Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

22 HETEDHÉT HATÁRON DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. OKT. 21. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol általában HELYZET van. Például néhány nappal ezelőtt egy belga sportvezető tényfeltáró hevületében azt találta mondani - „remélhetőleg az ország is kilábal a helyzetből!" Nemcsak azért örültem ennek a mondatnak, mert elképzeltem az ország lábát, ahogy kifelé indul a helyzethői, a helyzet pedig ott áll leforrázva, kifosztva, mint akihői éppen most lábaltak ki, hanem azért is, mert a láthatólag nagyon igyekvő sportvezető, egyesülele terhei mellett, egy egész ország gondjait is a nyakába vette. Ami jelzi, Belgiumban mindenkit fűt a tenniakarás, igaz, hogy a gólhelyzetet még összekeverik az illetők az ország devizahelyzetével, a kisebbségihelyzettel, az általánospolitikaihelyzettel, vagy a mosómedvehelyzettel. Pedig a sportvezető is jót akar. Azt ugyan nem tudja, hogy az új edzővel majd milyen lesz a fiúknak, azt sem igazán, hogy a régivel miért nem volt jó: ha azonban ránéz a tabellára, rögtön látja, hogy hol tanyáz a csapat. Lent. Alul. Hátul. És érzi, hogy most akkor globalizálni kell. Mert ha nem csak neki, az edzőnek, a csapatnak, a városnak, az enbéegynek, a magyar labdarúgásnak rossz, hanem kompletté, úgy ahogy van, az egész Belgium egy adta HELYZET, akkor már mindjárt érthető, miért nem rúgnak a fiúk két egyenest a labdába szerdán is meg szombaton is. Nem tudnak, az igaz, megszelídíteni egy húsz méteres átadást, de ez nem is várható el, ha egyszer az 1100 éves helyzet átka ül a belga népen. Majd ha kilábal az ország, akkor tessék megnézni a mi csapatunkat is, sugallta a sportvezető, amúgy kifejezetten optimistán, igaz. ahogy a tegnapi újságban látom, a csapat a hétvégén egy újabb - 3-as - méretű egyenzakót kapott az ellenfél picikét ügyesebb szabóitól. A kilábalás lehetősége azonban adott. Aki ellopott a belga állatkertből négy mosómedvét, az már biztosan tudja, hogyan fog átlábalni a kátyún. Belgiumban ugyanis eddig még senki nem jött rá, hogy mire is lehetne használni egy mosómedvét. Aki tehát ellopta őket a lezárt ketrecből, az valószínűleg megfejtette a talányt, s ezzel olyan lépéselőnybe került, azokkal szemben, akik a mai napig sem tudnának semmi hasznot húzni négy mosómedvéből, melyeknek belga forintban az értéke alig haladja meg a hatvanezret, hogy számára már a kilábalás sem lehet messze. Persze az is lehet, hogy a négy mosómedve büntetésből lett eltulajdonítva - nem kollektív büntetésből, mert annak lehetőségét a belga állatkert igazgatója egy jó hangulatú, konstruktív, élvezetes előadásban kizárta azért, mert a kommunistákat szolgálva, a konszolidáció óvodásait és kisiskolásait szórakoztatták az elmúlt években. Vagy mégis inkább az optimistáknak higgyünk? Akik szerint a belgákat meg lehet sarcolni, súlyos autóikat meg lehet adóztatni, lehet nekik befűteni, amúgy TAV; pesszimistázni, hazaárulózni, sőt ficamnak is lehet nevezni egy belevaló belgát, csak egy dolgot nem lehet: legyőzni. Ha eddig tizenhat órát dolgozott, akkor most majd húszat fog. Ugyanannyiért. Igaz, a mosásra akkor majd nem nagyon jut ideje, s minden belga mégsem bízhatja a szennyesét az igazolóbizottságokra, meg a Fehér Könyvekre. Hanem jöhetnek a mosómedvék. S így lesz bombaüzlet, ami ma még csak egy kis lopkovics. Egy tolvajnak ugyanis mindig tudnia kell, hogy honnan is lóg a lóláb? Mármint, milyen helyzetből és mennyire kifelé. BALOG JÓZSEF Japán tanárok Szegeden Népes japán oktatási delegáció érkezeti tegnap reggel, magyarországi látogatásának első állomásaként Szegedre. A vendégek valamennyien Tottori tartománybeliek. Shoichi Okuda úrnak, a Tottori prefektúra oktatási tanácsa elnökének és Kazuya Fukuda úrnak, a kofui Junior High School igazgatójának vezetésével a szegedi középfokú oktatási intézményekről kívánnak közvetlen benyomásokat szerezni. A kapcsolat közvetlenségére jellemző, hogy a küldöttség 26 tagja közül a többség aktívan részt vesz a japán iskolai oktatásban. Ennek köszönhető, hogy a tiszteletükre rendezett városházi fogadáson a magyarországi tanárok helyzetéről, a szakma és a szakemberek presztízséről, az iskolai munkafegyelemről, az új oktatási kísérletekről és a tanárok társadalmi megbecsüléséről érdeklődtek a leginkább. A japán küldöttséget a Városházán dr. Ványai Éva alpolgármester, Moldován Judit az oktatási és ifjúsági bizottság elnöke, dr. Puskás Albertné a Közművelődési és Közoktatási Iroda vezetője és helyettese, Roboz István köszöntötte, majd megkezdődött a kétnapos szegedi program, amelynek részeként a vendégek tegnap a Gutenberg János Altalános Iskola szakosított matematika-tanterv szerint működő ötödik osztályában hallgattak órát, s ezt követően látogatást tettek a Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolában és a Deák Ferenc Kéttannyelvű Gimnáziumban. A látogatás folytatásaként a japán szakemberek ma délelőtt a Ságvári Telepi Általános Iskolában a Pető módszerrel működő mozgáskorlátozott iskolai csoport működésével, a Tabán Általános Iskolában pedig a néptáncoktatással és a Kodály módszerrel ismerkednek meg, s ez utóbbi módszerhez később a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1. számú Gyakorló Általános Iskolájában énekkari bemutatót is hallhatnak. A program az esti bankettel ér véget, amelyen előreláthatólag dr. Lippai Pál polgármester is megjelenik. Alapítvány a szép magyar nyelvért Anyanyelvünket ma minden korábbinál több veszély fenyegeti. Használatában olyan változások mutatkoznak, amelyek csökkentik hatékonyságát, veszélyeztetik dallamosságát, tömörségét, kifejező erejét - tárja fel pénteken újságírók előtt c tényeket Grétsy László, az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára. A sajtótájékoztatón bejelentették. hogy a magyar nyelv védelmére - 600 ezer forint alaptőkével - az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, a Magyar Sajtóalapítvány, valamint Grega Sára adományozó létrehozta A Szép Magyar Nyelvért Alapítványt. Az alapítvány céljait elsősorban a magyar nyelvtudomány és nyelvművelés folyóiratainak, kiadványainak anyagi és szellemi támogatásával, a nyelvművelő és ismeretterjesztő tevékenységnek díjak vagy jutalmak formájában való elismerésével, diákok és pedagógusok számára szervezett nyelvi táborok támogatásával, ösztöndíjak adományozásával kívánja elérni - ismertette Grétsy László. Felhívta a figyelmet arra, hogy az alapítvány nyilvános, mindenki csatlakozhat hozzá, aki szívén viseli a magyar nyelv jövőjét. Az alapítvány pénzügyeinek intézését az MHB Kurátor Kft. vállalta. Címe: 1056. Budapest, Belgrád rakpart 24. Telefon: 118-1686. A szerb írók és a háború A hallgatás önmagáért beszél A fenti címmel írt cikket Sz. Kosztity az. október 8-i Borbában, ahol is neves szerb írókat szólaltatott meg néhány mondat erejéig. írása bevezetőjében elmondta, hogy a tárgyban a horvát és a szlovén írók már nyilatkoztak, és a Jugoszláv Néphadsereget elvetemült agresszornak titulálták - mind a hazai, mind a külföldi nyilvánosság előtt -, az országot, Jugoszláviát pedig szerb-bolsevik tömlöcnek nevezték. Kosztity kérdése az volt, miért hallgat a Szerbiai írószövetség. A következő válaszokat kapta: Matija Betykovity, az írószövetség elnöke: .Jobb ha hallgatunk, mintha olyat mondunk, ami méltatlan hozzánk." Milorad Pavity, akit Tito-ellenes verséért a 80-as években börtönbe zártak: „Valószínű, hogy az írók misként beszélnek, és mis helyen." Gojko Gyogo: „A szerb írók angazsáltak (elkötelezték magukat), de nem egységesen lépnek föl, mint ahogyan azt a szerb állam teszi. Megváltoztak az idok, megváltozott a Francia u. 7. elnevezésű tribün szerepe is". (A Szerb írószövetség székháza - a szerk.) Predrag Palavesztra: „A nyári szünet megtette a magáét. Az ősz gazdagabb lesz. Egyetlen szerb értelmiségi sem lehet közömbös és nyugodt akkor, amikor szerb falvakat rombolnak le és horvát városokat bombáznak. Nem lehetünk elégedettek, ha azt látjuk, hogy erőszakra erőszak a válasz, ha mindenütt a gyűlölet magvát hintik szét." Vidoszav Sztevanovity: „A Francia utcai székház azért hallgat, mert nem létezik. Csak a cím, mert a termek léteznek, amelyeknek az öntelt elnök ül és közleményeket ad ki, melyek kivétel nélkül a rezsim szolgálatában állnak. Az írók közgyűlését nem hívják össze, akik magukra vannak utalva, s olyan anyagi körülmények között, melyek soha nem voltak ilyen rosszak. Ezalatt pedig folyik az elnök székhelyének fölújítása. Új, politikamentes írószövetséget kellene létrehozni." Adom Pusztojity: .Amikor az ágyúk beszélnek, akkor - meglehet - a múzsáknak hallgatniuk kell. Nehogy ők is a fegyverek nyelvén kezdjenek el beszélni." A szerb írók azonban hallgatnak. Azok az igaziak, akiknek tiszta a lelkiismeretük, akik megőrizték, függetlenségüket és nem álltak be az uszítókat támogató körökbe. Ok nem küldtek dísztáviratot Szerbia elnökének, Szlobodan Milosevitynek hatalomra kerülése alkalmából, mint azt a különben világhírű regény, a Kazár szótár szerzője, Milorad Pavity tette. Matija Betykovity pedig interjúiban továbbra is a „szegény szerbek nyomorúságos helyzetéről" beszél, tovább táplálva a nacionalizmus mérges lángjait. De nem hallgatott Mirko Kovács, akit folytonos fenyegetésekkel végül is sikerült elüldözni Belgrádból. És nem hallgatott Predrag Markovity, a Knyizsevna Recs főszerkesztője sem, aki - folytatva lapjának örökös ellenzékiségét - minden alkalmat megragadott, hogy elítélje a bolsevik hatalom terrorját. Nem hallgatott Filip Dávid és Dávid Albahari sem. De cjak kis közönség előtt kaphattak szót, kis számú ellenzéki tüntetéseken. Ok most a legnépszerűtlenebb írók hazájukban. A szerb író - Sztevanovity szavával élve - hallgat. Ám a hallgatás csönd. Sziveri János így írta a Bal-kánon című versében: „Csöndnek csőd az ára ". TÖRÓCSIK PÉTER FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Tégelyen innen és túl Gondolatok a 38. Őszi Tárlat művei között Már maga a szám is tiszteletet parancsoló, nincs még egy kiállítás, de talán művészeti program sem, amely megélte 38. születésnapját. A Vásárhelyi Oszi Tárlatok túléltek immár két társadalmi földrengést és mégis meg tudták őrizni alapvető karakterüket. Németh László írta még az ötvenes évek közepe táján, hogy a vásárhelyi művészetnek a tégely szerepét kell fölvállalni, a tégelyét, amelyben értékek gyűlnek, s mely egyszerre mentése és őrzése mindannak a törekvésnek, amely a szocialista realizmus centrális irányítású stílusförmedvénye elől defenzívába kényerül. Ezért lehetett ez a tégely annak idején, megszületése körül a hivatalos politika által kiszorított művészek és müvek találkozóhelye, az átmentés egyik fontos lehetősége. Azután a hatvanas évek elejétől hatalmas lendületet kapott a viszonylagos szabadság reményében sok újrealista törekvés, s ezeket természetes módon karolta fel Hódmezővásárhely. Nemcsak a hagyományt őrizte immár, nemcsak az örökséget mentette, hanem új értékek születése fölött is bábáskodott. Művészeket telepített le, jó érzékkel használta ki az alföldi város kisugárzó és vonzó erejét. Talán tudtán kívül még a politika is rásegített: az MSZMP helyi kultúrpolitikája Vásárhelyt jelölte ki a képzőművészet regionális centrumává, s az ott sűrűsödő realisztikus törekvéseket támogatásra érdemes stíluskategóriának. A hetvenes évek közepén egyre érezhetőbbé vált, hogy szűk ez a tégely. A befogadószerep hirtelen kirekesztővé vált, s aki nem fért bele abba a bizonyos, oly sokat elemzett realizmus kategóriába, az önmagát zsűrizte ki a vásárhelyi tárlatokról. Pedig akkor már inkább volt gyeplő, visszahúzó erő az ide kötődő, meglehetősen megkövesedett realizmus-képlet, mint ostor, lendítő erő. Pangott is éveken át a résztvevők száma és a művek színvonala is. S milyen rafinált módon igyekeztek legalábbis ébren tartani a kiállítások esemény-jellegét. Mennél gyengébb színvonalú volt a kiállítás anyaga, annál magasabb rangú pártfunkcionárius, vagy állami vezető nyitotta meg. Mintegy jelezvén az egyre keményebben bíráló kritikának: hátrább az agarakkal, Vásárhely feltétlen támogatója a politika. Ma már szinte mosolyognivaló ez az idétlen erőlködés, mert a tégely szinte önmagát feszítette tágasabbra, nagyobb befogadóképességűvé. Ám ez a nyitás, a hirtelen fölnyitott zsilipek újabb veszélyt hoztak a kiállításra: elveszni látszott a karakter, az a tartás- és stílusegység, amely jól-rosszul, de évtizedek óta jellemezte Vásárhelyt. Az idei, sorrendben 38. tárlat mindenképpen vízválasztó. Nemcsak azért, mert legalábbis háttérbe húzódtak a politikai értékek, a zsűri és a rendezés visszafogottabban bánt a presztízsszempontokkal, többek számára nyílt meg a bemutatkozás lehetősége. A tárlatnyitás előtt megjelent vásárhelyi Juss című folyóiratban Szuromi Pál az őszi tárlatok jelenéről és jövőjéről szóló írásában jogos kételyeinek ad hangot akkor, amikor a programok távlatát keresi megannyi kérdést és ellenérzést indukálhat egy újszerű kiállítási koncepció. Felmerülhet például: mi legyen majd azokkal a rangosabb művészekkel, akiknek szemlélete nem fér meg az ...irányzatokkal... Vagyis azt kell megfontolni: igazában miféle szellemiséget is képviselhet? Ha azt veszem alapul, hogy napjaink posztavantgarde, újszenzibilista áramlatainál az aktuális nyugati irányzatok követése a meghatározó, akkor itt máris egy tapintatos határvonalat kell húzni. Nem a korszerű formatartalmak, hanem az önfeladó alkotói mentalitás miatt. Ezzel viszont itt egy olyanféle művészeti világnézet sziluettje bontakozik ki, amelyhez a hagyományos természeti és társadalmi kincsek megóvása ugyanúgy hozzátartozik, mint kulturális és nemzeti önazonosságunk nyilvánvaló felvállalása. Ennek ellenére e felfogás nem zárkózik el az egyetemes és korszerű értékek feldolgozásától, de mindezen belül egyféle humánusabb, kollektívebb szellemű magatartásra hagyatkozik. Szó ami szó: ebben a szemléletben egy átfogó tartalmú, progresszív baloldaliságot lehet tetten érni." Mintha Szuromi előre jelezte volna a mostani tárlat lényegét, egy határozott színvonalemelkedést, a valóságos élmények alapján kibontakozó sokszínű realizmust és egy értékelhető alkotói magatartást, egy új erkölcsiségért kiálló művészi programot. S ebben a munkában éppúgy jelentős eredményeket tud felmutatni a hipernaturalista Kiss Tibor, mint a Vásárhelyhez kötődő Németh József vagy Szalay Ferenc, a groteszk világlátásnak és a festői gesztusoknak engedelmeskedő Tóth Ernő, vagy a férfias lírától átitatott nagyméretű tájképeket készítő Tenk László, a művészettörténeti szembesítéseket készítő Szabó Tamás, a gyöngyházszerű felületek konstruktív élményét megteremtő Krajcsovics Éva, vagy a biblikus áhítattal festő Kárpáti Tamás - hogy elsőként a festőkről szóljak. De hasonló élménnyel ajándékoz meg a grafikákat szemlélve Koffán Károly, vagy Maracskó Gabriella, a szobrászok között Kligl Sándor, ifj. Szlávics László, Tornai Endre András vagy Varga Géza. E tárlat mindenképpen tettértékű, s inkább az előretekintést szolgálja, mint a visszanézést. Ez a seregszemle egyértelműen bizonyítja, hogy az egység mellett a differenciált sokszínűség is jellemzője, nemzedékek találkozóhelye, stílusok randevúja, az európai törekvések és a nemzeti próbálkozások kézfogása, a közönségnek is szóló érdekes kiállítás. Jó lenne tudni, hogy van erő művészekben, szervezőkben, kritikusokban és persze a művészetet támogató erkölcsileg és anyagilag! - nemzeti kultúrpolitikában, hogy továbblendítse az értékeket, gyarapítsa a Vásárhelyi Őszi Tárlatok sorát is, eredményeit is. TANDI LAJOS