Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-02 / 257. szám

SZOMBAT, 1991. Nov. 2. mmzék mm DM MAGAZIN 9 Aló - Ló! - nyerített Kacéran Henriett. - Ló! - tapsikolt a húga. - Ló, lovacska, ló! - Hirtelen félbehagyta a viháncolást, göndör, szőke fürtökkel keretezett, okos kis homlokát öregesen ráncolta össze. - De mi a neve? - Ló - vihogott Henriett. - Az a neve. A ló meglapult egy fatörzs mögött. Társai távolabb ricsajoztak, vadgesztenyével hajigálták egymást a parkban. „Menj rá, Csapájev!" „Kerítsd be. Kocsubej!" A két kislány tovább indult a kastélyépület keleti szárnya felé, ahol a nevelők szolgálati odúi húzódtak a nyirkos, málló vakolatú, sárga falak között. Henriett kihívóan szökdécselt, karját széttárta, mint egy sovány, bicebóca madár, vörös varkocsa kacéran fickándozott a tarkója mögött. - Na jó, de kit szeret? - torpant meg a kisebb. - Ló! - kiáltott vissza Henriett. - Gyere ide! A ló remegő inakkal engedelmeskedett. - Halljuk! - fordult hozzá Henriett. - Kit szeretsz? - A ló nem felelt. Állt soványan, kissé lehajtott fejjel, idegesen. - A pálcát szereted? - Nem ér! - ugrándozott a kisebb. - Az igazi lónak nincs szemüvege! - Ló! - affektált Henriett. - Hallod, te ló! Vedd le a szemüvegedet! - A ló nem mozdult. - Nem veszi le. Pedig az igazi lovak engedelmesek! Hagyjuk a csudába. Dögöljön meg! A ló kihajlította a füle mögül a rugós szárakat, remegve összecsukta, majd félénken előrenyújtotta a szemüveget. - Látod?! - pillantott a húgára Henriett. - Ilyenek ezek. Markába szorította a szemüveget, futásnak eredt. A kisebb kalimpáló lábakkal követte. A ló hunyorogva pillantott utánuk. Két színes, széldobálta bogáncs, két lebbenő szoknya szárnya. Szeretett volna utánuk kiáltani, de nem mert. Megfenyítik, ha az igazgató megtudja, hogy a lányai szóba álltak vele. A kastélykapuból a lányok visszanéztek, Henriett orrára ügyetlenkedte a szemüveget. - Pfúj! - prüszkölt. - Semmit se látok vele! A húga pipiskedve kapkodott. - Én is akarom! Hallod? Nekem is add ide! A ló botladozva közeledett. - Visszaadom - villantott feléje a lencsével Henriett -, ha nyerítesz. - A ló megtorpant. Hallgatott. - Na, jó! - Henriett megnyújtotta vékony nyakát. - Akkor vágtass egyet a húgommal. - Nem bír el! - tapsikolt a kisebb. - Úgyse bír el! - Dehogynem! - Henriett közelebb lépett a lóhoz. - Erősek ezek. Térdelj le, hallod? - A ló homályos szemmel engedelmeskedett. - Mássz fel neki! - utasította a húgát Henriett. A ló horpasza remegett. Nedves orra súrolta a száraz fűszálakat. A két lány suttogva tárgyalt a feje felett. - Nem fog ledobni? - Aggodalmaskodott a kisebb. - Kapaszkodj a hajába! - Hiszen kopasz! - Mind kopaszok ezek - bólintott Henriett. - Akkor a fülét fogd! - A ló sovány, verítékcs háta beroggyant. Tejszagú, puha kezek martak a fülébe. Hasa alatt összekulcsolódtak a lakkcipős lábak. Gerincén fészkelődött az aprócska ülep. - Fel! vezényelt Henriett. - A ló imbolyogva kétlábra emelkedett. - Mozog! - sikkantott rajta Tilda boldogan. - Ne félj! - szólt a nővére. - Ha megpróbál ledobni, volt, nincs szemüveg! A vak ló pedig nem jó, csak virslinek. Tilda a ló pofájához hajolt. - Nem fogsz ledobni, ugye? Jó kis lovam nekem. - Gyerünk! Irány a zászló! Ügess! A kastélyépület udvarán vasoszlop tört a magasba, tetején zászló lengedezett. Minden reggel felvonták. Az ügyeletes nevelőnő húzta a zsineget, közben katonás rendbe sorakozva, mozgalmi dalokat harsogtak az intézetlek. Az igazgató lányai ilyenkor kakaót ittak, homlokukat az ablaknak szorítva figyelték begtről a kintieket. A zászló el-elakadva kúszott a magasba, akár fújt, akár esett. „Kibírják - mondta az igazgató. - Erősek ezek." - Mi van, gyenge vagy?! - kiáltott a távolodók után Henriett. Néhány bizonytalan, imbolygó lépés után a ló vágtatni kezdett. - Hova mész? Nem arra! Azt mondtam... - Ne törődj vele! Gyia! Gyia! - Tilda szorosan a ló testéhez tapadt, előbb a bal, azután a jobb fülét engedte el, vékony kis karját összefonta a torka előtt, arcát a nyakához szorította. Szökjünk meg! - suttogta. - Szökjünk meg velem! - A ló elvágtatott a kastélyépület kerítését szegélyező kiégett málnabokrok között, a folyópart felé. Hörögve szedte a levegőt. Még nem látta, de már érezte a vizet. - Vissza! Azonnal gyertek ide! - Az igazgató nagyobbik lányának sivalkodása messze elmaradt mögötte. Henriett belegabalyodott a málnabokorba. Elhajította a szemüveget, toporzékolt és sikoltozott. - A folyóhoz viszi! Fogjátok meg! A gesztenyésben randalírozó mackóruhások abbahagyták a hajigálást. „Kerítsd be, Csapájev!" „Vágj elé, Kocsubej!" Üvöltésüktől visszhangzott a liget. Előbb egy szürke kosztümös nevelőnő tűnt fel a kastélyudvaron, majd előkerült az igazgató is. - A Tildát! - zihálta Henriett. - A folyóhoz! Az egyik ilyen! Rohanvást indultak a part felé. Tilda behunyt szemmel kapaszkodott a lóba, reszkető orrocskája beszívta az átizzadt tréningfelsőből áradó savanyú, erős szagot. A ló inaszakadtából vágtatott. Messziről hajított, csupasz vadgesztenyeszemek sípoltak el a füle mellett, táncoltak körötte a vedlett, ártéri bokrok, a folyó zúgva közeledett. Még egy perc, és nem érik utói, sose. - Eltaláltam! Felbukott! Menj rá, Csapájev! Pányvát a lábára! Kösd meg a nyakát! Add a szíjad, Kocsubej! - A ló felemelte iszapos pofáját, véknya reszketett. Arcok hajoltak fölé, bakancsok rúgták, öklök püfölték. - Reszketsz, nyavalyás? Úgy kell neked! - Kivonszolták az iszapból, talpra rángatták. Elfogtuk az árulót! Mi legyen vele? Az igazgató magához ölelte a kisebbik lányát. - Vérzik a homlokod, kicsinyem? - Miatta van! - felelt a húga helyett Henriett. - A sötétben bújkáló miatt! Olyan, mint az apja, aki nincs! Öljétek meg! Az igazgató a fogolyhoz fordult. - Mi a neved? - Ló - felelte az megtörten, engedelmesen. A málnabokorban azóta is ott lapul a széttaposott szemüveg. HORVÁTH PÉTER I. díjat nyert az MTI-Prcss tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. DARVASI LÁSZLÓ VERSEL Szapphóhoz Akármi mondható. Hogy ragyás, sötét volt bőröd és két kövér combod dús közét bolyliolta lányka törékeny ujja éppúgy, miként a férfi farka. „Szapphó a félvilági." „ Szapphó az egy, s a kettő." „ Szapphó a férfilelkű." „ Szapphó az öngyilkos nő." De még a strófa sem tiéd, állították, merthogy azt Alkaiosz találta föl...Drága hölgy, ki voltál egykor: test, dal, az élet, téged már nem kérdezlek. De kérdem azt a kósza kis árnyékot halála éjéből: Hát megérte ?! Megérte ily dallamtan?! A pengő lant megérte?! Megérte, mondd, ezeknek szép ének által lenni?! Anakreon Anakreon, te hosszúlépést ittál, a fröccsök legaljasabbikát. Ez pedig súlyos bűn volt a dohos pincékben érlelt, mézédes borral szemben. A szenvedélyt vizezni? No nem. Jöjjön halálos mámor tisztán és zengjen, vagy kussolás, mélységes alázat s csönd zenéljen! S mert szőlőszem fojtott meg nyolcvannégy évesen, vén, lojális dalnok, hát úgy hiszem, e kínos véggel Bakkhosz kegyetlen, ámde méltó bosszúja telt be. Augusztusi rabszódia Augusztus van, jobbágy-kéken, türkiz-mélyen tündököl az éjszakai égbolt, s én hanyatt kiterülve, egy ölnyi szénán nézem, nézem Szent Lőrinc hulló könnyeit. Nem jön álom a szememre. Szikrázik minden, mintha Csaba királyfi bujdosó, hazát kereső vitézeinek rongyos lovai rúgnák a tűzköves Hadak útját, patkót csattogtatva, csillagot pattintva vonul a Hargita fölött, át a Csíkihavasokon valami fogcsikorgató, földrengéses arcú, riadalmas keserűség. Augusztus van, visszaadták a földeket, a havast, a szentséges havast. Tehát kaszára érett a fű. Tehát honunkká kell tenni újból a nagy garral, istenkáromlással, pofozásokkal. a hódítók, a gyarmatosítók gőgjével elorzott, gyönyörű mítoszokat lengető havasainkat, amelyek így vagy úgy, sosem nagyúrimód, krőzusian ugyan, de adták, de adták kenyerét a csíki, gyergyói székelynek. Amíg ki nem irtották a szívéből is. De hát ki lehet-é irtani egy tájat, mely bölcsőt és koporsót, megváltó jászlat ád? Augusztus van, elő hát az élesre kalapált kaszákat, elő a nyikorgó szénásszekeret, elő a régi katonaládát, amellyel valamikoron az öreg nagyapa masírozott Isonzó vagy Lemberg felé. Lemállott oldaláról már a tulipán, a szegfű, a rezeda, a jázminvirág, égbe röppent a szabadság szelíd madara, a vadgalamb is, díszesnek már egyáltalán nem díszes ez a régmúltakból üzenő feketedoboz. Szűkszavú, akár megrozzant öreg gazdája, de azért még szolgál, hűvösen tartja a havasi elemózsiát, a túrót, a szalonnát, a málélisztet, a veres hagymát, s ha jó szerencsénk is segített, a Fetesti-en gyártott paszulykonzervet. A tejet és származékait pedig hozza magával a két szomorú szemű, szekér előtt bandukoló piros-tarka tehénke. Mert augusztus van, „Hazánk reménye, Nagyboldogasszony hava", „Szent István király" évszaka, aki elé Kós Károly Országépítője szerint már akkoron oly elhagyatott mód, társakat keresőn vonultanak fel apró, keselylábú, bozontos lovaikon, valami furcsa, napbarnított, cserzett arcú, tömzsi seregek, innen, a Hargita szederjes kékre ütlegelt rengetegeiből. Vissza kell hát venni ezt a rengeteget, ahonnan Szakállas Ábel bolondult bele a nagyvilágba, átlódulván az országon is, ahol az Bence és utódai etették be királyi és elvtársúri vadászorgiákra a Kárpátok büszkeségét, a barna vérmedvét. Vissza kell venni ezt a legendáktól viselős tájat, ahol Szűzmáriás királyfiak próbálnak üdvözülni, Jégtörő Mátyások hajolnak a források fölé, bújnak át a szivárvány bolthajtásai alatt a csoda, az átváltozás reményében, s ahol Szép Domokos Annák átkozzák ezt a cudar világot. Vissza kell venni a havast, de hol van? Megvan-e még? Ebből a csillagzáporos augusztusi éjszakából szomorúan jelentem, hogy nincs meg, de keressük. Mert ami itt van, az már nem az a Havas. Átltporták, megirtották, fölmarták üszöksebesre mindent egybemosó közös gazdálkodásunk mioritikus, szocialista nyájai, miként a balkáni karsztokat Pán, félisten kecskéi. Tanktalpak nyomai, harckocsik nagy téringőzései a szocializmus védelmére, a világbékére felesküdött dicső hadseregünk még dicsőbb hadgyakorlatainak, vaktöltényes éleslövészeteinek ótvarait viseli ez a hegyarc, ahol nem lelek meg semmit és senkit. Az erdősáv helyén hitvány, seggvakaróval benőtt cserjés trágárkodik. s a forrás, a drága életvize, ahová a ránk szakadó szürkületben, félelmemet elűzendő, oly szeppenetes fütyörészéssel mentem, most áporodott, selymékes vizével, valami bivalyferesztő daganyára emlékeztet. És a fű? Hol van az illatos, baltacímes, imolás, szarvaskerepes, tárnicsos, puCaviolás, murvaleveles ezerjófű, hol vagyon? Szittyó, sziksósfű, hélazab, zászpa, aszat, acsalapú, ordináré tyúkorfű, s ki tudja miféle számkivetettjei tenyésznek itt még a vegetáriumnak, amelyek fölött átsuhan a kasza. Ebből aligha leszen tejfakasztó széna, de még kötélrevaló sem a fejünk fölé... Ezt a havast visszavenni csak úgy lehet, miként megboldogult apai nagyapám, nevezett Ferencz S. László vevé vissza világgá indult puliszkáját. így történt: Épp estebédhez főzte a puliszkát. Kint a szállás előtt, a szabad tűzhelyen. Keményre, kiadósra kavarta, mert így szerette. Mikor kész lett, kiborította a piros csíkos szőttesre, mely a tűzhely mellett asztalként is szolgált a szabad földön. Történt pedig egy ilyen mélabús alkonyaton, hogy az üstből kiborított málékerék függetlenítette önmagát. Elindult lefele az oldalon, mert a havas olyan oldalas.^urult, gurult, s eltűnt a szegélyerdő homályában. Nézte apó, nézte, s aztán lehuppant a földre. Csönd lett, csönd, mint királygyilkosság után a tragédiákban. Aztán fölkapta a túrós dobozt, s a puliszka után dobta: - „Ne, cseszd meg, vigyed, legyen meg a kőtséged, és ha már elvetted a kenyeret. Lakjál jól, ha megirigyelted tőlünk ezt a semmit." Aztán újra csönd. Idő teltén megszólalt az Isonzó sebeivel ékesített öreg hadfi: „Menj, kicsi fiam, hozz vissza valamit belőle." Rettegve, félve a sötét fenyvest indultam el, mert félelmemnél nagyobb úr, az éhség bitorolt. Vissza is hoztam a murvaszénával panírozott puliszkát s a túrós dobozt. Sikerült megmenteni, két „medvebocsra" való, parázson süthető túrós gombócot. Nem laktunk jól, de megcsaltuk magunkat illatának igézetével. Ilyen volt hát a hajdani havas, mely életemnek legcsodálatosabb, legkatartikusabb élményeivel, az igazzal, a szabadsággal ajándékozott meg. És olyan emberségnek tett a megismerőjévé, megtanulójává, amelyet később, tudor borjú koromban, nagy íróink, de leginkább Tamási Áron műveiben leltem fel újra. Későbbi olvasmányaimból azt is értésemre adták aztán, hogy hát ez a világ egy szürrealista, mitizált, idillikus, idealizált, vitézkötéses, trágyaszagú miliő, mely meghamisítja a könyörtelen realizmust. S mindezeket állítják azok, •akik zöld kalapban, tiroli nadrágban futották át e tájon, csodabogár keresendő, lepkefogóval közeledvén embereihez. Eskü alatt vallom, állítom: Tamási hősei éppolyanok voltak, mint akiket e havasokon megismertem. Éppoly káromkodásba menekülők, éppoly tüzetárulók, szerelmükért bicskára vetemedők, éppoly pogányok, mint Szász Tamás, mint Külü Benke. mint Tündöklő Jeromos, s a többiek, akik fölölt annyiszor elaludt lehajtott fejjel a gondviselés. Suhogtak hajnalban a kaszák, hóharmat hullott, jött az istentelen küzdelem az elemi erőkkel. De eljött az este is. Kint a hegyen megszólalt a tárogató, Feri bácsi bicskával faragott tárogatója, hogy azt mondja, hogy azt mondja: Olyan kihalt, olyan árva Krasznahorka büszke vára, mert zokog a szél Késmárk fölött, és a nagymajtényi síkon eltörött a zászló, és megjött a muszka százezer emberrel, hát nem csoda, hogy ahol én elmegyek, még a fák is sírnak, s nekünk a legszebbik estét fekete színre festették. De most egy kicsit, ha elaggottan. fáradtan, elgyötörten is, de boldogok vagyunk, mert együtt vagyunk, egy cseppnyi szilvórium is jut, velünk az ének, s igézete a meséknek... Augusztus van, döbbenetes nyárutó a Hargita fölött. A székely visszavette a havast, amely már nem a régi. Dáciával jön, kaszálógéppel, rohan, küzd a szinte semmiért, meglelte újbóli küldetését: a gürcölést. Mert ez a mostani havas nem ad semmit. De velünk a remény, öröktől fogvást velünk volt, úgy fordítja az ég felé arcaink, mint aki bizton tudja, hogy egyszer leszállnak azok a Tejúton nyargaló vitézek, s beállnak közénk kalákát kaszálni. Mert más nem jön segíteni. Legíönnebb a még fentebb lakó. De ő hol adja, hol veszi. Úgy teszen, mint néhai Ferencz S. Lászlóval az imént. Vitte a vihar, vitte a lábai alól az apró murvaszénát. Hiába lépett rá, hiába feküdt rá, az első mozdulatnál csak elsöpörte, repült a kóst. Megunván c keserves hiábavalóságot, kezébe vett egy maréknyi szénát, s földobta a magosságba: „Ne, b... meg! Ha akarsz adni, adjál, ha nem, vidd az egészet, de belőlem csúfot ne űzz. Ezért a kicsi szénáért térdre nem esek előtted!" Viszi most is. A semmit. De térdre nem esünk előtte. Mert augusztus van. Mert velünk a Hold, a Nap s a csillagok. FERENCZES ISTVÁN II. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán. amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott.