Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-01 / 256. szám

•w Gábor arra eszmeit: ha ezt az utat pontosan maga elé kell idéznie egykor, Ady soraira gondolna: „Homlokomra várom puha kezét, és a szívem tájára..." Ám az ösvény kizökkentette álmodozásából. Életében először tapasztalta ilyennek ezt a kúriaépületig húzódó utat. Bokaficamítónak, csúszósnak, rücskösnek. Amelyiket valami erőszakos gyepfajta is r igyekezett elfoglalni. Az ösvénnyel párhuzamosan kocsiút. Esőtől felduzzadt sártenger. Az éppenhogy oszlani készülő esőfelhő-foszlányok mögött az ég sárgáskék. az akácfák tetején vibráló sárgászöld fény. Szemetfájdító. Az ösvényre fel-felfutó fű úgy csúszott a cipőjük alatt, mintha csizmazsírral kenték volna be vastagon. Gáborék kúriája, ahová a két lányt vitte, elhanyagolt menhelynek festett. Nem lakóépületnek. Bagolyvárként meredt eléjük. A felső emelet egyik csücske olyan lebombázottan ásít ott, ahogyan a háború hagyta. S mégis: Pötyinck és bakfis húgának az ajkán ez a lehangoló épület sem tudta meghervasztani a mosolyt. A mesére tárulkozó, csepp gyerok mosolyát; Pötyi. aki kemény racionalitással érvelt évfolyam-megbízottként a főiskola diákgyűlésein, most rajongó, hályogos •szemével olyannak látta a romos épületet, amilyenné Gábor mesevilágra hajló alkata szuggerálta számára. - Látod a pálmámat? Ott, az erkélyablakban. Pötyi ragyogva bólogatott. Azt a pálmát látta maga előtt, amit Gábor szavaiból ismert, és nem azt a kuszán gubbasztó kukoricafélét, amire Gábor mutatott. - Az amarilliszed most pihen, vagy virágzik ? - Most a sötét korszakát éli. A kamrába tettem legutóbb, amikor itthon jártam. Erőt gyűjt magába a sötétségből. Anyám időnként ránéz, ha a kamrába nyit. egy résnyi világosságot enged rá. mivel nem tudja soha elképzelni, hogy a sötétségből is lehet erőt gyűjteni. Ha anyám itthon lesz, nyert ügyünk van. ő minden helyzetet meg tud oldani. Lassan haladtak előre a csúszós iszapfélén. Mintha parancsszóra - mindhárman körülnéztek. Úgy érezték, valaki egészen közelről figyeli mozgásukat. Rika. a bakfis meg is torpant egyszer. Ijedten suttogta: Biztos, hogy nincs itt senki?! - Hol? A lábunk előtt? Pontosan úgy kérdezte Gábor, ahogyan érezte: „Igen, itt a lábunk előtt, a lábamat, a homlokomat, a karomat mintha nézné valaki! Biztosan anyám, vagy valamelyik a fiúk közül..." - Holtbiztos, hogy senki nincs itt, legfeljebb az ablak mögött. - Egy kopasz! . - Mi? Láttál valamit? Biztosan az öregem DÉR ENDRE Szégyen vagy szerelem? „Ó, ajtónállók éje! Kinyitlak végre ma, zár!" (Óegyiptomi verstöredék) nyugtatta magát szorongva Gábor. - Bár szokatlan lenne, mivel ő világos nappal nem ül itthon. - Fiatal, vagy öreg az illető? - Mit tudom én! De néz, az biztos! - bólogatott dacosan Rika. Gábor az első emeleti ablakot figyelte, ahová Cika mutatott. Senkit nem látott. Hármas láncot alkotva, egymás kezét fogva mentek előre. Elől Gábor, középen Cika, aki nyúlánkabb volt nénjénél, hirtelenszőke, s őzgidaléptű. Kezét Pötyi keményen fogta. Kedves látvány volt: Pötyi anyáskodón. féltőn szorítja Cika gondtalanul feléje nyújtott ujjait. Gábor végigsimított arcán, saját kezűleg kiöblített tarka sálján. - Majd kimosom rendesen a sálad, ha hazaértünk. A „haza", Gábor otthona, első látásra: kétszintes kőtömeg... - Szirti sas fészkel odafent. Pötyi és Rika hívőn követte szemmel Gábor keze irányát. - Ez meg vízityúk, éppen átúszta az ér piszkos árkát. - Nincs is vízityúk. A tyúkok félnek a víztől, nem tudtad? - okvetlenkedett Rika. - De a vízityúk nem fél a víztől. Csibéi se. Láttatok már tojásból éppenhogy kikelt vízicsirkét? Nem?! Éppen olyan a feje. mint a pulyka tokája, vagy a gyíkok vöröses-lilás feje. Ez is bizonyítja, hogy a madárvilág a vízivilágból keletkezett... - Ott a kopasz! Pötyi, téged néz! Mindhárman a Cika által mutatott irányba kapták fejüket. Minden csendes, nyugodalmas, az élet jeleit csak a vízityúk csapkodó úszása, és a fák libegő ágai érzékeltették. - Szerintem teljesen üres ez a ház! Pötyi megint megfogta húga kezét, s nem figyelt többé az ablakokra. - Vigyázzatok! Kár. hogy nem tettek ide egy-két pallót, teljesen elmerültök a tócsában. Annyi tégla, homok meg cement van a ház körül, mintha építkezni akarnánk. (De miből! Hiszen pénzük nincs, soha se volt, apámnak a ház nem szíve-ügye, anyám pedig fáradt, mindent hagy, s a ház és környéke úgy maradt eddig, ahogy az elemek egyik évről a másikra meghagyták...) Leértek az enyhe emelkedőről, s a ház előtt kifújták magukat. - Ekkora ház és senki nem lakja... - jegyezte meg Rika. - Azt nem mondhatnám! Öten vagyunk testvérek. (Valaki még mindig a függöny mögül les. Nem kétséges, az öregem mégis itthon van, s talán vendéggel...) Gábor felszaladt a verandára. Kulcsait elővéve, ki akarta nyitni a ház ajtaját. A kulcs nem forgott. Kicserélték volna a zárat? Ahogy jobban figyelt, olyan érzése támadt, mintha valaki odabentről az ajtónak támaszkodnék. Zörgetni kezdett: - Nyisd ki apa! Rika nem bírta tovább, Gábor mellé futott a verandára, s kikapta kezéből a kulcsot. Most ő próbálkozott. Magabiztosan magyarázta: - A kulccsal nem szabad erőszakoskodni, könnyedén kell kezelni. Ő is tehetetlennek bizonyult. - Nem ez a kulcs való bele! - hadonászott. - Ó, hiszen ez be sincs zárva! Valaki nyomja belülről! Mondtam én nektek, hogy valaki figyel bennünket! Most ütődött neki a könyöke az ajtónak. -Cika, ne képzelődj! - Nem képzelődök! Valaki nem akar beengedni bennünket. Sose szerettem olyan helyre menni, ahol nem szívesen fogadnak. A ti ötletetek volt idejönni! - Lehetséges, hogy nem jó kulccsal próbálkoztok, Gábor. Vagy berozsdásodott a zár. - Hogy berozsdásodott a zár! - Ezen Cika is, Gábor is nevetett. Nevetésükbe robbanásszerű zaj csapódott. - Kivágódott az egyik ablak. Az első emeleten nyugtatta Pötyi Cikát. akinek nevetése megakadt a csörömpölő üvegek csengő hangjától. - Szél sincs, a házban senki... - De vannak bent, nem érted?! - kiabált Cika Pötyire. - Oltári! Mint egy krimi! Végig bizsereg az ember háta... Pár pillanattal később, a nyitott ablakkal szemközt, a déli oldalon is kivágódott egy ablak. - A huzattól. - Ahá. Én is érzem, itt, a kulcslyukon át. Bent hidegebb van. mint idekint. - Valaki kinyitotta a másik ablakot is az emeleten, és lejött az alagsorba. Férfi az illető - mondta alig hallhatóan Pötyi. - Először kopasznak képzeltem, de most úgy láttam, mintha vöröses haja lenne. - Végre, hogy már te is látsz valamit! Gyerünk haza! - Nem hagyhatjuk Gábort magára. - Akkor meg csengess, Gábor. - Itt nincs csengő. - Én itt hagylak benneteket! Áz egyiknek nincsen kulcsa, a másik meg odabent elkíván bennünket. Hé, te kopasz vagy vörös, ne vigyorogjatok odabent! Tán csak nem csempésztanya ez?! Gábor! Apád mivel foglalkozik? Az ajtó kinyílt. Belülről volt bereteszelve. - Elromlott a zárunk, bocsánat - hajolt meg a hálókabátba bújt ősz hajú férfi. Előzékeny volt és egyben hűvös, szürkc-kék szemében némi fölény. A meglepődéstől Gábor elfelejtett köszönni, Rika az első percben ezt az embert kimért előzékenysége, s lebegő köpenye miatt a kastélyhoz tartozó szellemnek látta... Izgalomba jött látásától. - Ki ez? - suttogta félig hallhatóan. - Én a Gábor apja vagyok. És önök kicsodák? - „Önök"... Oltári! - A menyasszonyom, Pötyi és Rika, a húga, ő tizenhárom éves. - Örvendek, fáradjanak beljebb. - Oltári! - áradozott egyre Rika, akinek nagyon tetszettek az öregember szertartásos mozdulatai, mókásan ünnepélyes hanghordozása, és a piros hálóköpeny, amely jól szabott, szürke öltönye fölé feszült. - Mért van minden ablak nyitva? A bácsiék a huzatot szeretik? Az előszoba, amelybe beléptek, sötét volt és cipőszagú. Első pillanatra a tárgyakat fel sem lehetett fedezni. Később, amikor Pötyi gombolni kezdte volna kabátját, és az öreg leintette: „hagyják, majd a szobában", - vették észre, hogy az előszobában szép egymásutánban székek vannak elhelyezve. A székekre egy sötét férfi télikabátot és egy világos férfi ballonkabátot dobtak volt. A sarokban összecsavart, használt zoknik; valószínűleg azok árasztották az áporodott büdösséget. (Folytatás jövő pénteken) 8 KAROSSZÉKBEN DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1991. NoV. l. Fagyoskodó A szegedi zsinagóga FOTÓ: ScitMiDT ANDREA Az októberben szokatlanul élesen fagyfogú reggel serkentette lépteimet ismerős hang torpantotta meg: - Csókolom. Tizenéves barátom köszönt rám, kapott gépies választ, majd meglepődésem kérdését: - Hát te mit keresel vasárnap reggel fél nyolckor az utcán ilyen hidegben? Kapásból válaszolta, hogy - Hűtőm magam. - Aztán milyen mélyre? - kötődtem vele. Elmosolyodott: - Még vagy két órára. Tízre kell apuhoz mennem. - Addig bőven van idő, hogy kiolvasszalak. Gyere! Iszunk nálam egy forró teát. Köszönte és jött. Illedelmesen, szerényen, mint máskor. Csak most valami vibrálást érzékeltem benne. Mintha a keze a teáscsészén nemcsak a hideg-meleg ellentéttől remegett volna. Az iskoláról faggató kérdéseimre „ tök jó " válaszokat adott, de színtelen hangja mélyén ott ülepedett a szomorúság feketesége. Nem nyúltam le érte, nem kérdezgettem a lelki világáról. Látszólag csakis a teázás szertartására figyeltem. A második adagból kiemelt mokkacukor szétmállását nézve kérdeztem csak meg: - Na, mirelitjelölt, olvadsz már? Kuncoghatnékjától félrenyelte a soros kortyot, s csak nehezen tudott kimondani egy aha-t. Mikor rendbe szedte lélegzését, összeszedte lelkierejét is: - Elmondhatom? Most én dünnyögtem aha-t a teagőzbe. - Tényleg azért jöttem le az utcára, hogy lehűtsem magam. Tetszik tudni, reggeli közben anyu elkezdte fűteni a fejemet. Hogy mondjam meg az apunak kevés a pénz. Nem tudunk kijönni abból, amit hivatalosan küld és amit anyu keres. A kisebbik tesómnak cipő kellene télire, a húgomnak pedig kabát. Anyu sírt. hogy nincs miből venni. Azt mondta, egyik napról a másikra élünk és ő ebbe lassan beleháborodik. Hármunkért eszi az ideget, miközben apánk rá sc ránt. mi van velünk, csak a muszájpénzt küldi. Próbáltam mondani, hogy ez nem egészen így van, mostanában éppenhogy változik az apu. Régebben tényleg nem vett semmit, a láthatásra se vitt el bennünket, de egy ideje rendesebb. Érzem, hogy jobban szeret minket... Tizenéves megvárta, míg bepárásodott szeme kitisztul, csak azután folytatta: - Anyu lehurrogott. Kiabált, nem úgy van. És neki elege van az egészből, legszívesebben kiugrana az ablakon, de a másodikról minek. Sírva hangoskodott, hogy a mai láthatáson kérjünk pénzt aputól vagy haza se jöjjünk. Akkor vettem a kabátomat és jöttem le az utcára. Mert fájt... A fájdalomra nem tudtam gyógyírt, csak egy fejsimogatást leltem a receptjeim között. Mikor ujjaim Tizenéves hajába túrtak, a fiú féloldalvást felnézett rám és ismét párásodó tekintete kérdezett. Nem álltam a nézését. Elfordultam és felnőtt bölcsességeket kezdtem dtjnynyögni arról, hogy manapság mindenkinek nehezebb, a mamája is azért borult ki, ne vegye olyan komolyan. Kis barátom hallgatott, majd egyszeresük felállt elém: - Szemtől szembe tessék mondani, ilyenkor mit csináljon egy gyerek! Közel egy órán át ragoztuk kérdésére a választ. S ma sem vagyok biztos benne, helyes következtetésekre jutottunk-e. Csak azt tudom, hogy Tizenéves felmelegedett kissé - s talán nemcsak a teától. Reggelente mégis szorongva nézek a házuk felé, mikor sétál újra ott, „ hűtve magát". SZABÓ MAGDOLNA