Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-11 / 264. szám

HÉTFŐ, 1991. NOV. INTERJÚ 5 - Pista, New York-i futásod után - ami egészen kiválóan sikerült, hiszen bekerültél azon kevesek közé; akik a limitidőn belül teljesítették az ezer mérföldet nem tagadhatod, egyszeriben népszerű lettél. Hogyan viseled a közkedveltséget? - Elviselhetőnek tartom, örülök is neki, de ehhez el kellett érnem egy nagyszerű eredményt. De szerintem - itthon még nem vagyok olyan nagyon népszerű. - Lehet, hogy te is azok közé tartozol, akiket külföldön jobban ismernek, mint itthon? - Talán. Bár ez abból adódhat, hogy az ultramaratoni szakág a nagyvilágban elismertebb. Tényleg, most jut eszembe egy kedves történet. Elmondhatom? - Ha szeretnéd... - Szóval hazafelé, a londoni repülőtéren, az átszállásnál látom, hogy egy idős magyar hölgy nem tudja mitévő legyen. Odalépek hozzá, hogy segítek. Sétálunk körülbelül ötven métert, miközben méreget, majd megkérdezi: „Sportoló?" Mondom: „Igen." „Futó?"- kérdezi. Bólintok, mire ő: „Láttam ám magát a New York-i televízióban..." Az akkor borzasztóan jólesett, hiszen ez volt életemben az első, amikor így rámszóltak, felismertek. - Mióta készültél erre a pillanatra? - Öt évvel ezelőtt rájöttem, hogy a gyaloglásban nagyon-nagy erőfeszítések árán csak minimális javulás várható tőlem. Rengeteg munka volt bennem és sokat tettem azért, hogy jó sportoló legyek, azonban ez abban az atlétikai szakágban nem jött össze. A második énem ekkor azt tanácsolta, ne hagyjam abba a sportot, mert még nem értem képességeim határára „Küzdj tovább, keress valami mást, amiben kiteljesítheted magad!" hallottam belülről. Bennem pedig élt egy egészséges törekvés, hogy kiemelkedjek a többi ember közül. Lehet, hogy küldetésben vagyok, s meg kell mutatnom az embereknek, többre képesek, mint amit általában csinálnak, s energiájuk végtelen és bármit elérhetnek, ha céljaik reálisak. - Azt mondod küldetésben vagy... - Miért is ne lennék? Erre egyébként egyre jobban rájövök, főleg azok után, hogy Amerikában találkoztam, s három hétig rendszeresen a guru közelében voltam. Ráébredtem, hogy Sri Chinmoynak terve van velem... - Bocsánat, de úgy tudom az elmúlt években éppen a guru nem engedte, hogy indulj a 700, az 1000 vagy az 1300 mérföldön. Miért éppen ebben az évben kaptál rajtengedélyt? - Tavaly és azelőtt a guru úgy látta, hogy nem vagyok még kész... - Talán találkoztál vele vagy valamilyen úton-módon kapcsolatot teremtettél a tanítómesterrel? - Nem. Korábban soha nem láttam, csak hallottam róla, no meg Európában szervezett versenyein részt vettem. Amikor jelentkeztem a New York-i futásra, akkor kértek tőlem önéletrajzot, valamint fényképet. És ha hiszünk a guru transzcendentális erejében, akkor nincs mit csodálkozni. Mivel ő jövőbe látó, s ezáltal tudta, hogy az akkori körülmények közt nem bírtam volna befejezni a versenyt, nem engedett sikertelen próbát tenni. - Sokan, a tanítványai közül „irigykedve" figyelték, hogy téged mennyire magához enged. Nem is beszélve az ajándékokról, amiket nagy ritkán és csak a „legkiváltságosabbak" kaphatnak meg. Mindez számomra is megvilágította, hogy Sipos István nemcsak, mint futó vett részt ezen a versenyen. - Az, hogy közelebb engedett magához, valószínű az ő nagy tudásából fakad, s nyilván érezte, nem maradok kint Amerikában, s ez a plussz kellett a hitem töretlenségéhez. Az pedig nagyon ritka alkalom, hogy ajándékot adjon valakinek, hiszen ő lelkileg akar segíteni és nem adományokkal próbál „rábeszélni" valakit a tanai követésére. Egyébként ebben a meditációs szervezetben senki sem nyaggatja azért az idegent, hogy kapcsolódjon hozzájuk. És hidd el, ez nagyon szimpatikus volt. Ha igényiek ilyesmit, ha lelkem keres Küldetésben - az emberek között Sipos Istvánnal beszélget Cs. Gát László .„..körülbelül ötszáz mérföld után úgy éreztem, ez már nem a futás. Addig én voltam az automata 'runner', a robot, aki naponta megteszi a hetvenkét mérföldjét. Azonban összekeveredtek a dolgok, az automata elromlott, az egész kezdett más színt ölteni. Nem a futóról volt szó, hanem arról az emberről, aki vállalt valamit..." tanítót, akkor előbb utóbb úgyis odamegyek hozzá. Valószínű rájött a a guru, hogy rendkívül nyitott vagyok felé, noha nem váltottunk egymással úgymond két szót sem. - Veled volt a feleséged is, őt mennyire csapta meg a Sri Chinmoy-i tanítás szele? - O eleinte távol tartotta magát, de nem tudott teljesen elmenekülni a hatása elől. Azt hiszem, nem is lehetett, hiszen ennyi jó ember között ritkán van az ember. Ezen a versenyen nem voltak keresztbetevések, mindenki mindenkinek jót akart, nem volt megkülönböztetés. Lehettem én a második helyezett, tehát a futás egyik favoritja, de akkor sem helyeztek a gyengébbek elé, ha bementem az orvosi sátorba valami problémával. Mindig az embert figyelték... - A verseny előtt, a guru vezetésvei közösen meditálhattak a versenyzők a tanítványokkal. Beszélnél arról, hogy milyen érzéseid voltak a színpadon? - Először teátrálisnak tűnt az egész, nem beszélt senki, mindenki önmagával volt elfoglalva. Bevallom őszintén, azzal a szándékkal mentem föl a dobogóra, hogy erőt kérek a feladatom végrehajtásához. A meditáció viszont nem könnyű dolog, hiszen egy valamire nagyon nehéz koncentrálni, hihetetlen gyakorlat kell hozzá. Ajánlom próbálja ki mindenki, azt fogja tapasztalni, hogy ezerféle gondolat jut eszébe és ezek közül kilencszázkilencvenkilencet el kell űzni. Nekem öt perc után sikerült megállapodnom - mert már előképzettségem volt - és akkor úgy tűnt lebegek, s a guruval egyedül vagyok a színpadon. Ilyet még életemben nem éreztem. Rögtön ki is nyitottam a szemem. - Vallásos ember vagy? - Nem tartom magam annak, de a vallás mindig érdekelt valamilyen formában. Ministráns gyerek is voltam, szertartásokra is jártam, gyújtogattam a gyertyákat, ez akkor nagyon érdekes dolog volt. Otthon, Apátfalván nem kaptam kimondottan hitbuzgó nevelést, suhanc koromban pedig háttérbe került nálam a vallás, azonban más városokban járva, a templomok mindig elragadtattak. Ebbe a meditációs szervezetben pedig mindenki - legyen az katolikus vagy mohamedán - beléphet. Egyetlen megkötés van, aki a bekapcsolódás előtt nem kötött házasságot, az tanítványként már nem mehet férjhez vagy nem nősülhet meg. - Ha visszaemlékszel az 1000 mérföldre, mi játszott döntő szerepet legyőzésében a fizikális felkészültséged vagy a pszichikumod? - Nap mint nap futottam, edzettem, jó erőben voltam és azt hiszem, ezzel egyre inkább nőtt a hitem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne teljesítsem az ezer mérföldet limitidőn belül. És kint hallottam, hogy az a rettenetes hit, ami bennem élt, visszahatott a testemre, s ennek segítségével sikerült legyőznöm minden elképzelhető fájdalmat, illetve azok nagyrészt elő sem jöttek. Azt hiszem, van abban valami igazság, hogy minden sérülés, minden testi fájdalom, vetülete a lelki problémáknak. Nekem tényleg semmi bajom nem volt a két hét alatt és ezt elsősorban köszönhetem lelki kiegyensúlyozottságomnak, illetve annak az erőnek, amit a teremtő által nyertem. Hittem abban, hogy körül vagyok véve energiával, ami belém áramlik. Nekem ez olyan megnyugvást adott, hogy mindennap nyugodt szívvel vágtam a száztíz-százhúsz kilométernek. Eleinte attól féltem, hogy olyan vagyok, mint egy nagy tartály, amiből az ezer mérföld végére elfogy minden és a célban újra fel kell tölteni. Rájöttem, menet közben töltődik az ember, éppen az elérhető cél realitása miatt. - Szavaidból azt veszem ki, hogy nem csömörlöttél meg ettől a nagy futástól. Talán bátran nekivágnál egy következőnek is? - Sokáig azt hittem, ha ezt megcsinálom, akkor többet nem futok ilyen hosszút. Körülbelül ötszáz mérföld után azonban úgy éreztem, ez már nem a futás. Addig én voltam az automata „runner", a robot, aki naponta megteszi a hetvenkét mérföldjét. Azonban összekeveredtek a dolgok, az automata elromlott, az egész kezdett más színt ölteni. Nem a futóról volt szó, hanem arról az emberről, aki vállalt valamit és talán ezért is fogant meg bennem a gondolat, hogy jövőre, a tervek szerint hétszáz mérföldön ismét rajthoz állok. Annál is inkább, mert szeretnék kipróbálni egy bizonyos iramot, amit majd ezer mérföldön kamatoztathatok. - Miért, mi a célod ezer mérföldön? - Hát jó, ha már rákérdeztél nem kertelek. Sokan figyeltek a verseny alatt, s jóformán mindenki arra a megállapításra jutott, hogy leghamarabb és legközelebb én kerülhetek a görög Kouros világcsúcsához, ami néhány órával több csak, mint tíz nap... - Erre mennyi időt adsz magadnak? - Most 14 nap 2 óni perc 33 másodpercnél tartok, s nem ígérem, hogy két éven belül eljutok a tíznapos álomhatárhoz, de számomra már ez az újabb kihívás, illetve teljesíteni azt a kétezer hétszáz mérföldet, amit feladatul szabott a guru. Hány napon belül kell megtenni, azt még nem tudom. - No nem, az már önsanyargatás lesz. - Sri Chinmoy tudja mit csinál, hiszen ő nem elemista oktató, sokkal magasabb régiókban gondolkodik, mint bárki más. O bebizonyította hétszázhetven könyv, ötezer vallási ének megírásával, valamint tizennégyezer festmény elkészítésvei, hogy a vélt fizikai határok felett, meditációval óriási léptekkel meg lehet növelni az emberi teljesítményt. Ez pedig nem jelent önsanyargatást! Beszélgetésünk végén megkérdezhetem, mennyit kerestél ezzel a futásoddal? - Nem te vagy az első, aki ezt a kérdést felteszi. De még mielőtt válaszolok elmondom a klasszikus példát: „Tudsz úszni? Nem. És ha megfizetem?" Ezen a versenyen nem volt pénzdíj! Ezt a legtöbben nem hiszik el, pedig így van. A pénz tönkretette volna a verseny különleges atmoszféráját. Mindig is tudtam, hogy New Yorkban egy fillért sem keresek, de tisztában voltam azzal is, ha jó eredményt érek el, akkor az a későbbiekben kamatozni fog. Máris meghívásom van több nagy pénzdíjas versenyre, s nem titok, a következő években a futásnak szeretnék élni. Legalább ez adassék meg tízegynéhány éves sportolás után!