Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-14 / 267. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. Nov. 14. DÉLMAGYARORSZÁG GAZDASÁGI MELLÉKLET VII. A kézművesség vége Hová lesz a tisztes ipar? Jó néhány évvel ezelöttröl datálódik az első beszélgetés. A messze környéken ismert szabómesterrel, aki a butikok első virágkorában elpanaszolta, hogy ő milyen hátrányokat szenved naponta. Mert bárki kereskedő árulhat ruházati termékeket, szakértelem híján és haszonlesés okából sokszor akár rongyokat is, de ő, mint megbecsült mestere a szabó szakmának, nem kap arra engedélyt, hogy műhelyében anyagokat áruljon-kináljon megrendelőinek, a kész öltönyökhöz, zakókhoz pedig mondjuk monogramos ingeket, nyakkendőket. Szóval mindazon kiegészítőket, amelyek épeszűbb országokban egy cég valódi, a szakértelmen alapuló fejlődését elindíthatják. - Abszurdum! - írtam meg akkor is. De hogy a rendszerváltás után ugyanezzel a panaszával traktált, hát azt végképp elképesztőnek tartottam. Hogyan is volt? Talán jellemző lehet az olasz példa. Itáliában ugyanis - egy épeszű gazdaságpolitika jóvoltából - a nagy kézműves szakértelmet garantáló, több generáció erkölcsi és szakmai tőkéjét a gazdasági föllendülés időszakában anyagi tőkévé váltó kézműves-családi műhelyekből nőtt ki az a „kisipar", amit olyannyira irigylünk a Nyugattól. Tíz-harminc-ötven embert foglalkoztató vállalkozások tízezrei, amelyek mondjuk az olasz nemzeti termék bő harmadát adják, viszont az iparban dolgozók jó kétharmadát foglalkoztatják, juttatják tisztes megélhetéshez. Szóval nálunk ennek tettek - és tesznek? keresztbe?! . . Ha kiszorulnak a piacról Nem akartam hinni. A múltat még csak igen, de a jelent semmiképpen. Hogyhogy nem árusíthatja termékeit és az ahhoz illő kiegészítőket egy - valódi - mesterember?! Kérdésemre válaszként összehozott másokkal is. Vésnökkel, ötvössel. Akikből dőlt a panasz. Hogy ők, mestervizsgát tett emberek csak gúzsba kötve dolgozhatnak. Zsűrizett készítményeiket sem árusíthatják szabadon, például máshonnan beszerzett tartozékokkal. Nem üthetik bele jegyüket az általuk készített tárgyakba. Nem tehetik, akkor sem, ha szakértelmük garancia lehetne, így pedig lassú elsorvadásra vannak ítélve. Mert a bécsi fogorvos, ha kft.-t alapít, biz' valódi szakmai háttér nélkül is árulhat aranyat-ezüstöt. Akár bóvlit is. így pedig ők lassan, de biztosan kiszorulnak a piacról, a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció jóvoltából. (És elhangzott a példa: az ötvöshöz viszik az azóta már megszűnt kft.-tői vett, tönkrement és javíthatatlan, bóvli aranyláncot: próbálja már meg rendbe hozni.) A helyzet legalábbis érthetetlen. így hát egy szabómester, egy vésnök, egy iparművészeti szakmából avanzsált ajándék-kiskereskedő társaságában kerestem meg a polgármesteri hivatal kereskedelemmel foglalkozó szakembereit. - Hogy is van ez? - kérdésemre legalább a szabómester esetében egyértelmű válasz született: 1990 áprilisától, a vállalkozói törvény hatályba lépésétől semmi akadálya, hogy kereskedelmi tevékenységet is folytasson a műhelyében. Ezt az engedélyt minden további nélkül rávezetik iparengedélyére, vagy vállalkozói engedélyt adnak ki számára az általa kívánt jogosítványokkal. Messze nem ilyen egyszerű a helyzet azonban, ha nemesfémről, például aranyról, ezüstrőí van szó. Ahhoz, hogy valaki ezekkel is kereskedjen, MNB hozzájárulásra és minisztériumi engedélyre van szüksége. No meg az önkormányzat támogatására, amit ők meg is adnak. Azonban a helyzet messze nem ilyen egyszerű. A magánkereskedő bőTtl éye elküldte engedélykérelmét a minisztériumnak, hogy ezüstékszereket árusíthasson. Néhány hét múlva bekérték tőle a hiánypótlást, azóta pedig nem kap semmiféle értesítést. A vésnök azt mondja: ugyanígy járt már jó néhány ötvös és ékszerész kollégája, ő már nem is próbálkozik. Közben pedig a külföldi érdekeltségek egyre gyorsuló ütemben és egyre magabiztosabban hódítják meg azt a piacot, amelyből ők, mint helyi szakemberek is szeremének részesedni. A bűnös kódex Ragozzuk a kérdést és nem értjük. Hisz a vállalkozói törvény, éppúgy, mint a társasági törvény a vállalkozói szabadságot és esélyegyenlőséget kívánja szolgálni. Tanácsként legföljebb az hangzik el: személyesen is noszogatni kell a minisztériumot. Ám csak addig értetlenkedünk, míg meg nem keressük a dologban valamivel járatosabb ötvöst. Szájából pedig elhangzik a varázsszó: devizakódex! Amely szerint a nemesfém-forgalmazás - vállalkozási szabadság ide vagy oda - többé-kevésbé ma is állami monopólium. Azaz egy maszek ötvös ugyan már árusíthatja a saját maga által készített ezüsttárgyakat, de nem kínálhat máshonnan beszerzett kiegészítőket. Arannyal pedig nem is foglalkozhat. Mint ahogyan más által készített ezüsttárgyakat sem hozhat forgalomba kereskedő. Arany- és ezüstforgalmazásra, kereskedelemre csakis jogi személy kaphat engedélyt. (Ráadásul betéti társaság nem, csak kft., részvénytársaság vagy más vállalat.) - Abszurdum - néz mélán maga elé az ember, miután a Magyar Nemzeti Bank helyi igazgatóságának vezetője megerősíti a hallottakat. Abszurdum! - mondja magában akkor is, amikor a bankigazgató jelzi: a devizakódex hamarosan megváltozik. Hisz egy ilyen korlátozás gyakorlatilag semmivé teszi a vállalkozás szabadságának és esélyegyenlőségének elvét. Hisz egy bécsi fogorvos elegendő tőke birtokában (hogy kft.-t alapítson) ilyen föltételek között minimális kockázattal és felelősséggel kenterbe verhet tíz-húsz kiváló helyi szakembert, akik labdába sem rúghatnak. És ha meg is szűnik vagy enyhül a korlátozás, a helyi szakértelem eleve hendikeppel indulhat majd a „Belefáradtam" Mondhatnánk: majd behozzák a hátrányt. Hisz a szaktudás és a vállalkozó szellem a piacon is elnyeri előbb-utóbb méltó helyét. Csakhogy eszembe jutnak a szabó elköszönő szavai: - Tudod, több évtizeden át álmodoztam arról, mit szeretnék. Először is igazi mester akartam lenni, hogy valódi kézműves lehessek, hogy a műhelyből majd „házat" teremthessek. Védjeggyel, minden kapcsolódó ruházati cikkre kiterjedő választékkal, felelősséggel, garanciával és ízléssel. Csak. tudod, mostanra, mire megkaphatnám, már - belefáradtam. És lehet, hogy túl sokan fáradtak már el. Olyanok, akik eminensei szakmájuknak, s akiknek kudarcaiból a fiatal korosztály azt tanulta: nem érdemes véres verítékkel elsajátítani a kézművesség millió fogását, tisztességét és tudását. Lehet, mire mifelénk is teljes szabadsága lesz minden vállalkozónak, s mire ezt ők is megtudják, már csak a konjunktúralovagok állnak csatasorba s lassan kihal a tisztes kézművesség. Ettől őrizzen meg bennünket az Isten! Lehet, sietnünk kellene. Szávay István Leckéztető körülmények Mezőgazdaság - cső(d)re töltve A mezőgazdasági termelés zömét napjainkban is a szövetkezetek, az azok társaságai, illetve az integrált háztáji gazdaságok adják. E körben főként az idén vált általánossá, hogy áruikra nincs vevő, illetve a megvásárolt portékának nyomott az ára, s még ezt sincs, aki időben kifizetné. Az okokat ismételni is röstellem, már a kisiskolás is fújja: összeomló keleti piacok, alig vásárló, szegényedő lakosság. Arra sincs megbízható támpont, hogy jövőre fordulhat a kocka. A fizetőképes nyugaton árudömping van, nagy tételben semmi szükségük húsra, gabonára vagy épp borra. Talán a környezetünkben éhezőknek szánt segély szállítmányok beszállítóiként juthat még morzsa e piacokból. Mindez csak feltevés, korántsem bizonyosság. Nincs, ki megmondhatná, a hazai szükségleten felül mennyit érdemes termelni. A korábban fölpörgetett kapacitású szektor egyelőre öntörvényei szerint működik. Nevezhetnénk ezt magára hagyatottságnak is, úgymond a saját kárán majdcsak megtanulja a termelő, a paraszt, hogy jobban jár, ha visszafogja magát. Szándékos leckéztetést feltételezni is dőreség, elég ha a körülményekre hivatkozunk. Az infláció önmagában gazdasági pozícióromlással egyenértékű, hisz az élelmiszer túlkínálatban a termelők által elérhető árak megegyeznek az egy évvel korábbival, esetleg minimális mértékben haladják meg. S ezekből kellene fedezni a tetemesen megdrágult anyagokat, eszközöket és hiteleket. Számomra már-már érthetetlen, hogy miből élnek manapság e gazdaságok. Szűkebb környezetünkben bejelentett csődre még nincs példa. Elhibázott termelési szerkezetű, rosszul gazdálkodó egységek, vagy csak mostoha természeti adottságokkal megvertek mindig is voltak, s ezeket támogatásokkal tákolta a korábbi gazdaságpolitika. Most már ez sincs, s még e sántikálók sem botlottak meg. Vagy talán csak egymásra dőltek, s emiatt nem tudnak összeroskadni? Új erőre kaphatnak, vagy a szélsőt megpöccintve dominószerűen buknak el.' A mezőgazdasági szövetség ügyvezetőjétől, Stadler Ferenctől, és a közgazdasági választmány titkárától, Rostás Lászlótól a pillanatnyi pozíciókról kaphattam adalékokat. Egy szeptemberi felmérés szerint, mely 72 megyei üzemet melyben szövetkezet, állami gazdaság és káefté egyaránt található ölelt fel, az esedékes tartozások éppúgy 4 milliárd forint körüli összegre rúgnak, mint a velük szemben álló követelések és a számlákon lévő pénz összege. Csakhogy ezekre a követelésekre lassan csordogál a pénz, s így a tartozások kiegyenlítése is vontatott. A határidőn túli, elmaradt „adok-kapok" szintén látszólagos egyensúlyt mutat, 1,4 milliárd forintos nagyságrendjével. E lefagyott állapot azonban az érdemtelenül ide kerülteket sem kíméli. A legtöbb nehézséggel a homoki gazdaságok küszködnek. Sokuknak most kellene törleszteni a gyenge termőhelyi adottságokat kompenzálni kívánó, alaptevékenységen kívüli tevékenységet ösztönző, visszafizetési kötelezettséggel járó állami fejlesztési pénzeket. Csakhogy ezek az 1-2 milliók is hibádzanak. Az egyik téeszben a napokban mondta fel a hitelszerződést a bank, mivel még a kamatot sem kapta meg. Az adós, ha a megtermelt árukészletein nem tud túladni, úgyan miből rendezné a számláját. Ha a pénzügyi helyzet nem mozdul el a holtpontról, akkor begyorsulhat a mára már jól látható önfelélés folyamata. Kezdetben a fejlesztések maradtak csak el, az amortizáció összegét felfalták a napi kiadások. Aztán a kényszerű takarékoskodás odáig ment, hogy fémzárolt vetőmag helyett a termésből töltik meg a vetőgépeket. Alapműtrágyát csak néhány kivételezett növényféleség „érdemel". A drágább táp helyett kukoricát eszik a disznó, zsírosodik is szépen. Akad, ahol a kukorica betakarítás üzemanyaghiány miatt akadozik, ugyanis a listán lévők csak készpénzért juthatnak hozzá. A csak a legszükségesebbre szorítkozó tevékenység munkanélküliséget szül. Vélhetően a produktum is kisebb lesz így jövőre, s alábbhagy a túlkínálat. Nehéz elképzelni, hogy spontán módon pont az egyensúly fog beállni. A pénzügyi helyzet javulására semmi jel nem mutat, így az új csődtörvény adhatja meg a pöccintést a szélső dominónak. A többi már magától megy. Vélhetően 10-15, zömében homoki gazdaság kerülhet menthetetlenül padlóra. Bár nem biztos, hogy ez maga a katasztrófa. Az erőt meghaladóra gyülemlett terheket egyszer le kell tenni. Az esetleges felszámolás után is ottmarad az eszközök egyrésze, s a föld. A törvényhozók felelőssége, hogy addigra korszerű és alapvető törvények szülessenek, s a tulajdon kérdései is rendeződjenek. Az újrakezdésre különféle formákban vállalkozni szándékozók enélkül moccanni sem tudnak. Tóth Szeles István