkedőn a technika „csodája" fosztotta meg őket az előkelő helyezéstől. Gémes Istvánná, Csányi Józsefné, Csányi Tiborné és Szekeres Istvánné évek óta jól szerepelnek a szakmainak nevezhető összecsapásokon - miközben odahaza őrzik az otthon melegét. A tűz, ha elszabadul, ha a vörös kakas képében szárnyal javaink fölött, nemzedékek gyötrelmét képes, falánk szárnyalással, hamuval meghinteni. Az állandóság, a maradandóság letéteményesei, a mindennapi tűzgyújtók, a gyenge asszonyok nagyon jól tudják, hogy a csiholás és oltás egymást föltételezi; föl kell hát készülni, szembe kell nézni az elem rontásával is, ha már a korlátozott jótéteményeit hasznosítani tudjuk. A gyengébb nem dóci önkéntesei szembe mernek nézni a tisztítóból pernyehordóvá vaduló tűzzel. A férfiak is rendszerint neveznek a versenyekre. Az első tíz között szoktak ingázni, megelőzve nagyobb helységek csapatait. Kárpótlásuk az asszonyok szítta parázs, az állandó készenlét varázsa: a fellobbanó átok nem érheti készületlenül őket. Kis faluban a tűzoltás „művészetének" egy a titka: két csapat áll tettre készen, s egy a parancsnok. Dócon eddig csak a versenyeken indulók rendelkeztek egyenruhával. Jövőre a teljes csapat abban gyakorlatozhat, díszeleghet. Matild asszony fogad, összecsapja a kezeit, amint illik, nahát, Feri bácsi kint van Pusztahomokon, határnézőben, rögvest előjön, csak legyünk türelmesek. Azok vagyunk. Közben - a kinti nyirkos hideg ellentéteként - az otthonos konyhában melegedünk egy kávé mellett. A sarokban Íróasztal, könyvek, irományok, lapok: bizony ez Feri bácsi dolgozószobája. A türelem terem: megérkezik Lele Ferenc nyugdíjas tanító, Dóc díszpolgára, helytörténész. Kezet rázunk, s immár nem kell ajtóstól rontani a házba, belül vagyunk, válaszolhat házigazdánk az első kérdésre. - Folytatom, persze hogy folytatom a helytörténet megírását. Fölemeli mutatóujját, s tanítósan okítva pontosít: - Ha esik a hó! Akkor jön el az ideje. Feri bácsi tíz éve nyugdíjas, s vallomása szerint a henyeség, az egy helyben topogás az élet megrontója, akár a tétlenség. Ez ellen van bőven ideje tenni. A tanyán, a faluban, a mezőn. Azért nem feledi eredeti kérdésemet, s visszatér a helytörténeti kutatáshoz: - A falu, mármint Dóc 1952-ben alakult. 1970-ig feldolgoztam minden dokumentumot. Folyamatosan nézem át a jegyzőkönyveket, okmányokat. Akkor lesz hitelös minden szó, amit leírok. Ennyiben maradunk: a helytörténésznek oly hitelesnek kell lennie, mint az első hónak - amit leír, maradandó, mint az erdő... Jó, csevegjünk a faluról, az emberekről, egykori tanítványairól. - Érdemes megnézni Bodorszéken azt a magas fóliakultúrát, amit a Szatmári és Lőrincz család művel - figyelmeztet Feri bácsi. Majd a helyzetet elemzi: - Gyalogmunka nincs a mezőgazdaságban. Eljárnak az emberek Szegedre, onnan hozzák haza a pénzt. Persze, hogy eljárnak. 1952-ben 272 kisdiákja volt az iskolának. Huszonhárom év múlva, 1975-re hatvanöt gyermek maradt. A tanyavilág fölszámolásával végrehajtották a körzetesítést, országosan, nemcsak Dócon. Hogy melyik egykori diákomra emlékszem szívesen? Sokan vannak, hirtelen Ács Miklós, Belovai Pál, Pinger Marianna és Klára, Gémes Pál, Gazdag József, Szél Pál neve jut eszembe. Sértődés ne essék, talán valakit csak kihagytam a felsorolásból. Mindig azzal vigasztalom magam és a környezetemet: Krisztus volt a legkülönb ember, mégis, mennyi ellensége volt... - Samsung videokazettát parancsoljon! - Köszönöm, még gondolkodom... - Kossuth, Sopianae, Symphonia... esetleg egy dobozzal. - El vagyok kényeztetve. Valamelyik kocsmában hallottam: kérünk egy csomag Symphoniát fél konyakkal... - Ez utóbbival nem szolgálatok. Nagy a kereslet viszont a rejtvényújságok iránt. - Természetesnek veszem. Mit árulnak még? - Amit harminc év óta mindennap: bélyeget, újságokat. A falu pénzei a kezeim között mennek át. Egyáltalán: minden, ami a postához tartozik. - Visszal. íidcóhoz, a cigarettához: milyen a kereslet, mennyi a bevétel? - Lassan kúszik fölfele az összeg. A/ emberek hozzászoknak, hogy ezzel is szolgálunk. - Bizonyára nagy hajtóerő a jutalék... - Szó sincs róla. Jutalékot nem kapunk. Úgynevezett tárcabevételnek számít a forgalmazás megfelelő része. - Nem hozna többet a „konyhára" a napilapok, például a Délmagyarország fokozott népszerűsítése? - Úgy érzem, ez a 124 példány, amit naponta kézbesítünk, a jelenlegi körülmények között fedezi az érdeklődést és szükségletet. Budapesti lap egy-kettő jár a községbe, leginkább a Szabad Föld kelendő. - Jelezte: harminc éve szolgál. Mire emlékszik a legszívesebben vissza? - Még 1955-ben Bajor Nagy Ernő írt riportot Dóéról. A Nők Lapjában. Mielőtt a fényképész elé ültem volna, bekötötték a fejemet, hogy feleljek meg a riporteri szövegnek - és az igazságnak: tizenhat éves parasztlány a dóci postamester. A minap került elő az a lap, lányom örömére. ...Huszka Ferencnél, akit mindenki Ibolya néninek hív, szólítja a hivatal: ügyfél érkezett. Postán vagyunk, tehát bélyeget vásárol. Répás János géplakatos, autórugó-javító és kovács a műhelyében szorgoskodik. A tüzet fogta munkába: az anyag izzik, most formálható, serényen forgatja a szén fölött, miközben a füstfelhőben fotós kollégám a megfelelő látószöget keresi. - A sándorfalvi szövetkezeti seprűgyámak, egyedi rendelésre, késeket készítek. Remélem, beválnak. Hol tanultam a szakmát? Tősgyökeres dóci vagyok, az öthalmi állami gazdaságban voltam ipari tanuló, majd Szögedében, Kovács kovácsnál lestem el a rugójavítás titkait. Tavaly január óta váltottam ki az ipart. Kevés a pénz, sok jó tapasztalatról nem számolhatok be. Ajánlom: fáradjanak beljebb, itt, a műhelyben dolgozni lehet ugyan, beszélgetni viszont kevésbé. Szóval, a szakma. Ketten csináljuk, van üzletkötőnk, minden megrendeléshez ragaszkodunk, igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni magunkból. Számomra fontos a biztos háttér. Egyrészt ragaszkodunk a szülőfaluhoz, nem volt és nincs szándékunkban itthagyni ezt a közösséget. Láthatja, itt, az Alkotmány utcában a velem egykorúak, a mai középnemzedék csinos házakat húzott föl, az önkormányzat segítségével elkészüli a műút, alakul a falukép. Másrészt a családi háttér az. ami indokolttá teszi ezt a gazdasági lokálpatriotizmust. Ha úgy kívánja a megrendelő, hét végén is dolgozok. Magam osztom be az időt. a szükségletek szerint. Elismerem: nem könnyű a pénzkeresetnek ez a módja, vártam már három hónapot is az átutalásra, sőt, egy esetben az év is eltelt a Fizetség és az elvégzett munka között, mégis, a három gyermek (mindhárom lány) felnevelését így látom biztosítottnak. A feleségem bejár a szegedi gyufagyárba dolgozni, mosolygunk is ezen, ő a „méregkeverő" a családban, persze, csak szóban. A nagyobbik lányom másodéves kereskedelmi tanuló, a középső hetedik osztályos, a legkisebb óvodás. így teljes a családi „létra" minden foka. És biztonságos, mivel a maradandóság ebben rejlik. Az OLDALT IRTA: PATAKI SÁNDOR FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Példabeszéd Párbeszéd Monológ