Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-08 / 262. szám

PÉNTEK, 1991. NOV. 8. HANGSÚLY 5 - Vendéged van? - Miből gondolod? - Mert valaki épp most csukja be az ablakot odafönt... - Parancsoljatok beljebb fáradni. Rika fuldokolni kezdett a nevetéstől, annyira szokatlan volt ez a szertartásosság. Pötyi után ő is belépett a táncteremnek is beillő szobába. - Ez a dühöngő - mondta Gábor. Az öreg nem tágított mellőlük. Rikát láthatólag kerülte, Pötyi mögött volt szüntelenül, kihívón figyelte, időnként belekarolt és negédesen mosolygott. - Be kellett volna jelentenem, hogy hárman jövünk? - A, dehogy! Pötyi gúnyosnak érezte ezt a kijelentést és zavarónak az előzékenykedő belékarolást. Menekülésszerű mozdulatot tett. - Mért nem hagysz magunkra, Apa? Be akarom mutatni a lányoknak a „dühöngőt" - Valaki van itt! - sikította Rika. Belekapaszkodott Pötyi és Gábor kezébe, úgy fürkészte a terem eldugott helyeit. Kitartóan nézte a csigalépcső körüli sötétséget, s képzeletében elrejtett pinceajtót látott, amely minden percben felnyomható, s ahol a kopasz rejtőzik... Egy csomó kábítószerrel... - Dühöngőnek hívták a fiúk ezt a szobát, mert itt azt csinálhattak, ami jólesett nekik, főleg verekedhettek. Aludni az első emeletre mentek, mindenki külön szobába, a három lány a jobb oldali három szobát, s a három fiú a bal oldali, északra nyíló szobákat kapta. A mi szobánk, a feleségemé és az enyém, közvetlenül a dühöngő fölött van. A feleségemé a déli oldalon, az enyém az északi részen. A csigalépcső enyhén nyikorgott. - Valaki van nálad? - Ki volna? - De valamit csak akarsz mondani? - Nem. Mért, mit akarnék mondani? - Inkább kérdezni akarsz hát. Az öreg Pötyire nézett. Merev• ség volt a szemében, megvetésféle, mint aki azt mondja: „Te sem vagy különb a többi nőnél! Megszerezhető vagy, ha akarom, elrabollak a fiamtól..." - Apa, nem hagynál magunkra? - Az öreg nem felelt, tovább nézte Pötyit. nem törődve azzal, hogy Gábor szégyenében és dühében többször is felszólította: „Apa, hagyjál magunkra!" Pötyi állta az öreg pillantását. „Most tehát megismerkedhetünk"mondta a szeme. Dacosan és támadón nézett vissza. - A kisasszony nem pesti? - Nem. Együtt járunk a főiskolára. Évfolyamtársak vagyunk. Hát DÉR ENDRE Szégyen vagy szerelem? (2) „Ó, ajtónállók éje! Kinyitlak végre ma, zár!" (Óegyiptomi verstöredék) nem engedsz fel bennünket, hogy megmutathassam Pötyinek meg Rikának, hol fognak lakni két napig? - Két napig lesznek itt tehát?! Szívesen látnám Önöket egy kis dumapartin. - Lehet róla szó - vált szögletessé Pötyi arca. - A kopasz még mindig ott áll! Rika, aki a csigalépcső mellett maradt, diadallal kiáltotta ezt Pötyinek, aki az öreggel nézett farkasszemet. - Itt falra szerelhető ágyak voltak, pontosan négy darab. Néhol még látható a helyük. Napközben szoktunk rajtuk ugrálni, míg aztán le nem szakadtak. A szoba közepén, ahogy látod is, pingpongasztal van, sajnos, nem illeszthető a két fél egymásba, tönkrementek a napon - magyarázza Gábor. Az öreg kitartóan figyeli Pötyit. Pötyi Rikát, Rika pedig a csigalépcsőt... - Ez a csigalépcső a magasföldszinten padkaszerűen körbefut, hogy aztán fölvezessen az első emeletre is, ahol a ti szobátok lesz... Pötyi is szeretne mondani valamit, de szégyelli: „Ebben a szobában valaki szuszog!" Mégsem szól, csak körülfürkész, és balgaságnak próbálja minősíteni gondolatát, hiszen itt minden szem előtt van. A leszakadt derekú kanapék, a pingpongasztal, s körülötte a székek, a szoba közepén a csigalépcső, ahol Cika áll. S mégis... Mintha horkantana néha valaki... A csigalépcső mögött ajtó nyílik a dühöngőből. Félig kinyitva leng. Ez sem kerüli el Pötyi figyelmét. Gábor nem veszi észre a lány kutató nézését. Pötyi egyre nyugtatja magát: mi jogon kutasson itt titkok után, ebben az idegen házban, ahol a valódi dolgok, tárgyak is titkokat rejtenek magukban... Belekarolt hát Gáborba, s egymásba kapaszkodva haladtak fel a csigalépcsőn. Rika váratlan ugrással előttük termett, kongott lépteitől a ház: - Már nincs itt a kopasz! - Láttad? Az apám ősz, majdnem tejfehér a haja. Az apa megvárta, amíg a fiatalok felérnek a lépcsőn. Csak akkor indult fölfelé. - Az első emeleten fogunk lakni? Ott biztosan nincs senki? Halljátok, hogy zeng a hangom? Szemmel láthatóan Rikára nagy hatással volt a kastély ismeretlensége, titokzatos ódonsága. Fölértek az első emeletre. Tárvanyitva találtak minden ajtót. Gábor becsukta a balra nyíló szobák ajtaját, azokat, ahol régebben a fiúk laktak, majd a három délre fekvő szsobáét is, a húgai egykori hálóhelyét. - Költözzünk fel a griffmadarakhoz?! - Nem, a ti szobátok a középső lesz, ez Eszteré volt, a legidősebb húgomé, aki már férjhez ment, illetve... Ausztráliába vándorolt, illetve... Columbiába ment a nyáron. A lányok beléptek az első szobába, Gábor hirtelen hátranézett. A folyosó végéből ismeretlen fiatalember nézett szembe vele. Szúrós szeme volt, a tekintete nyugodt, magabiztos, ruhája overall, a járása gyors és ütemes. Eltűnt az északi szobák egyikében. - És hol vannak az itteni testvéreid? - Lehetséges, programot csináltak maguknak. - Édesanyád hol van? És hol a konyha? - Anya biztosan rögtön beállít. Talán a kirakatokat nézegeti még Pesten, szereti a csillogást, szeret gyönyörködve álmodozni. Pötyi és Rika elfoglalták szobájukat, amelyen látszott, régóta nem lakják. Inkább lomtárnak tűnt, mint lányszobának. A falon, amelyet valaki pepita mintázatú tapétával vont be, tusos könyvillusztrációkat láthattak. - Ezeket te rajzoltad? -Nem. - Mért nézed őket olyan csodálkozva? Nem láttad eddig? - Nem. Ezek szerint Eszter rajzolhatta. A végén kiderül, hogy mindegyik testvérem meg van verve a rajzolgatás viszketegségével... Míg Pötyi a hajdani lakók nyomait kutatta a tárgyak közt, Rika az otthon hagyott rendet óhajtotta maga köré sikeríteni, ezért gyors iramban mindent elrakott szem elől. A holmikat jobbára a rekamiéba suvasztotta. Az újságokat, könyveket a rekamié alá. Egy piszkos pizsamát törlőrongynak használt, feltörölte vele a parkettát. - Rázd ki a szőnyeget! nyomott egy apróbb rongyszőnyeget Gábor kezébe. A fiú engedelmesen ment a folyosóra, hogy kirázza. A zajra megint kikémlelt az első számú szobából az ismeretlen fiatalember. Rosszalló pillantást vetett Gáborra, majd visszahúzódott a szobájába. Bár az is lehet, kihívó tekintetével egyszerűen magára akarta terelni a figyelmet. Ezt a feltevést igazolta az is, hogy a fiatalember még egyszer kidugta a fejét, s mindaddig ott maradt, míg Gábor a szőnyeget rázta. - Egy pár férfizokni meg férficipő, meg férfipulover, meg férfiparóka van a rekamié alatt! - hirdette diadalmasan Rika. A felmutatott tárgyakat tágra nyílt szemmel figyelte Pötyi és Gábor. - Nem, nem tudom mit jelenthet ez... Paróka ez, kétségtelen, és férfizokni, de higgyétek el, mi senkivel nem tartottunk baráti kapcsolatot. Baráti kapcsolatot nem. de... Elhallgatott, s elmélázva, gondolatai közt kutatva nézett maga elé Gábor. - Az ing még meleg! - mutatta meg diadallal Rika -, ezért kellett kivágódnia hát az ablaknak! És a kályha is be van fűtve. - Paróka és férfiing, sehogy se tudom felfogni; és ez a szigorú arcú fiatalember a sarokban... - Találkoztál valakivel? - Nem, dehogy... és hol lehet anya? És legalább János meg Miklós lennének itthon. Az öcséim. - Na és, a lányok? - Eszter Columbiában van, a két másik húgomnak meg udvarolnak. Vőlegényük van. Azok nagy ünnepeken mindig az „anyósnál" töltik az időt. Gyönyörű hullámos hajuk van, ráadásul olyan szőkék, éppen olyan szőkék, mint Rika. Anya is szőke volt... - Ne strapáid magad, ez férfiparóka, csúf, vörös férfiparóka! - biggyesztette el ajkát Rika. S tovább törülgette a rekamiék alját, a sublót tetejét, az asztal rácsos támláját, ahol megint talált valami érdekességet. - Hopp! Egy vörös szakáll! Riadtan ült egymás mellé a két lány. Gábor nyakig pirult. Zavarát próbálta palástolni egy torz mosollyal. Rika rémtörténetet élt át pillanatok alatt, Pötyi Gábort leste, s nyugtatólag tette kezefejére tenyerét, Gábor a kinti zajokra figyelt; közben Rikára tévedt a pillantása. - Most záiják be a túlsó oldalon a szoba ajtaját! Valaki most megy a csigalépcsőn lefelé. (Folytatás a jövő pénteken) Morzsák a Bibliából „HA A TI IGAZSÁGOTOK NEM TÖBB..." (Máté ev. 5:20-22) Szomorú és fájó emlékek, emlékezések, emlékműállítások résztvevői vagy hírét vevői lehettünk az elmúlt hetekben. Többször elhangzott annak a vágynak a kifejeződése, hogy ne legyen többé ilyenre példa az emberiség életében. Az igazságtétel kérdései közvetlen vagy visszaható formában tovább nyugtalanítják a gondolatokat és érzéseket, mozgatnak indulatokat minden korosztályban. Krisztus beszéde, melynek érvénye és értéke nem múlik el, ha az ég és a föld elmúlnak (Lukács 21:33), még érdekeltebbé, érintettebbé tesz bennünket ebben a kérdésben. Felmutatja hatásunkat és felelősségünket, kisugárzásunkat, melyet tudva vagy tudatlanul gyakorlunk a környezetünkre. „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mentek be a mennyek országába. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyafiára, méltó az ítéletre; aki pedig azt mondja atyafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszékre; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére." (Máté 5:20-22) A kérdés: Hogyan viselkedem az Isten életet védő: Ne ölj! - parancsára. Isten nemcsak az öléstől, a veszélyeztetettség érzésétől, a félelemtől; de az elvesztés fájdalmától, a hiányérzés gyötrelmétől és a bosszúvágy kínjaitól is meg akar óvni. Az ő békességének erőterében lehetséges életfolytatást kínál. Több igazságot tehetünk és nyerhetünk a Vele való kapcsolatunkban. A farizeusok és írástudók is ismerték az Isten „Ne ölj!" parancsát. De meghatároztak kivételeket, szempontokat, okokat, amikor ölni kell, hogy élni lehessen - mondták. Mennyire ismerős érvelés, mennyire mai, mennyire megindokolható és mennyire ördögi. Jézus szelíd és segíteni akaró figyelmeztetése az igazság sokfajta értelmezését, melyek az egyéni értelmezések szerint szöges ellentétben lehetnek egymással, csodálatosan egybefonja, az ölés próbakövén megvizsgálva a szív belső indulatának kérdésévé teszi. Az igazság több pillanatnyi helyzetkonfliktus kedvező megoldásánál, egy politikai, társadalmi rendszer léténél; a történelmi normák szerinti ítélet eredményénél. Az igazság nemcsak kívülről érinti az embert, hanem a szíve felelős indulatának. döntésének szavakban, tettekben megnyilvánuló sorozata az örökkévalóságig, viszonyulás Jézushoz, aki „az Igazság és az Élet" (János ev. 14:6) Az ölés indulata ott rejtezik minden szív mélyén és azonnal működni kezd, amikor a másik embert úgy értékelem, hogy korlátozza céljaim elérését, osztozni kell vele a játékban az óvodában, az élettérben, az elérhető javakban. Milyen gyilkos indulat tud szikrázni a parányi gyermek szemében és milyen válogatottan tudja a felnőtt „létért való küzdelem" kényszerére hivatkozva öldökölni egymást. Sőt Jézus már a másik ember ostobának vagy bolondnak tartását is ebbe a sorba helyezi. Meri-e még valaki magát igaznak tartani, mert nem ölt?! Hogyan lehet hát a mi igazságunk több? Annak beismerésével Isten igazsága előtt, hogy gyilkos vagyok; gyilkosa a másik embernek, de legfőképpen Jézusnak, aki kínálta vezetését, de jobbnak látszott a saját elképzelés. Azután annak elfogadásával, hogy Isten akarata szerint Jézus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztott megigazulásunkért (Róma 4:20-25) Töredelmes megbánásával, megvallásával minden hitetlenségnek, engedetlenségnek, gonosz indulatnak - megtisztulni a Jézus érdemét felöltözve és a Szentlélek segítségét kérve a megváltó Jézus követésében, újjászületett életben. Kinek-kinek a szívbeli igazságától, békéjétől, szeretetétől lesz több java és igazsága az emberiségnek. PAPP LÁSZLÓ REFORMÁTUS LELKÉSZ Kép-zavar TANDI LAJOS Szerencséje volt Ronald Karz Siegeni német orvosprofesszornak. A közelmúltban puskavégre kapta a gutki erdőgazdaság rengetegében azt a dámvadat, amelynek trófeája 6,4 kilogrammot nyom, bírálati pontszáma 231,4. A húsz éve vadászó, és a magyar erdőkben gyakran megforduló Karz úr örömében egy kis üröm is vegyül, ugyanis a világrekorder trófea a magyar állam tulajdonában marad. Mert ebben az országban világhírű trófeákban nincs hiány. Történelmünk a bizonyíték rá, hogy a Kárpát-medence mindig is kiváló vadászterület volt. Fehér szarvast üldöztek itt őseink, az ellenség elől a rengeteg mélyére húzódó magyarjaink kitanulták a vadfogás minden csínját-bínját, egyformán élvezte a vadlakomát az úri világ csakúgy, mint Tersánszky hőse a nyúlpaprikást. Vadászgatunk e tájon. Hivatásos, amatőr és orvvadászok összemosódó világa írja történelmünket. Nemrégiben egy Grósz Károllyal folytatott beszélgetés enteriőrjében láthattunk kapitális trófeákat a falra függesztve, a nappali dekorációjaként. Bizonyára mindegyikhez külön emlék fűzi az MSZMP volt első titkárát. Jól tudjuk azt is, a közelmúltban nyilvánosságra került statisztikák bizonyítékaként, hogy az elmúlt évtizedek legszebb trófeái pártvezetők puskája nyomán vált szobadísszé. Mert a vadászat mindig is kiváltság volt, a hatalom kiváltsága. Emlékszem, gyerekkoromban nagy érdeklődéssel forgattam az Ezeréves Magyarország című képeskönyvet, melynek fotói között ott szerepelt vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója csizmában, bricsesznadrágban, mikádó kabátban, fácántollas kalapban a Gödöllő menti dombok között fácánra lesve. Érdekes, hogy az új hatalom vadászgató főurai nemigen fényképeztették magukat ezeken a kikapcsolódásra szánt hétvégeken, kizárólag a vadásztársaság embereinek adtak némi munkát, mert ugye a magas vendéget fogadni és ellátni kellett, célzóvízzel, zsíros étekkel, jó húsú lányokkal, kellemes idővel. S a vezérek mellett mindig ott álltak a mesterlövészek, akik azonos pillanatban tudták elsütni a fegyvert, így aztán egyetlen pukkanás, két lövés, s akkor is leterült a vaddisznó, ha netalántán a magas vendég mellécélzott. Történetek sokaságát mesélhetnék vadásztársasági notabilitások - de ez még ugyanúgy a jövő zenéje, mint a volt gépkocsivezetők memoárjai. Bár csak az erdőkön és mezőkön folyna a trófeagyűjtés. De ez a nemzet mindig hajlamos volt az embervadászatra. Orvlövészek staféja váltotta egymást az évszázadok Szent Hubertushoz imádkozva. Orvlövészek, sunyi besúgók, jó pénzért kiképzett bérgyilkosok tűntek fel egyre-másra a kárpát-medencei rengetegben s gyűjtötték a tisztes trófeákat. Mert - mint a vadászok annyiszor elmondták hitvallásként - a vadászat nemes vetélkedés, ember és vad küzdelme, amelyből nem mindig kerül ki győztesen az íjjas, lándzsás, puskás fél. Ám a gyenge, megfélemlített és a gyáva állat természetes kontraszelekció folytán mindig is a célkereszt közepébe került. De odakerült a nemes vad is, az erdő királya, ha lesből, hátulról, egyenlőtlen küzdelem nyomán kapták puskavégre. Történelmi példák sokasága igazolja, miként hajtottak fegyveres fejvadászok 48-49 bújkáló honvédjaira, hogyan keresték szuronyos, kakastollas vadászok a háborúból hazatántorgott és puskájuk végére őszirózsát tűző felkelőket, miként osontak titkosrendőrök baloldaliak ellen, hogyan kerítették be az ávósok a másképpen gondolkodókat, miként terítették le egy új hatalom sortüzei '56 népfelkelőit, s hogyan vadásznak ma is egy új hatalom kiképzetlen, de önkéntes orvvadászai csapdáikkal mindenkire, akire valamilyen bélyegként rásüthetik, hogy az elmúlt évtizedekben nyúl volt, fácán vagy szarvas, vaddisznó vagy őz volt. Szent Hubertus ítélete segítse a tisztes vadászokat és sújtson le az orvvadászokra! Lehet, hogy minderről Ronald Karz Siegeni professzornak fogalma sincs. O csak boldogan mutatja világrekorder trófeáját. Megfizetett érte.