Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-30 / 254. szám

Szegénység - közmondásokból Kevés kell ahhoz, hogy valaki szegény legyen. Kibújik a szegénység a házból, mint vasszeg a zsákból. Nem mind szegény, aki foltosán jár. Szegénynek a tenyere is terem gyümölcsöt. A szegénység sok mindenre megtanítja az embert. A kevély szegényt az ördög is csodálkozva nézi. Szegény az ördög, mert nincs lelke. Az irigységből fakadó gyűlölködés, a restségből származó szegénység, a vénséggel járó betegség nem orvosolható. Disznónak, fösvénynek holtuk után veszik hasznát. Legnagyobb badarság szegényen élni és gazdagon meghalni. Amíg az ember árnyékot vet, mindig lesz nyomorúság. Szegény ember csikója hamar hó, gazdag ember lánya hamar eladó. Korhely életnek koldusbot a vége. Szorgalom gazdagság, henyélés szegénység. Szegény ember nem fél a tolvajtól. A koldus testőr nélkül is nyugodtan alszik. Szegény embernek a szél is mindig szembe fúj. . Szegény embernek a szerencséje is szegény. Szegény embernek semmi se drága. Koldustól alamizsnát, csúnya lánytól csókot, balgától tanácsot sose kérj! Szegény legény nem nagy úr, amije van, ahhoz nyúl. Ritka eset, ha szegényt nagy rangra emelnek. Szegényből lett úr mindig kegyetlenebb. Úrnak kevés, szegénynek sok. Szegény ember vére zsírosítja a gazdag konyháját. Szegény ember vízzel főz, s jóízúen eszik. Sajt és kenyér két tál étel a szegénynek. Eleget élt a szegény, ha korán meghalt is. A temetőben a szegénynek is sorban a háza. Köhögést, sántaságot és szegénységet nem lehet letagadni. Összegyűjtötte: Hajdú Imre A Hősök kapujáról A múltban arra jártam, láttam, hogy a Hősök kapuja - szemből tekintve két kitűnő katona szobrával, amelyeket Lőte Éva alkotott és egyik az élő, a másik fegyverzetében megmerevedve a hősi halált halt katonát ábrázolja - igen szép. Ez az emlékmű így szinte az ország egyik legkiemelkedőbb alkotásának tekinthető. A kapuzat oszlopokra épült, mégpedig négy oszlopra, és természetesen kétoldalt az utcafrontra, ahol szintén oszlopszerű kiképzések vannak, mindegyiken márványlap és kandeláber. Az utca, a Boldogasszony sugárút jobb és bal oldalán kettő-kettő, míg a négy oszlopon, az első kettőn három, a bal oldalon ugyanannyi", míg a jobb oldalin négy, ma már sötétülő, de még mindig rózsaszínnek tetsző tábla. Sajnos a legutóbbi időben ezekre az üres táblákra különböző ízléstelen hirdetéseket ragasztgattak, amit most legutóbb levakartak, de éveken keresztül tisztátalanul, mondhatnánk maggyalázva álltak ott. Mintha nem is a Hősök kapujának tartó oszlopai lennének. Számtalan külföldi és hazai látogatóm fejcsóválva kérdezte, hogy mi ezeknek a célja, rendeltetése, s minthogy úgy látszik, sokan szegediek, sőt illetékesek sem tudják, el kell mondanom rövid történetét. Szeged nagy építési korszakában, amikor a dóm (akkor még Fogadalmi templom), az egyetemek és kollégiumok épültek, a városi tanácsnak az volt a kívánsága, hogy mindezzel együtt olyan hősi emlékmű is épüljön, amely nemcsak Szeged városához méltó, hanem országosan is kiemelkedő legyen. Az eredeti elgondolás szerint ezeknek a tábláknak az lett volna a hivatása, hogy Szeged város összes hősi halottjának nevét megörökítse. Ennek a gondolatnak az értelmében megkezdődött a hősi halottak neveinek összegyűjtése. Közben némi A Vasárnapi Hírekben hetekkel ezelőtt Tisztelet a katonáknak címszó alatt írás jelent meg arról, hogy Göncz Árpád részvételével kegyeletes megemlékezés volt abból az alkalomból, hogy a világháborúban elesett katonák tiszteletére temetőt avattak végső nyughelyül. Erről jutott eszembe, hogy Szeged mennyivel előbbre van, hiszen a húszas évek közepén került a jogi kar elé a huszár-szobor, a Rókusi temető falán emléktáblák tisztelték az elhunytakat, majd mindezzel nem elégedve meg, a város nagy építő korszakában, a húszas évek közepén elhatározás született, hogy a szegedi hősök emlékére országosan kiemelkedő alkotás szúlessék, és így került sor a Hősök kapuja megtervezésére, majd megépítésére. vita volt arról, hogy melyik táblára melyik városrész, illetve tanyai kerület halottainak neve kerül - ne feledjük, hogy akkor a városi kerületeken kívül Szegedhez tartozott az északi tanyavilág legnagyobb része (Alsótanya, Felsőtanya stb. stb.), amelyek ma különálló közigazgatási egységek,így elsősorban vita volt arról, hogy melyik táblára melyik egység kerül. De nagyobb probléma volt a hősi halottak pontos nevének összegyűjtése. Minthogy abban az időben (sokkal inkább mint ma) nagy volt a munkanélküliség, állástalan diplomások tömkelege járta a különböző tanyavilágot a nevek összeírása végett. A névsor el is készült, és leellenőrizve részint a Hadtörténeti Múzeummal, részint az itteni és különböző anyakönyvi kivonatokkal, körülbelül 30-35 ezer név került a végleges jegyzékbe. Időközben, mint minden kegyeleti megemlékezésnél, a városnak elfogyott a pénze (finoman szólva: a fedezete), és minden áron az épületek kivitelezőjére akarta hárítani a nevek bevésését. Ugyanis a nevek egyenkénti bevésése 3-4 pengőt tett volna ki, amit külön kellett volna fedezni, és ami nem volt benne az egyéb építési programban. Mikor kiderült, hogy a feliratás legalább 100 ezer pengőt tesz ki, a polgármestert mindez taglóütésként érte, és napokig nem tudott lábra állni a letargiától. Mindennek ellenére nem azért voltunk Szegeden, hogy előbbutóbb megoldás ne legyen. Azt hiszem, az egész országban, de Szegeden feltétlenül, mindig olyan főispáni és polgármesteri titkárok működtek, akiknek szinte legfőbb feladatuk az volt, hogy gazdájukat a bajból egy-egy jó ötlettel és személyük bedobásával kihúzzák. A szegedi polgármesteri titkár szinte napokon belül kiötlötte a szerinte európai tippet: be kell hajtani a vésetésért járó pengőket a hősi halottak hozzátartozóin. Bár sokan rázták a fejüket: nem fog ez menni, de a titkár erősködött, hogy minden szegedinek és főként tanyasinak megér az négy pengőt, hogy a hősi halottjának neve ott díszelegjen a hősök szobra alatti oszlopokon. Elindult hát a munkanélküliekből szervezett csoport a városba és a tanyavilágba a pengők megajánlása iránt (egyelőre csak ívet kellett aláírni). Az akció igen röviden lezajlott, pedig a kiküldöttek, amennyire lehetett, húzták az időt, hiszen napidíjat, illetve csak némi napidíjat kaptak, de eredmény nem született. A hozzátartozók mintha összebeszéltek volna, kijelentették, ha a városnak nem ér annyit a hősi halott, hogy 4 pengőt áldozzon rá, ők már meghozták az áldozatot azzal, hogy fiaik, rokonaik életét adták. A polgármestert ez a fiaskó saját bevallása szerint - úgy érte, mint egy gutaütés (ezt személyesen vallotta be többünknek!), és fogalma sem volt, hogy mit lehet most csinálni. Azonban amiről a főnöknek nincs fogalma sem, ahhoz a titkár mert minden titkár ezért van nagyszerű megoldást talál, illetve kell találnia. Abban az időben az volt a szokás, hogy mind a négy szegedi napilap egy-egy munkatársa, minden hétköznap délben felkereste a hivatalában a polgármerstert, hogy a városi ügyekről pontos és hiteles felvilágosítást kapjon. Egyik nap én is köztük voltam és amikor a korzón akkor még meglévő kis meteorológiai bódénál találkoztunk - nyár lévén - figyelmeztettek, hogy polgármester ide, polgármester oda, vessem le a zakómat, mert a főnök szobájában napok óta meleg, sőt nagyon meleg van. Valamiért fűtenek a cserépkályhában - pár napja ugyanis nincs itthon a polgármester, úgy látszik, ellenőrzik a fűtőberendezést. Napokkal később megkaptuk a hivatalos hírt, hogy a hősi emlékműhöz összegyűjtött nevek sok oldalas listája „nyomtalanul eltűnt..." Az eltűnésre magyarázat nincs. Az iktatókönyv szabályos, de azt mindenki beláthatja, hogy mégegyszer végigcsinálni a gyűjtés fáradságos munkáját, most nem áll módjában a városnak, ellenben a későbbi időben gondoskodni fognak arról, hogy még szebb és díszesebb formában kerüljenek megörökítésre. S ezzel befejeződött a Hősök kapujánál levő táblák múltbeli szomorú története. Mindez több mint ötven ersztendeje. A közelmúlt negyven esztendő igazán nem volt alkalmas arra, hogy ezt a problémát felvessük, most azonban nyíltan ki kell mondani, hogy az új önkormányzatnak becsületbeli kötelessége a múlt slendriánságát pótolni. Magyarka Ferenc FOTÓ: SOMOGYI KÁRÓLYNÉ SZERDA, 1991. OKT. 30. Több szabadságot vagy több korlátozást? Kinek kell a sajtótörvény? Vita folyik a rádió és a televízió alelnökjelöltjeinek kinevezéséről, az újságírószövetségben a nyilvánosság és a sajtó viszonyáról, s a Parlametben hamarosan terítékre kerül a frekvencia-moratórium kérdése. A sajtó hasábjain tehát gyakran szerepel a sajtó, talán gyakrabban is, mint kellene. És előkészületben a sajtótörvény, amely alig megfogalmazott gondolatként is polémiára serkentette azokat a főszerkesztőket, vezető munkatársakat, akiket az Atlantic Sajtószolgálat erről kérdezett. - A rendezett viszonyokhoz hozzátartozik a törvényi szabályozás - mondja Kercza Imre, a Somogy Megyei Hírlap főszerkesztője. - A magyar sajtónak tehát szüksége van egy olyan törvényre, amely az újságokkal foglalkozik. Hámori Zoltán, a Petőfi Népe főszerkesztőhelyettese 12 éve dolgozik a megyei sajtóban. Tapasztalatait összegezve, egy sajátosan magyar probléma megoldási lehetőségét reméli a készülő sajtótörvénytől. - Olyan sajtótörvényt szeretnék, amely nem szögez le kodifikált posztulátumot a megyei és az országos sajtó között. Az országos lapokkal kapcsolatban még mindig él az a közhiedelem, hogy terjesztésüknél fogva rangosabbak, mint a megyei lapok. Holott egyes országos lapok példányszáma kisebb, mint bizonyos megyei napilapoké. Főszerkesztő-helyettesként ugyanúgy gondolom, mintha beosztott újságíró lennék: a magyar sajtónak lényegesen kevesebb korlátozásra és sokkal nagyobb szabadságra van szüksége. Tallós Emil, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője szerint, a magyar alkotmányban deklarált sajtószabadság eleve azt a látszatot teremti, mintha a sajtónak a nem alkotmányszintű törvények feletti jogai lennének. - A sajtó súlyos szereptévesztésben él, mert azt képzeli, hogy a negyedik hatalmi ág letéteményese, és direkt módon politizál. Mindezt választói felhatalmazás nélkül teszi. A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya a véleménynyilvánítás szabadságáról szól - ez pedig lényegesen szélesebb kört jelent, mint a sajtó. A véleményszabadság minden állampolgárt megillet, ehhez képest a sajtó a polgárok felett áll. Ilyen monopóliuma a sajtónak nem lehet, tehát szükség van az állami- beavatkozásra. Ezért elkerülhetetlen a sajtótörvény, amelytől azt remélem, hogy véleménynyilvánítás tekintetében megteremti az esélyegyenlőséget és meghatározza az etikai normákat. Tandi Lajos, a Délmagyarország szerkesztője radikálisan leszögezi, hogy nincs szükség sajtótörvényre. - Meggyőződésem, hogy életünk, társadalmunk máris túlszabályozott. Minden hatalomnak elsődleges célja, hogy „rendet tegyen", s ennek a rendteremtésnek egyik „parlamenti" eszköze a nyakra-főre való törvényalkotás. Pedig az alapvető emberi jogok és egy európai színvonalú alkotmány elegendő garanciát kellene, hogy jelentsen a véleménynyilvánítás minden formájára, módozatára. A lapokat különben is egyedül az olvasók legitimizálhatják. A törvény - jó magyar szokás szerint - arra lenne jó, hogy az ügyeskedők ugyanúgy kijátszák, kiskapukat keressenek, mint ahogy eddig. A tisztességes újságcsinálás erkölcsi alapját nem egy újabb törvény fogja lefektetni, hanem az újságírók, szerkesztők hitele. A téma természetesen nemcsak a sajtó munkatársait érdekli, hiszen a készülő sajtótörvény a társadalom véleményszabadságát, személyiségjogait és az olvasói bizalmat is érinti. Ezzel kapcsolatban az olvasók gondolatait is szívesen várjuk a szerkesztőség címére. Návai Anikó VISSZHANG 7 Patyomkinfalvak A Délmagyarország október 16-i számában, a MA rovatban olvasom, hogy 200 éve halt meg G. A. Patyomkin orosz hadvezér, államférfi és diplomata. „Nevéhez kapcsolódik a látszateredményekkel való megtévesztés jelölésére szolgáló Patyomkinfalvak kifejezés." Patyomkin tehetsége és bátorsága révén emelkedett egyre magasabb állami tisztségekre. II. Katalin cámő feltétlenül megbízott benne. Az Azovi-tenger környékét - az egykori krími tatár kánságot meghódította a gyengülő Törökországtól Oroszország számára. O alapította az ország déli tartományaiban Kherzon, Nyikolajev és más városokat, s ezzel vitathatatlan érdemeket szerzett. A meghódított területek megtekintésére ekkor hívta meg a cárnőt körutazásra. A mendemonda szerint állítólag színházi díszletekből összeállított falvakat, várakat és hadihajókat mutatott be messziről a cámónek, sőt a virágzó jólét bizonyítására falvakból előre betanított és hálálkodó küldöttségeket vezetett a cárnő elé. Mindebből egy szó sem igaz, nem felel meg a történelmi valóságnak! Annál inkább valószínű, hogy politikai ellenfelei, irigyei mert minden kiemelkedő tehetségnek vannak irigyei! akiket a politikai porondon háttérbe szorított és akiket nem vitt magával a körutazásra, bosszúból terjesztették el róla a fenti rágalmakat. Az emberek többsége viszont - még ma is szívesebben elhiszi a hazugságot, mint az igazságot. Dr. Máriaföldy Márton Régiségek kiállítása Hány városi kisgyerek tudja, mi a rokka, sajtár vagy szakajtó? Hogyan használták a vízhordó fát, szenes vasalót vagy a vajköpülőt? - a tiszaszigeti gyerekek tudják. Ismerik a régi használati tárgyakat, mert már az óvodában bemutatják nekik, sőt ki is próbálhatják valamennyit. Az óvodáknak javasolt alternatív programok közül Tiszaszigeten azt választották, amelyik a régi népszokásokat, játékokat eleveníti föl. Az óvónők és a szülők segítségével össze is gyűjtöttek minden régi, hasznos tárgyat, amit csak találtak pincében és padláson, s valamennyit kiállították, hogy minél többen láthassák. Felvételeink ezekből mutatnak be néhányat.