Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. OKT. 26. „Felhő felhőt gyúrva jajgat..." AZ OROSZ IRODALOM MÁRTÍRIUMA 3. Gumiljov kivégzése A nyugalmazott (17.) PODMANICZKY SZILÁRD Igazából csak most, ahogy sétáltam az utcán, csak most vettem észre, hogy mekkora dombnak az oldalában laktam, azaz tanyáztam. Valahogy soha nem tudtam jó oldaláról megfogni ezt a dombot, hogy miért építkeznek vastag falú, betonházakba az emberek a domb oldalára. Talán ez egy másik legenda része. Azért szeretném majd tudni, hogy melyik legenda homályosítja el a másikat, az enyém a domb legendáját, vagy pedig én kerülök a domb alá. A másodiknak nagyobb a valószínűsége, mert nem vagyok egy nagy legendagyáros, s az emberek agyában az apró részletek összerakása után megvilágosodik a tűz, az. pedig, hogy nekem valamilyen varázserőt tulajdonítsanak, menten szertefoszlik, ha rábukkannak holttestemre a tóparti tisztáson, ahol a vadászmester pillant meg fácántollas, zöld kalapjában, és azt fogja hinni, tudom, hogy majd azt hiszi, piknikezek. Fene azt a csapongó fantáziáját. Persze nem tudom pontosan, hogy mekkora a domb legendája, hogyan terjedt ez a sok fóld szájról szájra, így aztán már minden változat kellőképpen félreérthető, s csak a „magasban lakó" tudja, miképpen bújik meg az igazság és a valóság a legenda fenekén. Egy változatról én is tudomást szereztem. Úgy este hét óra tájban, egy hosszú, unalmas nap alkonyatba hajló árnyai között. Mikor a csizmanadrágom bordázata mentén gyufaszálakat meg apró háncsdarabokat húzogattam, arra lettem figyelmes, hogy két imbolygó árnyék nyújtózik bc az ablakomon. Először azt hittem, hogy már megint a szellemek, de még túl korai volt az időpont egy jó kis szcllemjáráshoz, aztán a hangjukat is meghallottam, minden kétséget kizáróan emberek álltak az ablakom alatt. „Tegnap éjjel nem érezted, mintha megmozdult volna a domb?" „Biztosan megint berúgtál." „Hogy' képzeled, ha azt mondom, hogy nem iszom többet jövő karácsonyig, akkor ez azt jelenti, hogy jövő karácsonyig nem iszom." „Nem tudok én rajtad elmenni. A múltkor is azt ígérted, hogy nem vered meg többet az asszonyt, aztán másnap este megint sikoltozást hallottam tőletek, mikor hazafelé igyekeztem azzal zsák lopott herével." „Félreérted, csak hangosan néztük a tévét." „És a mentő miért jött ki, na?" „Miért-miért? Jó fej vagy! Különben meg mit magyarázkodok itt neked?!" „Jól van na!" „Aztán meg azt ismered-e, mit tartanak az öregek a dombról?" „Nem, utálok én öregekkel beszélni." „Azt mondják, hogy régen itt nagy pusztaság állt, közepén egy házikóval, amelyikben egy kéjgyilkos lakott. A törvény emberei nem tudták rajtakapni, bár száznál is több asszonyt erőszakolt meg. úgy, hogy azok mind belehaltak az aktusba, aztán úgy ásta el őket a háza körül, hogy nyomuk sem maradt. Egyik éjjel hatalmas vihar támadt, kavargott a por. dörgött, villámlott, eső egy csepp se hullott, a halott nők testnedve párolgott a földből, majd egyszerre megnyíltak az. elrejtett sírok, és a több száz elásott asszony rávetette magát a kéjgyilkosra, a vihar betemette őket porral, sárdarabokkal, és reggelre itt állt a domb." Aztán a két árny visszahúzódott az ablakomon át, és csendben, nyomtalanul eltűntek. Még órákig néztem az árnyak helyét, míg végül alászállt az alkonyat és vak sötétség borította a szobámat. Akkor éjszaka nyugtalanul hánykolódtam az ágyamon, több ízben csurom vizesre izzadtam magam, a lábaim közé csúsztatott kezeimről ömlött a veríték, és reggelre olyan büdös lett a szobában, mintha az a bizonyos pára, ami a földből kiszállt, beleette volna magát a falakba, a deszkákba, szövetekbe, és legfőképpen a levegőbe. Attól a naptól kezdve gondoltam, hogy rajtam is beteljesül minden, ami ebben a ménkű nagy pusztulásban elérheti az embert, hogy én se leszek kivétel, hiába is akarnám megúszni, hiába is képzelem azt, hogy majd az én pusztulásomat kegycsen hajtja végre a „fent lakó", hogy olyan szépen és díszesen fogok elpatkolni, ha ugyan elpatkolok, mint egy ünnepelt versenyló, de mindezek előtt boldoggá leszek, s nem mint egy darab hús, csak céltalan bolyongással töltöm ezt a megfordíthatatlan, csöppnyi időt. Nyikolaj Gumiljov (1886-1921) az orosz költészet egyik legférfiasabb alakja. Már korai verseiben a konkvisztádorok sorsára vágyik; 1909-10-ben részt vesz egy arfikai expedícióban, s az utazás-ihlette versek életműve fontos részét alkotják; a háborút lelkesen fogadja, s a harcokban két György-keresztet szerezve, közlegényből emelkedik hamarosan a tisztikarba, s rettenetesen élvezi az új szerepet. (Akárcsak Apollinaire, a nagy francia költő, aki szintén örömmel fekszik bele a lövészárkok sarában - igaz, Gumiljovnál kisebb szerencsével, mert míg az egyetlen karcolás nélkül ússza meg a háborút, Apollinaire halálát a fronton szerzett fejsérülés okozza.) Ugyanakkor tökéletesen megformált verseket írt, megalapítja a költők céhét (a középkorias „céh" szó a mesterségbeli tudás tiszteletére utal) s a szimbolistákkal szembeforduló akmeista mozgalmat. A „férfias" irányzat egyik legfontosabb költője nő - Anna Ahmatova, aki NYIKOLAJ GUMIUOV VERSEI 1910-ben Gumiljov felesége lesz. (Később elhidegülnek egymástól, elválnak, de Anna egyetlen fia a Gumiljov nevet viseli - a sztálini időkben már bélyegként.) Gumiljovot 1917-ben nyugatra küldik, a szövetségesekhez irányított expedíciós hadtest kötelékében. Párizsba, majd Londonba kerül, ott éri az októberi forradalom híre. Nem politikus alkat, ezért nem lát veszélyt a hazatérésben. A polgárháborúban nem vesz részt egyik oldalon sem, ezért eszébe se jut, hogy katonatiszti múltja miatt bántódás érheti. Folytatja költői, irodalomszervezői munkásságát, s az Ahmatovával való végleges szakítás után újra megnősül. S váratlanul - 1921. augusztus 3-án - letartóztatják azzal a váddal, hogy részt vett a Tagancev-féle fehértiszti összeesküvésben. Az egész irodalmi élet, még Gorkij is megmozdul az érdekében, de a CSEKA hajthatalan bár a költőre csak azt tudják rábizonyítani, hogy ismerte az összeesküvés vezetőit (hogyne ismerte volna tiszttársai voltak), halálra ítélik és az ítéletet augusztus 24-én végre is hajtják. Ő lett a bolsevik „igazságszolgáltatás" első költőáldozata, akinek halála még nem félelmet és meghunyászkodást, hanem értetlenséget és felháborodást váltott ki az orosz értelmiségben. A viharos tiltakozás egyik kiváltója volt a szovjet kormányzat újabb intézkedésének, amelynek értelmében értelmiségiek - tudósok, írók, művészek százait utasították ki a Szovjetunióból. (Brezsnyev a hetvenes években tért vissza ehhez a gyakorlathoz - 1. Szolzsenyicin, Brodszkij külföldre száműzése.) Lenin ez idő tájt mondta az orosz intelligenciáról: „Ez nem a nép agya, hanem a szara." Gumiljov tragikus pusztulása árnyként vetül az életművére. Vessünk rá némi fényt: azt, ami a verseiből árad! BAKA ISTVÁN Szonett Mint konkvisztádor, vaspáncélba bújva, E földön könnyű szívvel járok én, Hol édent lelve kertek lágy ölén, Hol éjlő mélységek fölé hajolva. Ködöt dagaszt csillagtalan borúja A mennynek... ám vidít a vak remény, S hiszek derengő csillagomban, én, A konkvisztádor, vaspáncélba bújva. S ha ezen a világon nem lehet Széttörni az utolsó láncszemet, Hát jöjjön a halál, akármiféle! Megvívok véle, és ha végzetem Lesújt reám, talán halott kezem A kék virágot leszakítja végre. Halál Sápadt arccal, hamuszín ruhában Jössz felém, szelíd szemű leány. Nem ilyennek láttalak korábban, Kürtök, csengő kardok évadán. Aranylóan-mámoros, robogtál. Kitakarva fénylő kebledet. Vérszínű ködökbe hasítottál Utat, mely a mennyekbe vezet. Mint az örök szomjú Asztreiának, Mély volt és csodás tekinteted, És a vér is sebesebben áradt, S izmosabbak 'ettek a kezek. Más vagy mostan, de tebenned én e Régi álmomat felismerem. Csalogattál mennyek énekével, S megtaláljuk egymást odafenn. Káin utódai Nem hazudott a bús-szigorú szellem, Ki nyert a hajnalcsillagtól nevet, Mondván: „Ézen gyümölcstől istenek Lehettek, s nem vár büntetés a mennyben." Ifjaknak megnyílt minden út a térben, Az agg tilos dologba foghatott, A szűz borostyánmagvakat kapott, És egyszarvú bújt hozzá hófehéren. Mért görnyedünk, erőnk-elhagyva, mi, Mért hisszük, elfelejtett Valaki, A hajdani kísértéstől riadtan, Ha akaratlanul két gyenge ágat, Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat Egy kéz egymásra tesz keresztalakban ? Fák Tudom, a fáknak adatott csupán A létezés fensége, minekünk nem, A földön, csillagok szelíd húgán, Ok itthon vannak, ám mi idegenben. őszvégi, elsivárult réteken Alinak vörösréz alkonyat, borostyán Hajnal színét ellesve, ékesen, Zöld és szabad nép tábora a pusztán. Tölgyek között is vannak Mózesek, Spálmák közt Máriák... A lelkük egyre Egymásnak küldöz halk üdvözletet, Rábízva éjben áramló vizekre. S földmélyben, míg gyémántot köszörül, Gránitba váj, arról fecseg a forrás, Dalol, kiált - a tört szil merre dűl, S hol lombosodnak épp a szikomorfák. Ó, bárcsak én is lelnék oly hazát. Hol nem kell énekelni és zokogni, Csak végtelen évezredeken át Némán az égi kékbe magasodni. (Baka István fordításai) GÖBLYÖS RÓBERT RAJZA