Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-26 / 277. szám

KEDD, 1991. NOV. 26. TÁRSADALOM 5 DM lexikon Szakszervezet Az emberi társadalmak újratermelődésének kulcskérdése, kivált a magántulajdont elismerő rendszerekben, a dolgozók munkaereje feletti rendelkezés. A kapitalizmust megelőzőleg a munkaerő feletti rendelkezés valamilyen formában és mértékben a dolgozó személye feletti hatalommal párosult, amit legjobban a rabszolgatartó vagy a feudális viszonyok érzékeltetnek. A tőkés társadalmakban ezzel szemben, szabad munkaerőpiac alakult ki. A dolgozó, a munkaerő tulajdonosa szabadon és saját elhatározása alapján választhatja meg munkahelyét, illetve a munkaadó is szabadon választhatja ki a számára megfelelő munkaerőt. A klasszikus kapitalizmus liberális modelljében a munkaadó és a munkavállaló kapcsolatát, a munkaviszonyt olyan magánszerződés szabályozza, amely csak a két félt foglalja magában. A szerződő felek, az egyes munkaadó és az egyes munkavállaló viszonyába kívülállók nem nyúlhatnak bele, hisz az sértené a két fél közötti szabad versenyt a munkafeltételek alakításában. Ez a konstrukció nyilvánvalóan kiszolgáltatottá tette gazdaságilag az egyes munkavállalókat, s arra ösztönözte őket, hogy közös érdekeik érvényesítése végett közösen lépjenek fel. A munkavállalók eme szervezett társadalmi tevékenységének egyik intézményi formája a szakszervezet. A szakszervezeti érdekérvényesítés fontos állomása volt idővel az egyesülési - és más politikai - jog rögzítése, majd garantálása. A szervezetek, jelesül a szakszervezetek, alakításának joga bizonyos intézményi egyensúlyt alakított ki a munkaadók (tőkések) és a munkavállalók között: ahogy a tőkés tulajdonát védte a magántulajdonhoz való jog, annak szentsége, úgy a munkavállalók „tulajdonát" - a munkaerőt és a munkaképességét - védi a szakszervezetek megteremtését biztosító egyesülési jog. A szakszervezetek tevékenységének központi eleme a kollektív szerződés. A kollektív szerződés - éppen azért, mert kollektív - azonos munkafeltételeket garantál az egyes munkavállalóknak, óva őket az egyéni kiszolgáltatottságtól: érdeksérelem esetében feltételezi a „hasonszőrű" munkavállalók szolidaritását. A kollektív szerződések elsősorban bérmegállapodást, a minimális bér rögzítését tartalmazzák, de egyéb munkafeltételekre is kiterjednek: munkaidő, munkavédelem, munkásfelvétel és elbocsátás, sztrájk stb. Az érdekérvényesítés és érdekharc, a szolidaritás végső fegyvere sztrájk, azaz a munkaerő időleges kivonása a tulajdonos rendelkezése alól. Ezért a sztrájkjog, mint politikai jog, a szakszervezeti jogosítványok elengedhetetlen eleme, egyben a demokratikus jogállamiság egy kritériuma. A szakszervezetekével rokon tevékenységet folytathat az állam is a szociális segélyek és a kötelező társadalombiztosítás rendszerének (betegségi, nyugdíj, baleset, munkanélküli, családi pótlék stb.) kiépítésével. Ezt politikai jelentősége miatt kell hangsúlyoznom. Századunk második felére a nyugati demokráciákban sajátos (korporatív) érdekegyeztetési szisztéma nyert tért. A munkavállalók, a munkaadók és a - gazdaságszabályozó szerepe miatt megkerülhetetlen - állami apparátusok háromoldalú egyeztető fórumain dőlnek el a nagy gazdasági kérdések. A munkavállalók autonóm szervezeteinek bevonása a döntéselőkészítő folyamatokba tűréshatáron belül és kezelhető szinten tartja a szociális konfliktusokat. E szisztéma kialakítása elvileg a magyar rendszerváltóknak is célja, de a jelek szerint inkább a szakszervezetek általános háttérbe szorítása történik. A „szociális piacgazdaság" kellőképpen ki nem fejtett koncepciója azt sejteti, hogy a kormányzat igyekszik csökkenteni a szakszervezetek politikai, makrogazdasági és szociális szerepét, párhuzamosan pedig szociális segélyezéssel és kötelező társadalombiztosítással próbálja elejét venni a rendszert romboló szociális konfliktusoknak. Ennek lényege, hogy a munkaerőpiacon az egyes munkaadók (tőkések) játéktere bővüljön. Természetesen felsorakoztathatók racionális érvek e törekvés mellett (tőkefelhalmozás, vállalkozásélénkítés, kapitalisták nélkül nincs kapitalizmus stb.), de jelen esetben a kérdés inkább az, hogy a szakszervezetek tartósan a partvonalra szorulnak-e. A liberálkapitalista konstrukciót éppen azért fejtettem ki bővebben, mert a jelenlegi munkavállalói tudatban inkább az egyéni „túlélési" és érdekérvényesítési stratégiák dominálnak, semmint az érdekek kollektív érvényesítése és a szolidaritás. Márpedig a szakszervezetek társadalmi elfogadottsága az egyének érdektudatától függ elsősorban. LÖFFLER TIBOR A gondoskodás története A jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben Magyarországon egyre több a társadalom perifériájára szorult ember, akiknek létfenntartásához elengedhetetlenül szükséges az állami gondoskodás, anyagi és egyéb, megfelelő intézményi rendszer által nyújtott segítség. Manapság sajnos minderre alig-alig jut pénz. Hogy milyen történeti és minőségi fejlődésen ment keresztül Magyarországon a szociális gondoskodás, arról Csizmadia Andor tanulmányának felhasználásával készítettünk összeállítást. Szent István király első törvénykönyvében már szó esik az özvegyek és árvák érdekeinek védelméről, majd I. László harmadik törvénykönyvében található a halottak kötelező eltemetéséről szóló rendelkezés. II. András az 1222-ben kiadott Aranybullájában az özvegyek védelméről is szót ejt. A korai feudális korban az állam e rendelkezéseken kívül nem vállalt szerepet a szociális kérdések megoldásában. A gondoskodás elsősorban a családra tartozott, illetve az egyházakra, valamint a mind jobban elterjedő szerzetes- és ispotályos rendekre. A középkorban megjelentek más, nem egyházi hátterű érdekvédelmi szervezetek is: a céhek, amelyek az azonos foglalkozást űzőket tömörítették. A céhek a közös érdekvédelmen kívül a tagok szociális védelmére is hangsúlyt fektettek. Főképp az iparosok központjaiban, a városokban tevékenykedtek. „A városi levegő szabaddá tesz", tartotta a mondás, és rengetegen áramlottak be a feudális kötöttségektől mentes városokba. A szociális problémák így itt jelentkeztek legerőteljesebben. Ugyanekkor a jóléti gondoskodás helyett vagy mellett javarészt rendészeti kérdésként szerepelt a szegényügy. Mária Terézia uralkodásától kezdve - 1740-től - a felvilágosult abszolutizmus időszakában népvédelmi intézkedésekre került sor. A közjó megvalósítása volt a cél, hisz a császárnő szerint „etetni, nyírni kell a juhot, ha nyírni akarjuk". Az uralkodó központilag szabályozta a közbiztonságot, az egészségügyet, a szegényügyet. Jelentős problémát jelentettek ez idő tájt a koldusok és kóborlók. 1775-ben rendelet született ezen elemek megrendszabályozására, amely megkülönböztetett hazai és külföldi koldusokat. Elsősorban rendészeti célokat tartott szem előtt. II. József az anyja által megkezdett irányvonalat fejlesztette tovább. A reformkorban felmerült a szegényügy problémáinak már nemcsak rendeletekben, hanem jogszabályokban való megfogalmazása is. De a szegénység valós okait a feudális korban csak néhány haladó gondolkodó kísérelte meg felderíteni, s az utópista szocialisták ábrándjai is örökre megvalósítatlanok maradtak. A szegényügy a reformkorban sem oldódott meg, inkább csak járványok, ínségek, nélkülözések idején történtek intézkedések. A néhány jóléti intézményt fenntartó városi önkormányzatokon kívül a segítségnyújtás feladata más, egyéb szervezetekre hárult. A polgári átalakulás időszakában a szegényügyet is bele kellett illeszteni az állam igazgatási rendszerébe. A Belügyminisztérium egyrészt felügyeletet gyakorolt a törvényhatóságok szegényügyi működése, és az egyes jóléti intézetek felett, ugyanakkor maga is végzett konkrét igazgatási, rendészeti tevékenységet, de segélyeket is adott. 1848 vívmányai átalakították a gazdasági alapokat és viszonyokat, felszabadították a jobbágyságot is. Az 1862-ben kibocsátott községi törvény szerint a szegényügyet községi hatáskörbe utalták. Ha a család nem gondoskodik a szegényről, akkor ellátása a község feladata, ha a település sem bírja ezt a terhet vállalni, akkor állami feladat a gondoskodás. 1898-ban Magyarországon országos betegápolási alapot hívtak életre, amelyet az országos betegápolási pótadóból finanszíroztak. 1890-ben megalakult az MSZDP, a munkásság szerveződésének eredményeképpen a kormány egyre nagyobb figyelmet fordított a szociálpolitika kérdéseire. 1898-ban egy törvény született - az úgynevezett rabszolgatörvény - e szerint a beteg munkásról munkaadója mindössze 8 napig köteles gondoskodni. Az 1907-es 45-ös törvénycikk szerint a gyógykezelés költségeit 45 napig viseli a munkaadó. 1900-ban országos gazdasági és családpénztárat állítottak fel. 1914-ben létrehozták az Országos Szociálpolitikai Intézetet, amely a settlement mozgalom hagyományaiból táplálkozott, ahol már szociális munkásokat is képeztek. A tanácsköztársaság idején - pótolva a sokkal fejlettebb Nyugat mögötti lemaradást - számtalan, munkavédelemmel, és az eddig rendezetlen szociális kérdésekkel kapcsolatos törvény született. A két világháború közötti időszakban a szegényügy és a kolduskérdés a Népjóléti Minisztérium hatáskörébe tartozott, s ehhez kapcsolódott a közegészségügy, a társadalombiztosítás, a gyermekvédelem, a szociális ügyek, a lakásügyek, s a nagyobb városokban ínségenyhítő akciókra is sor került. A szegényügy rendezésére - Hilscher Rezső javaslatára - a szociális biztosítás kötelező ágainak teljes kiépítésével kívántak kísérletet tenni. 1927-ben betegségi és baleseti biztosításról szóló törvényt fogadtak el. 1931-ben az „illetőségi község" helyett a lakóhely szerinti község lett az irányadó a gondozottak hovatartozásának meghatározásában. A közsegélyezésnél teljes és részleges fomát különböztettek meg, a teljesnél pedig állandót és átmenetit. De a jogszabályok azon rendelkezései, amelyek a községeket tették a közsegélyek folyósításának kötelezettjeivé, nem vezettek eredményre, az állam nem tudta megoldani a segélyezést. Az önkéntes szociális munkások mellett megjelentek a díjazott, szakképzett, vagyis hivatásos munkaerők. 1936-ban bevezették az úgynevezett „magyar normát", amely egy egységes rendszer igényével kívánt fellépni. A második világháború után feloszlatták a Népjóléti Minisztériumot, és az az alapelv vált érvényessé, hogy a szocialista társadalomban nem léteznek szociális problémák A 70-es, 80-as években már felszínre bukkantak a problémák, bajok, de ezeknek kezelésére kevés intézmény állt rendelkezésre. Egységes elveken alapuló szociálpolitika vált szükségessé. Napjainkban még a szociálpolitika területén is igen képlékeny a helyzet, jelen körülmények között javarészt csak tűzoltómunkát végezhet az állam. Megoldást, a jóléti társadalom felé való elindulást, egy gondoskodó állam megvalósulását csak egy gazdasági fellendülés hozhat. PÁL TAMÁS PÉTER Kasza alatt a szakszervezetek? Közömbösek az emberek a szakszervezetek iránt, nem ismerik az érdekvédelmi szervezeteket bizonyította a Medián Kft. felmérése azt, amit eddig is tudtunk. Tanulságos adat, hogy elbocsátása esetén a munkavállalóknak csak harmada tenne valamit a munkáltató ezen döntése ellen, s ezeknek az embereknek is csak 16 százaléka fordulna a szakszervezethez, a többiek a munkahelyi vezetőtől, a vállalati jogásztól vagy munkatársaiktól kémének segítséget. - Mi az oka az érdekvédelmi szervezetek iránti érdektelenségnek? - kérdeztük Géczi József (MSZP) országgyűlési képviselőt. - Az embereket nemcsak a szakszervezetek, hanem a pártok és az Országgyűlés sem érdekli. Az érdekvédelem intézményes formái iránti közömbösségnek az is oka, hogy az államszocializmus a munkás-szolidaritási hagyományokat tökéletesen szétverte. A szakszervezetektől '48-ban ugyanúgy elvonta a tulajdont, mint az egyházaktól. Később ugyan némi állami vagyont adott a szakszervezeteknek. - Most pedig ennek a sorsával maga a Parlament foglalkozik. - A VIKSZ létrehozása, a szakszervezeti vagyon körüli vita és a szervezetek közötti ellentét szítása egyszerre zseniális és katasztrofális húzás. Akkor mér csapást az érdekképviselet kereteire, amikor még azok át sem alakulhattak valódi szakszervezetekké. Ugyanakkor a társadalom önvédelmi lehetőségeit gyengíti. A szakszervezetek lekaszálásával a konzervatív, etatista struktúra egyik lehetséges ellensúlya gyengül. A törvény pozitív hatása, hogy létrehozta a nem létező szociáldemokrácia és a nem létező szakszervezeti mozgalom kényszerszövetségét. - A politológus szerint a közeljövőben várható az érdekképviseleti-érdekvédelmi mozgalom megújulása? - Ehhez az ágazati struktúra merevségét kellene oldani, hogy a szakmai szövetségek autonómiája, harciassága jobban megmutatkozhasson. A szövetségek kemény fellépésére a kormány reakciója vagy az lesz, hogy újabb törvényekkel „megrendszabályozza" a szakszervezeteket, vagy fölvállalja a szociális partnerséget. U.I. Magyarországi szabadegyházak A pünkösdisták A pünkösdi közösségek az Amerikai Egyesült Államokban és Walesben századunk elején lejátszódott, az egyházak hitéletének megújítását célzó ébredési mozgalmak hatására jöttek létre. Elnevezésük a bibliai Apostolok Cselekedeteiben leírt első pünkösdből származik, amikor a Szentlélek kiáradt Jézus tanítványaira. (ApCsel 2,1-13) Ugyanis a pünkösdi mozgalmak tagjai minden tekintetben a Szentlélek munkáját tartják elsődlegesnek. Bár a pünkösdisták sohasem törekedtek egységes új egyház létrehozására, történetükből ki kell emelni William J. Seymour (1870-1922) néger prédikátor tevékenységét, és az általa kialakított pünkösdista irányzatot. A mozgalom vezetői és követői kezdetben csaknem valamennyien négerek voltak. Ám napjainkban a pünkösdista közösségek a föld országainak legkülönfélébb bőrszínű lakóit tömörítik. A pünkösdi mozgalom Magyarországra az 1920-as évek közepén jutott el az Amerikából hazatért Lerch János, Mihók Imre és Rároha Dávid révén. A kibontakozó missziós munka hatására létrejövő gyülekezetek azonban hamarosan több csoportra szakadtak. Közülük legjelentősebb az Evangéliumi Pünkösdi Közösség. A világszerte elterjedt pünkösdista mozgalmaknak nincs egységes hitvallásuk, de vannak bizonyos alapvető hitelveik, melyekben megegyeznek. Ezek egy része olyan, amely általában jellemző a protestáns egyházakra: például a Szentírás abszolút tekintélyének a Szentháromságnak és Jézus megváltói művének elfogadása. Az úrvacsorát jelképként fogják fel. Hisznek Jézus közeli visszatérésében. Gyakorolják a teljes bemerítéssel történő keresztségét, ezt azonban követnie kell az úgynevezett Szentlélek-keresztségnek. Ezzel áttérünk a speciálisan pünkösdista tanításra. Mivel vallásgyakorlatukban tulajdonképpen abszolutizálják a Szentlélek szerepét, ezért nem elégszenek meg a víz általi keresztséggel. Véleményük szerint a Szentlélek napjainkban külső megnyilvánulásaiban is ugyanúgy munkálkodik, mint az őskereszténység idején. A bűnös embereket megtérésre indítja, és lelkileg újjászüli. Ezután a Szentlélek betölti az újjászületett embert (ez a Szentlélek-keresztség), s ezt az eseményt természetfeletti jelenségek kísérik: olyan nyelveken való szólás, melyeket az illető soha nem tanult, túláradó öröm, Jézus ujjongó dicsőítése. A Szentléiek-keresztségben részesült hívőknél a későbbiekben mindennapossá válhat az Istennel való közvetlen kapcsolat egyfajta átszellemült (eksztatikus) állapotban. Maguk a pünkösdisták egyébként tiltakoznak az eksztázis szó velük kapcsolatban történő használata ellen, mondván, hogy: „Az ilyenkor tapasztalható lelkiállapot hitből fakadó, engedelmes átadás, és nem eksztázis." Vallják, hogy a Szentlélek-keresztséget elnyertek különféle karizmákat, vagyis természetfeletti adományokat kapnak. Ilyen az imádság általi gyógyítás, a prófétálás, a csodatévő erő, a nyelvek magyarázásának és a lelkek pregkülönbözteiésének képessége stb. Természetesen nem mindegyik hívő kapja meg az összes karizmát, hanem mindenki eltérőeket. Egységes liturgiájuk nincs. Közösségi hitéletükben nagy szerepet kap a rögtönzés. Istentiszteleteiken az éneklés és az imádság mellett fontos szerepet játszik a karizmák gyakorlása. Tagjaiknak szigorú erkölcsi normákat kell betartaniuk. Nem engedik meg a hitetlenekkel való házasságkötést és a válást. Korábban elutasították az orvosi kezelést, mert az volt az álláspontjuk, hogy aki hisz, az meggyógyul. Ezt ma is vallják, de a hívők már igénybe vehetik az orvos segítségét. A különféle munkákban segítik egymást. Szeretetszolgálatukat csaknem kizárólag hittestvéreik között végzik. Gyülekezeteik élén a lelkipásztor áll, aki lehet teológiát végzett lelkész, a teológiát részben elvégzett prédikátor vagy teológiai képesítés nélküli igehirdető. Mellettük presbiterek, diakónusok és más gyülekezeti tisztségviselők tevékenykednek. A gyülekezetek hazánkban négy kerii letet alkotnak. Legfőbb határozathozó testületük az Országos Közgyűlés. Két közgyűlés között havonta ülésezik a Központi Tanács. Ügyvezető és képviseleti szervük az Elnökség. A pünkösdisták számát a világon az 1980-as években megközelítően 30 millióra becsülték. Magyarországon az Evangéliumi Pünkösdi Közösség taglétszáma körülbelül 5500 fő. Giczi ZSOLT Húszan, Dorozsmán A pünkösdista gyülekezetnek Kiskundorozsmán a Zsilip utcában egy egyszerű épület, Kiss Sándor és feleségének háza ad otthont. Itt tartja vasárnaponként összejöveteleit a közösség. Kiss Sándornét kértük meg a gyülekezet tevékenységének bemutatására. A gyülekezet 20 tagot számlál. Énekelnek, imaórákat, igeolvasást tartanak, tanítanak. Ha hét közben valaki egyéni bizonyságot szeretne tenni (tehát elbeszélni megtérésének történetét), elmondani problémáit vagy hogy mi történt vele a héten, itt meghallgatják, s a közösség imádkozik érte. A gyülekezet tagjai rendszeresen látogatják a betegeket, s a pünkösdisták közül vannak, akik a börtönökben is tevékenykednek. A dorozsmai gyülekezet 1946 óta működik. Zsombón éltek pönkösdisták, akikhez Kiskunmajsáról jutottak el a hitelvek, amelyek így Dorozsmán is gyökeret eresztettek. Azóta a gyülekezet elöregedett, sokan elhunytak. A fiatalok közül néhányan érdeklődnek a vallás iránt. Az egyház szemináriumot tart majd Békésen, és megfelelő számú jelentkező esetén Makón is. Jelen pillanatban az anyagi lehetőségeik csekélyek imaház építésére egyelőre nem gondolhatnak. A gyülekezet lelkésze Nyári István, aki Kiszomboron él, onnan jár többek között a dorozsmai hívekhez is. Pünkösdista fiatalokból álló csoport szerveződéséről már Szegeden is tudunk. P. T. P.