Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-06 / 260. szám

SZERDA, 1991. Nov. 6. VISSZHANG 7 Van-e sajátos magyar sajtó? A DM október 30-i számában megjelent Kinek kell a sajtótörvény? című írás utolsó mondata így hangzik: „Ezzel kapcsolatban az olvasók gondolatait is szívesen várjuk a szerkesztőség címére." Ez az „is" azt mutatja, hogy sajtónk még nem olvasócentrikus, de reméljük, hogy hamarosan azzá válik. Gondolataimat Tandi Lajos szép és igaz mondatával kezdem, ami „rímelhet" is az előbb idézet mondatra: „A lapokat különben is egyedül az olvasók legitimizálhatják." A címben feltett kérdés félkarú, mert azt is kérdezni kell, van-e sajátosan magyar olvasó? Mindkettő van. Mi jellemzi őket? Minden körülhatárolt földrajzi térségben éló népeknek, nemzeteknek, speciális igényeik vannak a sajtóval szemben, aminek eleget kell tenni. Mi itt élünk Közép-Kelet-Európában, erős balkáni behatással. A térség lakói, mi magyarok is, érzelmi, indulati, hadaró, hangoskodó, gesztikuláló, fegyelmezetlen sajátosságokkal rendelkező népek vagyunk. Mivel minket innen nem lehet leváltani, sem kitelepíteni, ezért hozzánk csak alkalmazkodni lehet! Az újságírás szolgálat, a sajtó van az olvasókért és nem fordítva. Az itt éló népek, mi magyarok is, minden felsorolt és fel nem sorolt sajátos hibáink ellenére Földön járó és az Életben éló népek vagyunk! Az Élet - nem a valóság, a realitás, az ésszerűség, az objektivitás, nem a tények sorozata stb. Az Élet - mindezeknél több, és meghatározóan ehhez a térséghez és az itt éló emberekhez kötött. Mi azért valahogy mindig ezt az Életet becsüljük, ennek tükrözését, magyarázatát, netán megváltoztatni akarását stb. akarjuk olvasni „sajtótermékeinkben" is. (De csúnya szó!) Mi itt azokat az újságírókat és azt az írott sajtót becsüljük, akik értik, érzik a mi Életünk nyelvét, hangulatát, akik ebből az Életből hozzák témáikat profi módon és érdekesen, de nem az Élettől elszakadva! Természetes, a sajtóval szembeni igények itt is különbözőek. Rétegezettek. Az értelmiség inkább hosszabb, elemző cikkeket szeret olvasni. Valaki azt mondotta, hogy ő nem szereti ezeket a „revolver újságokat", ami alatt azt értette, hogy 8-10 soros információkkal „telelövöldözik" az újságokat. Mások szeretik a „jó, szaftos pletykákat". Nem véletlen ez sem, a pletyka hordozza a legtöbb valós igazságot! Vannak, akik a botrányokat szeretik, de nem tartósan! Milyen jellegzetes és sokat elmond rólunk, amikor ezt mondjuk: „minden újság hazudik!". Vagy: megveszi az állampolgár az újságot és így szól: „no, mit hazudik máma az újság?" Minket semmiféle újságírói rafinériával nem lehet manipulálni, csak félelemmel féken tartani. Az Élet itt tőle minden idegen „manipulációt" előbb-utóbb megbuktat. Mi, olvasók megérezzük, hogy ez az újság, cikk, „csak művi" és nem életszagú. Az itt élők életszagát árassza az újság minden betűje. Ezért is azt tapasztalom, hogy nálunk, eltekintve az „exkluzív" kis létszámú elittől, külföldi újságok nem tudnak széles néprétegeket meghódítani. Gondolok itt a most induló Európára, vagy a Magyar Hírlap mellékleteként megjelenő francia újság magyar fordítására, A diplomáciai élet címűre. Nem a mi világunkból jönnek ezek a lapok. Melyik az a sajtóműfaj, amelyik nálunk igazán az Életből meríti mondanivalóját? A jó riport! Olvasom a Magyar Hírlapban két újságírónő, R. Székely Júlia és Kulcsár Anna vitáját. R. Székely már nem olvas riportot, mert nincsen jó riport, és ilyet nem is csinál. Kulcsár viszont azt mondja, hogy a mi újságíróink „csak" publicisztikát írnak az íróasztaluk mellett, mert a riporttal sok nehézség jár, sok a munka vele, nagy támadási felületet vesz nyakába az újságíró stb. Ezért van nálunk olyan sok újságíró, és kevés riporter. Színes, nagyformátumú személyiségű riporter meg alig van. Ha van. Igaz, hogy riport és riport között is különbség van. Az újságíró felhívja a Nagy Valakit, feltesz neki öt kérdést, a riport „alany" igen okos dolgokat mond egy magnóba, amiről a gépírónő legépeli az elhangzottakat. Ez is riport! Nem szeretjük, ha a sajtó ítélkezik felettünk, értékeljen sokoldalúan. Néha meg lehetne kérdezni az értelmes állampolgárokat is, nem „az utca emberét", mert azok nemigen szoktak mondani semmit. Vannak jól látó, közéleti érdeklődésű emberek nálunk, akik szégyellnék mint sajtólevelezők megírni véleményüket. Meg kellene őket is kérdezni, hallgatni, és mondanivalóikat „publikussá" tenni, szerkeszteni. Egy riport akkor jó, ha hetekig beszélnek róla az emberek, mert gondolatokat mozgatott meg, nem csak botrányokat tárt fel. Azt gondolom, hogy az újságírónak, a színésznek, a politikusnak minden nap újjá kell születnie, ha frissen akar írni, ha minden nap valamit fel akar fedezni. Ilyen a hivatása, és mert a nyilvánosság ezerszemű! Mi jogász nemzet vagyunk. Ilyeneket olvasok az írásban is: sajtótörvény, törvényi szabályozás, esélyegyenlőség stb. Az újságírás három pilléren nyugszik: Élet-olvasó-újságíró. Ebben a sorrendben! Ha az újságíró ebben a közegben ott van, köztünk van, ha lelkiismeretes, ha érződik írásán, hogy munka van a mondatok között, az energia ott van a sorok között, akkor becsülik. Igen. ebben a térségben becsülik az ilyen újságírót és az ilyen sajtót! Igaza van T. L.-nek: „A tisztességes újságcsinálás erkölcsi alapját nem egy újabb törvény fogja lefektetni, hanem az újságírók, szerkesztők hitele." Tessék mondani, mióta van már nekünk egészségügyi törvényünk, és ettől jobb lett az egészségügy? Nem lett jobb! Itt ebben a térségben, nálunk, csak az emberi hitelesség és tisztesség tarthat számot tartós értékre! Dr. Veress Sándor Az olvasó visszanéz Lapjukban egyre gyakrabban olyan cikkek és megnyilatkozások látnak napvilágot, amelyek az utca emberére, illetve a város polgárainak véleményére való hivatkozással nem egészen a tárgyilagos és reális tényeken alapszanak. Hivatkozhatnék akár a velem készített, és a Délmagyar október 1-jei számában megjelent interjúra, amely „az utca embere" címet viselte és Pál Tamás Péter tollából jelent meg. E cikkben a nyilatkozatom jócskán megcsonkítva, és nem az általam elmondottaknak teljesen megfelelően látott napvilágot. A lap úgy tüntette fel a képviselőkről alkotott véleményemet, mely nem teljesen egyezik az általam elmondottakkal. Hisz érthetően és világosan elmondtam, hogy véleményem szerint Bratinka képviselő úr ahhoz képest, amilyen elfoglalt, eléggé sokszor találkozásra hívja választópolgárait, de véleményem szerint még sokkal hathatósabban is tartaná a kapcsolatot, ha az önkormányzat biztosítaná a képviselőik) által immár fél éve kért fogadóhelyiséget. Személy szerint nem tulajdonítanék különösebben nagyobb jelentóséget ennek, hisz elkönyveltem magamban, hogy sem újságírónak, sem riporternek nem fogok nyilatkozni, amit volt szerencsém azóta már meg is tenni. Igen ám, de ezt nagyon sokan megteszik, tartok attól, hogy a tisztelt újságírók is munka nélkül maradnak, mert elvesztik a bizalmunkat, a lapjuk meg akár be is csukhat, hisz volt és van erre már példa. Őszintén szólva csak sajnálni tudom. De szívesen olvastam volna arról, hogy miért nem biztosít a polgármesteri hivatal ilyen helyiséget? Bár őszintén szólva gyanítom, hisz volt szerencsém, mint állampolgár egy párszor résztvenni a testület ülésén, valamint Lippai polgármester úr sajtóbeli megnyilatkozásaiból is ítélni. Történt egyszer, hogy egy fiatal képviselő az ellen tiltakozott a közgyűlésen, hogy az alpolgármesternő milyen jogon hívta meg a miniszterelnököt a szabadtéri játékok megnyitására? Legnagyobb meglepetésemre a polgármester úr anélkül, hogy a képviselő urat rendreutasította volna, inkább a felhördülő közönséget igyekezett a helynek megfelelő viselkedésre felszólítani. De az újság igen tiszteit képviselőjének akkor is fontosabb volt a Crvena Zvezda jöveteléről való döntésről bővebben tájékoztatni az olvasókat. Azt hiszem, joggal kérdezem magamtól, vajon ez a sajtó (legalábbis egy része) őszintén akarja, hogy ez az ország minél hamarabb a demokrácia útjára lépjen, és minél gyorsabban elinduljon a felemelkedés útján? Hisz látnia kell, aki egyszer is részt vesz az önkormányzati ülésen, hogy Lippai úr nem túlzottan tud együttműködni a képviselőtestület tagjaival, és erről a jelenségről a sajtó azért eléggé hallgat. Vagy lehet, hogy nem tudok kellőképpen olvasni belőle? Hisz az „Erős testület, gyenge polgármester" című cikkben erre való utalások vannak, melyek arra utalnak, hogy a városházán mintha egyszemélyi vezetői stílus volna kialakulóban? Hisz a polgármester úr az újságíró kérdésére kategórikusan kijelenti, hogy az együttműködés a frakcióval, vagyis a konzervatívokkal, és az úgynevezett kilencekkel gyakorlatilag teljesen megszűnt. Nyilatkozatának további részében egyebek között olvasható: „Megmondtam az illetékeseknek, hogy nem fogok lemondani." Továbbá összehasonlíthatatlanul rosszabb az élete, mint korábban, és hogy egy év alatt több megalázásnak volt kitéve, mint eddigi élete folyamán. Az interjúja további részében kifejti, hogy nem érzi föltétlen szükségesnek, hogy polgármester legyen. Polgármester úr, ez őszinte beszéd, nem kell megvárni, hogy az egészsége rámenjen, vagy esetleg a választópolgárok visszahívják, de méginkább nem, hogy városunk a csőd szélére jusson. Fogadja meg jótanácsom, hisz nem bűn az, ha valaki nem felel meg valamilyen pozícióban, még attól más területen igen hasznos állampolgára tud lenni az országnak. Tuska János Egressy B. u. 46. Intézményi csiki-csuki A Délmagyarország október 25-i számában „Megyegyűlés Makón intézeti csiki-csuki" címmel, Ú. 1. aláírással tájékoztatás jelent meg a Csongrád Megyei Közgyűlés október 24-i üléséről. Ebben a tudósító a nevelőotthonok átszervezésével kapcsolatban tett megállapítása: „a nevelési-oktatási, közművelődési intézmények körül baj van: gazdálkodásuk nem megfelelő..." azokra és a Csongrád Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetre, mint az otthonok gazdálkodása irányítójára is dehonesztáló. Ez a megfogalmazás sem a közgyűlésre előterjesztett anyagban, sem a közgyűlésen így nem fogalmazódott meg. A nevelőotthonok gazdálkodását a Csongrád Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet belső ellenőre és a Csongrád Megyei Önkormányzat revizora rendszeresen vizsgálja. Gazdálkodási szabálytalanságokról nincs tudomásunk. Az otthonokban folyó szakmai munkára is a gyermekszeretet és az őszinte törődés a jellemző. A Csongrád Megyei GYIVI-hez tartozó intézetek, az intézményhálózat átvilágítására gazdaságossági szempontok miatt került sor. Az 1990. évtől az intézmények ellátmányozása a hálózatban ténylegesen nevelkedő gyermekek számának megfelelően történik. A nevelőotthonok alulkihasználtsága miatt jelentkező finanszírozási gondok teszik szükségessé a hálózat struktúrájának esetleges változtatását. Galambos László a Gyermek és Ifjúságvédő Intézet igazgatója Tisztelt Főszerkesztő Úr! Kedves Imre! Politikusként és újságolvasóként őszintén gratulálok a Délmagyarország megújult külsejéhez. Egy külföldi utamról hazatérve örömmel tapasztaltam, hogy a Te vezetéseddel megindított, európai látóterű kísérletek mára kézzelfogható eredményt hoztak: tetszetős külsővel, gondosan szerkesztett és jól áttekinthető lapoldalakkal vehetjük kézbe városunk nagy múltú lapját. Minőségi ugrást jelent - mert igen fontos a lap arculata szempontjából -, hogy végre láthatóvá vállak a fotók (ami, gondolom, fotósaitokat is inspirálni fogja). A közéletben forgolódó pályatársaimhoz - és vélhetően számos lapolvasóhoz - hasonlóan magam is szívesen látom, hogy a közéleti híreket elkülönített helyen, mindenféle kellemetlen áthallást kiküszöbölve közlitek. Ezzel egy korábbi nézetkülönbségünk is megoldódott; köszönet megértésedért. További jó együttműködésünkben bízva kívánok sok sikert Neked és a Délmagyarország egész szerkesztőségének. Kérlek, add át elismerő véleményemet és üdvözletemet Theodose úrnak is. Barátsággal üdvözöl: Bratinka József Uszoda A DM október 16-i számában a „Megismételt ajánlat" című írás foglalkozik a SZUE, illetve a Ligetfürdő üzemelési problémáival, ami annyira mellbevágott, hogy levélírásra késztetett. Már az is elszomorított, amikor az egyik szeptemberi számban arról olvastam, hogy fürdeni (gyógyulni) vágyók felajánlották önkéntes munkájukat a fürdó nyitva tartása érdekében. Azt hiszem, hogy ez a hír inkább a Rossz hír rovatba illet volna, mintsem az olvasói levelek közé. Számomra érthetetlen, hogyan juthat idáig egy ilyen adottságokkal rendelkező város? Summázott véleményem szerint csak és kizárólag a korábbi és a mai minősíthetetlenül dilettáns városi vezetés miatt. Tudomásom szerint a fürdő a magyar állam tulajdona, kezelője a Vízművek és Fürdők Vállalat, felügyeleti szerve korábban a tanács, ma pedig az önkormányzat. A rendszerváltást megelőző időkben történtekkel talán csak annyiban érdemes foglalkozni, hogy a „10 év 10 medence" koncepció hangzatos volt ugyan, de megalapozatlan, fellengzős és igazán meg sem valósult. Felépült egy külsőre szép, de igénytelenül (normális öltözők és mellékhelyiségek nélküli) megtervezett és kivitelezett kupolás termálfürdő, valóban ideálisnak mondható fürdési lehetőségekkel, elsősorban gyógyászati célra, de lényeges műszaki berendezéseket elhagytak (például szellőzőgépek), amelyekre már nem jutott pénz. Mindenki, aki ebben illetékes volt, elfogadta, majd elmenekült a közéletből, vagy elküldték. Felelősségrevonás pedig, mint általában a közpénzen megvalósult létesítmények esetében, elmaradt. Mi van ma? Az üzemeltető nem működteti, mert ráfizetne, de elutasít minden valamire való ajánlatot, mert a „vagyonától" nem akar megválni. Elvégre mégis az ő állóeszköz-állományát képezi. Vizsgálta-e és milyen mélységig az önkormányzat, hogy a Vízművek és Fürdők Vállalat indokai mennyiben helytállóak? (Azt hiszem, hogy rajtam kívül sok rendszeres fürdőbe járó már legalább két éve tudja a fürdő dolgozóitól, hogy a vállalat vezetőségének esze ágában sincs ezt a nem jövedelmező üzemet működtetni, de elhitetni igyekeztek és újságban is megjelentették, hogy a felújítás befejezésére nincs pénzük.) Ok lehet-e egy ekkora város fürdésre és gyógyulásra vágyó, illetve rászoruló lakosságát megfosztani a fürdés, a gyógyulás lehetőségétói, csupán az üzemeltető vállalat, ennek gazdaságtalanságát állító magatartása miatt? Van-e a fürdők vállalatnak egyéb, nem gazdaságtalan üzletága? Mert ha nincs, úgy indokai talán elfogadhatók, de akkor fel kell számolni, mert nyilván fizetésképtelen. Ez esetben miért nem privatizálják? Miért nem rendeli el az önkormányzat a fürdó eladását, vagy bérbeadását? A hivatkozott újságcikkben említett Real-Invest Kft.-én kívül hallottam arról is, hogy a Forrás üdülő már korábban jelentkezett üzemeltetóként, vagy legalábbis jelezte valamilyen formájú részvételi szándékát, ami nyilvánvalóan kitűnik az üdülő vezetésének azon ténykedéséből, ami arra utal, hogy komolyan veszi a gyógyító üdültetést, ebből szeretne megélni. Amenyiben a Vízművek és Fürdők Vállalat valóban ennyire rosszul áll, miért nem hozzák nyilvánosságra gazdasági eredményeit, netán eredménytelenségét? Elképzelhető, hogy furcsa képet adna az egyes ágazatok, például a víz- és csatornaszolgáltatás eredménye és felmerülne a kérdés, hogy az általuk sokat emlegett gazdaságtalanság mellett hogyan léteznek egyáltalán, kapnak-e a vezetők jutalmat, nyereségrészesedést, prémiumot, vagy egyéb juttatásokat? Milyenek a vezetői és a szakmunkás fizetések stb. Úgy gondolom, hogy egy állami tulajdonban álló, a gyógyítást (és az idegenforgalmat) is szolgáló létesítményt felügyelő önkormányzat nem helyezkedhet csak és kizárólag olyan álláspontra, mint történetesen egy magánvállalattal szemben, hogy lesz, ahogy lesz, ez a vállalat dolga. Nem, ez nemcsak a vállalat Ugye, hanem a városé, a miénk. Ezekről a dolgokról én már 1990. november 4-én kelt levelemben írtam a frissen megválasztott polgármester úrnak fellelkesülve a rendszerváltáson, ugyanakkor félve a helyhatósági választások utáni időktől. Hogy mi ösztönzött elsősorban a levélírásra? Az, hogy magam is reumatikus problémákkal küszködöm, amelyet a melegvizes fürdő féken tart, a fájdalmakat mindenesetre csökkenti. Bosszantja az embert, hogy szegénység ide vagy oda, új fürdók megnyitásáról hallunk. Mi magunk Gyulára járunk rendszeresen, évenként kétszer, két hétre, ahol tisztaság és rend van, szépség és nyugalom. Sajnos ott is van gazdasági pangás, kevesebb a vendég, de mégsincs kétségbesés és szó sincs arról, hogy fürdőjük bármelyik részlegét bezárnák. Tudom, egyes fürdók bezárása nemcsak szegedi „sikerágazat". Van ilyen Pesten is és más helyeken is. Azt javasolom, a polgármester úr vagy illetékes helyettese ne bábáskodjon a Vízművek és Fürdők Vállalat felett, és ne akarja jelenlegi felállásában minden áron megmenteni. Hagyja megélni vagy meghalni, de figyeljen arra, hogy a közüzemi szolgáltatások kerüljenek új kezekbe, akik nemcsak sírnak, de adófizetésre is képesek. Ösztönözze az erre vállakozni akarókat és segítse őket erejének megfelelően, de semmi esetre se erején felül. Talán hoz a polgármester úr valami jó ötletet Amerikából, de működő intézményeket létesítsenek és támogassanak itthon, Magyarországon, mert erre igenis van lehetőség és ennyit mi, szegediek is megérdemlőnk és elvárunk. Dr. Molnár István Szeged