Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-08 / 262. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1991. NOV. 8. Bélyeg a költő homlokán Már vártam, mini Jézus Júdást, mikor éri vád Juhász Gyulát, a szocialista költőt. József Attilát már megtámadták, tudtam, hamarosan következik mestere is. S ha így megy, rövidesen vádlottak padjára kerül egész huszadik századi költészetünk. L | p ^ u y£ ^ m , \ 5 A-i'*" fK? 7 rí J, ' -A 0 fii W J 4* A szer elem táncai A Szenvedélyes viszonyok címmel összefogott, tavaly bemutatott két balettet láthatják ismét a vasárnap esti kisszínházi előadás nézői. A romantika jegyében készült két mű: Imre Zoltán Vonzások és választások című, Mendelssohn Oklettjére, illetve Muszorgszkij A halál dalai és táncai című ciklusának dalára koreografált egyfelvonásosa, valamint Lőrinc Katalin Tatjána és mások című darabja, amelyet Csajkovszkij zenéjére komponál. Mindkét balett irodalmi ihletésű, az előbbi Goethe azonos című regényéből, az utóbbi Puskin Anyeginjéből merített. E Kezdve Adyval, amiért már 1908-ban megállapította, hogy a modern magyar irodalom Magyarország szociális átalakulásának előfutára: „az az egész új. mai irodalmi kalamajka sose lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül" (Irodalmi háborgás és szocializmus). S amiért véreinek nevezte a magyar proletárokat, s a vörös csillagban a jövendő igazságos társadalom jelképét látta... De némelyek zord szemüvegén még Babits Mihály is hitvány köpönyegforgatónak látszhat, amiért 1919-ben úgy foglalta el a forradalomtól kapott egyetemi katedráját, hogy kijelentette: meghajtja a tudomány komoly zászlaját a forradalom vörös lobogója előtt... S verset is írt, lelkes messíanisztikus hittel, örömmel: hogy nem volt annyi vér és annyi könny hiába, mert már a nagy óra jön. Mindenki vádlottak padjára kerülhet, aki hitt az emberiség ősi vágyának, az aranykornak ígéretében, s aki négy esztendő gyilkolása után a világforradalom közeli elérkezésének mámorában a jobb jövőt hirdette. Némelyek szemében még Petőfi is kegyvesztett lehet, amiért a világszabadságol hirdette, s hősi halálát piros zászlók lobogása közt jövendölte meg. E Mondom, várható volt, hogy „a vörös költő",, ahogyan a húszas évek ellenforradalmi tollnokai bélyegezték. Juhász. Gyula is könnyűnek találtatik. Csak azt nem vártam, hogy Babits földije, Töttös Gábor vállalja e hérosztratoszi föladatot a Délmagyarország október 31-ei számában Juhász Gyula homlokára című hányaveti, fölényes hangú gúnyiratában. Az a Töttös Gábor, akinek Irodalmi sétáik Szekszárdon (1985) c(mű kitűnő könyvét joggal méltathattam az Élet és Irodalom hasábjain. Mozgatórugóit nem ismerem, el sem tudom képzelni. Indulata, gúnya meglep, értetlensége a költői pálya iránt számomra érthetetlen. Mert mi csodálkozni való van azon, hogy Juhász Gyula is, mint megannyi költőtársa, világnézeti ellentmondások közt fejlődik. 1848. sőt 1849 függetlenségi, sót köztársasági hagyományai nem látszottak ellentétesnek az 1914-i háború vélt céljaival. Szinte valamennyi magyar író, költő (Adyt, Babitsot s még néhányukat kivéve) „magyar rcvánsként", a cári csapatoktói 1849-ben elszenvedett megaláztatásért, ahogy Juhász Gyula versének címében hirdeti: Világosért kínálkozó visszavágásként, „tündöklő bosszúként" üdvözölte 1914 augusztusában a háborút, amelyről még nem sejthette, hogy egykor első világháborúnak fogják hívni, s négy év öldöklést hoz az emberiségre. Ám Juhász Gyula már szeptember végén így fohászkodik: Isten, kit áld szelíd angyalsereg, adj víg karácsonyt és békés telet! (Magyar ősz) Bő év múlva őszinte bánattal tekint vissza a napokra, amelyeknek tömegpszichózisa társaival együtt rabul ejtette: Gondolkodók, bús társaid a földön. Ma sírva állnak egy nagy sír előtt. És eltévedt bárányok, tiszta költők. Riadva járják a nagy vérmezőt. (Gondolkodó, Rodin szobrára) 1919 nyarán pedig, ahogy Töttös Gábor fölrója neki, megírja A Munkásotthon homlokára című versét. Vádlója szerint most magyarázkodhatna. Magyarázkodott is 1919 után. Az ellenforradalom tollforgatót szinte szó szerint azt vetették szemére, amit most Töttös Gábor. De ő vállalta a munkássággal 1919-ben kötött szövetségét, és amíg egészséggel bírta, részt vett a Munkásotthon kulturális munkájában. B A proletárdiktatúrát, amelyet először békés, vértelen győzelme miatt szintén örömmel fogadott, utóbb, amikor (egyebek közt a Makóról a rákospalotai intcrnálótáborba túszként elvitt barátjától, Espersil Jánostói) hiteles adatokat tudott meg a vörös terrorról (így pártfogójának, Návay Lajosnak, Eötvös József unokájának félcgyházi kivégzéséről), elítélte. Keserű kiábrándultsággal írta: Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló. Az Igazság bukik vele, És arra jó, hogy számadáskor Bunkó legyen törött nyele! (Madách Sztregován) Bécsből meg ezzel az emlékkel tért haza: „Horogkeresztes tüntetés után kommunista tüntetés. A zászló más. a lelkesedés egyforma. A sötétben össze lehetne őket téveszteni." Ám a munkásság jogos törekvéseit a forradalmak bukása után is támogatta. 1925-ben, amikor Dobay Gyula, az ellenforradalmi érdemeiért kormánybiztosfőispánná avanzsált ügyvéd, bíróság elé citálta, bátran vallotta meg ennek az újságnak a hasábjain: „ Egy nagy búnöm van, hogy Petőfi eljövendő országáról álmodom. Hogy szeretem a magyar dolgozókat, hogy szolidaritást vállaltam a munkássággal, és a szolidaritást állottam is azóta mindig, az üldözés és szenvedés, a megalázás és bántalmazás napjaiban is. 'Futni hagytak', és én nem futottam, hanem tovább hirdettem igazaimat. És hirdetni fogom, amíg élek!" Ezekben az években születtek munkásversei, amelyeknek java „összes verseinek" a Horthykorszakban (1940, 1941) született gyűjteményeiben nem jelenhetett meg. (Ahogyan az elszakított magyarságért síró, ún. irredenta költeményei meg 1945 után, még a teljesség igényével készült kritikai kiadásában sem. Most érkezett el végre az idő, hogy Juhász Gyula életművét minden csonkítás nélkül, hiánytalanul bocsássuk a verskedvelők kezébe. De most meg nincs kiadó, amely vállalkoznék a kiadásra.) B Hibás szemlélettel vádolja Juhászt, amiért 1915-ben szót emelt Tömörkény és Móra méltatlan fizetéséért. Miért lett volna hiba, hogy szóvá tette: Szeged történetének e két óriása valóban megérdemelt annyit, mint a torony alatti tanácsnok urak. Inkább álmélkodott volna, és dicsérte volna meg Juhász bámulatos jövendölését: „ha lesz még szobor Szegeden magyar író számára, akkor az a Tömörkény szobra lesz". Ki merne ma vállalkozni annak megjóslására, hogy kortársaink közül kit tisztel meg az utókor szobrával? S Juhász próféciája bevált! Azt kérdi gunyoros, tiszteletlen hangon Töttös Gábor klasszikus költőnktől: „Mesélje csak el nekünk, mi a véleménye a Bastille bevételéről, meg Martinovicsékról." Nos, Juhász Gyula „elmesélte". Akkor, amikor ugyanúgy vád érte vallomása miatt, mint - úgy látszik, némelyek részéről - manapság. Forradalmi naptár című szonettciklusában 1924 végén vallott a francia forradalom korántsem egyértelmű tanulságairól, 1926-ban meg hitet tett a magyar jakobinusok öröksége mellett: A szolgaföldben nem nyughatnak ők, nem. Följárnának a magyar temetőben. Nem is merik ma eltemetni őket. És nincs számukra még e tájon őskert. (Martinovicsék) Juhász Gyula a húszas években szociáldemokrata volt. Amikor ezért a szélsőjobboldal támadta, mondván, hogy a jó szocialista nem lehet jó hazafi, Juhász Anatole Francé példájával vágott vissza: „Anatole France-nak nem ártott meg ez a meggyőződés, ez a színvallás és hitvallás, egyetlen művelt francia sincs, aki őt ezért rossz franciának tartaná. A művelt nyugaton ez rendjén van, ám a művelt keleten, nálunk? Nálunk Anatole Francé lett volna az első, akit hűvösre tettek volna. Hiszen igaz, Móricz Zsigmondot hűvösre is tették." M Juhász Gyula szocialista hite az emberiség legnagyobb gondolkodóinak, magyar költőknek, nemzetnevelőknek - Adytól Juhász Gyulán. Kassák Lajoson, József Attilán, Radnóti Miklóson át Németh Lászlóig - mindeddig meg nem valósult álmaival fonódik egybe. A sztálinizmus legnagyobb bűne, hogy lejáratta a szocializmust. Hitelét rontotta talán fél évszázadra is. De az emberiség aranykora utáni vágy, amelyet a szocializmus eszméje és eszménye jelképez, kitörülhetetlen az emberi lélekből. Látszólag ma nem időszerű. A jövő század reménye. PÉTER LÁSZLÓ A romantikus balettestnek különös hangulatot adott a bemutató idején, az elmúlt évadban, hogy a balettigazgató-koreográfus, Imre Zoltán, ha a maga szelíd módján is, de kifakadt: lehetetlenség hogy a szegedi közönség ne honorálná az együttesnek a kritika által már elismert erőfeszítéseit: nem létezik, hogy a szakmai siker mellé nem társulhat itt a nézők szeretete. Próbáljuk ki a romantikát! - adtai az utasítást, szinte magának. S amikor a modem táncszínház eszményét célul tűző együttes bemutatta a két egyfelvonásost, legalább két fontos tény vált nyilvánvalóvá: 1. a modem európai balettnyelvet használó két koreográfus egyike sem mondott le a saját táncnyelvéről, szerencsére, bármennyire is az volt az előfeltevés, hogy a közönség talán inkább vonzódik a hagyományos kifejezésmódokhoz; 2. láss csodát, az estnek osztatlan sikere lett, az ítészek éppúgy cl voltak ragadtatva, mint a véleményt „csak" tapsban nyilvánító nézők. Mi a titok? Nincs titok. Egyszerűen a jó (balett)színház és a közönség egymásra találásáról van szó, ami azért ünnepi alkalom, mert vagy az egyik, vagy a másik hiányában nem túl sűrűn jön össze általában a világ színházaiban. Imre balettjében a tudatosan érzelmesre formált, lendületes, áramló mozgásstílus a romantikát, mint kort „festi" elénk, éles reflektorfénybe állítja az élet minden terepét átható, jellemző jegyeit - és éppen ezzel ér el olyan hatást, mintha visszapillantanánk... Távolságot teremt és némi iróniát, vagyis modem érzeményt. Szerelmi négyszögének szereplőit felcserélhető és felcserélődő érzelmek kapcsolják össze, szövevényes viszonyok támadnak, kimeríthetctlcnül változatosak, örökké mozgékony vonzások és választások. íme az ember - mondhatnánk; romantikus és modem, iróniára ingerlő és csodálatot keltő. Prepeliczay Annamária, Zarnóczai Gizella, Juronics Tamás, Pataki András és Bodor Johanna táncolja a főbb szerepeket vasárnap. A Tatjána és mások az Anyegin-téma örök titkait firtatja: miért vágyunk a fájdalomra, ami a reménytelen szerelemmel jár, hol marad az ész, miért hagyjuk, hogy elborítson a szenvedély? Ha akarom, egy romantikától távoli, a rációt kedvelő nemzedék rácsodálkozásának minősíthetők ezek a kérdések, s Lőrinc Katalin szikárabb mozgásvilágot, pontos szerkesztést igenlő stílusa éppen megfelel az ilyesfajta gondolkodásmódnak. Érdekes módon ez a téma most mégis a megfejthctelenségeket, a különös titkokat, a transzcendens világot segített felvillantani a koreográfusnak. Mintha - erre az egy estére - szerepet-stílust cserélt volna az alkalmi alkotópáros, Imre és Lőrinc. Vonzások és változások... S ez külön izgalmat kölcsönöz az előadásnak. S.E. Hűség Amadeus-hoz Négy Mozart-versenymű, négy szólista és a Weiner Leó kamarazenekar A titokzatos, orvosi szempontból máig feltáratlan okú halál és a sivár, barátok és feleség távollétében lezajlott temetés évfordulójának közeledtével szaporodnak a Mozart-hangversenyek. Félő, hogy ilyenkor a pódiumra lépők többsége arról kíván számot adni, hogy ő éppen most, a szaporodó motivációk sűrűjében hol áll a maga Mozart-képe kialakításában. így aztán a hangsúly az előadott műről óhatatlanul az előadóra terelődik. A Wéninger Richárd vezette Weiner Leó kamarazenekar a felfedező kedvűek táborába tartozik - és ez mindenképpen dicséretes tény -, most azonban tiszteletreméltó szerénységgel vonult háttérbe, és így a hétfő esti, Tisza szállóbeli hangverseny érdekességét nem a kísérletek mai állásának bemutatása adta, hanem az a változatosság, amelyet a négy versenymű és a négy szólista különbözőségének felsorakoztatása nyújtott a szépszámú hallgatóságnak. Elsőként Maczák János lépett a pódiumra. Súlyosan degradálnám az élményt, ha csupán a perfekt klarinétozásról, s a hajlékony hangképzésről áradoznék. Mert itt ezúttal sokkal többről volt szó. Arról, hogy egy jelentős múvészegyéniség hogyan találta meg a saját hangját ebben a tündéri remekműben - az A-dúr koncertben -, és ez a hang miként vallott arról a Wolfgang Amadeusról, aki örök vigasztalónak született a világra. A vokálisra szabott dallamképzés, a futamok énekes koloratúrára nemesítése, a lassú tétel megrendült áhítata, a rondó visszafogott népiessége mind-mind egy fiatalon bölcs, bölcsen rezignált, ám rezignáltán is acélerejű Mozartimázsró tanúskodtak. A,D-dúr hegedűversenyben Szecsődy Ferenc nem végzett hiábavaló mélyfúrásokat nagy kinyilatkoztatások felszínre hozatala érdekében. De közvetítette azt a 19 éves kamaszt, akinek (sok egyéb mellett); arra is volt jogosítványa, hogy egyszerűen a jó közérzetről, a magabiztos tehetség pallérozott viháncolásáról, az emberek örömére - az emberek öröméről daloljon. És ha az előadás néha kissé elhajolt „romantikai irányba" (mondjuk a II. tétel g-húrjának dorombolós megzengetésében), mentség rá maga Mozart, aki nem volt híján romantikus előrejelzéseknek, no meg művészünknek az a pezsgő zenélőkedve, mely lehetővé tette, hogy egyre újabb és újabb meglepetések bukkanjanak elő Mozart, a zseniális huncut bűvészcilinderéből. A második félidő a vendégeké volt. Marianne Henkeltől a salzburgi atmoszféra üzenetét vártuk, de meglepően leegyszerűsített előadása nyomán a D-dúr fuvolaverseny nem emelkedett a Mozart-kortársak másodvonalbéli kompozícióinak színvonala fölé. Érdekes, száraz fuvolahangja a zenei alaptörvények szempontjából feddhetetlenül közvetítette a versenymű szövegét, de az első tétel változatossága, a lassú tétel transzcendens áhítata, a zárórész vígoperai sodrása és gegjei aligalig érintették meg. Rév Livia zongoraművésznő nyilván azért él Párizsban, mert hajlamai és egyénisége alapján őszintén vonzódik a gall múzsákhoz, a franciák pedig nyilván azért becsülik nagyra, mert művészelét teljesen a magukénak érzik. Ez lenne hát a papírforma, és érzésem szerint ezúttal maradéktalanul érvényre is jutott abban, ahogy ő a Köchel-szám szerinti 488-as Á-dúr zongoraversenyt interpretálta. Az előadás nem ajándékozott meg az újrafelfedezés örömével, de azzal a ritka ajándékkal igen, hogy hihetetlenül arányos, míves és artisztikus zenekezelés hálás befogadói lehettünk. Nála a lassú tétel nemcsak a dallam érzéki ívelésével melegít, de a harmónia kezelés is fénnyel világítja be a hangok útját, nála minden az alá-fölérendeltség megnyugtatóan szilárd helyére kerül, egy szinte túlfinomult kultúra bűvös mértékrendszerében. A zenekar - kivált a kezdésekben - szép vonóshangzásokat produkált, a ritkán előforduló aszinkronitást feledtette a sima alkalmazkodókészség. A hangzásképnek nem mindig használtak a fúvók: pontatlanságok, eltúlzott vibrátók, a diminuendókhoz való mérsékelt alkalmazkodás mutatták, hogy Wéninger Richárd cizellált együttesében ők ezúttal csak vendégek voltak. Kivéve persze Maczák Jánost, aki a zongoraverseny partijába beülve a fúvósrészleg arculatát egy csapásra átvarázsolta. MESZLÉNYI LÁSZLÓ