Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-18 / 245. szám

4 HANGSÚLY DÉLMAQYARORSZÁQ PÉNTEK, 1991. OKT. 18. Egérfogó TANDI LAJOS Emlékszem, milyen döbbenet vett erőt rajtunk, amikor édesanyám bejött a tanteremből és zokogva roskadt a fotelbe. Érezni lehetett ruháján a széngáz savanykás szagát, az olajos padló átható illatát, a negyven gyerek izzadságszagának óhatatlan emlékét. Pontosan nem emlékszem már, mi is volt e szörnyű élmény kiváltó oka, de mi gyerekek is sfrva fakadtunk, körékucorodtunk, s tudtuk, megaláztatása átöröklődik. Valamelyik gyerek szülője rohant be, s vélt vagy valós sérelmével porig alázta az amúgy is kiszolgáltatott tanítónőt. Mióta világ a világ, a tanítói pálya csapda a javából, talán a legkiszolgáltatottabb hivatás. Nem véletlenül emlegették a nemzet napszámosaként, nem véletlenül lett drámák főszereplője, szomorú versek ihletője. Beletörölhette lábát egykor a földesúr éppúgy, mint nemrégiben az igazgató vagy a párttitkár, a. szülő csakúgy, mint a szakmai főnöke. Nem is beszélve a gyerekről, a mindinkább elszemtelenedő, valahonnan örök bátorítást kapó tanulókról. Jól tudom - hisz magam is tanárféle volnék -, hogy milyen megalázott a társadalomnak ez a rendkívül fontos, mondhatnám stratégiai fontosságú rétege. Csakhogy éppen azért, mert egyetlen rendszer sem becsülte meg őket igazán, tán sehol sem volt olyan erős a kontraszelekció, mint éppen közöttük. Nem akarok emlékeztetni az egyházi iskolák gerincet hajtó tanítóira, a két háború között házitanítóskodó munkanélküliekre, a pesti utcán szendvicsemberként önmagukat áruló tanáremberekre, a háborúba hajtott karpaszományos zászlósokra, a tanyai „lámpásokra", a padlássöpréshez kirendelt csicskásokra. a népszámlálások napszámosaira. Mert azon túl, hogy generációkat kellett megtanítaniok az ábécére, az egyszeregyre, a dó-re-mire, Petőfi és Arany nyelvére, ennek a szerencsétlen nemzetnek annyiszor kifordított történelmére, még a társadalom piszkos munkáját is velük végeztették. Nem feledhetjük, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor az ellenzéki csoportok még csak sűrűsödtek, valamennyiük programjában ott szerepelt az oktatásügy megreformálása, a pedagógus presztízsének visszaállítása, autonómiájuk biztosítása, egyszóval: megbecsülése. S hoztuk a külföldi példákat nyakra-főre. Idéztük a jeles filozófusokat és politikusokat, a nagy tapasztalatú szakembereket, hogy minden nehéz gazdasági helyzetben lévő országnak egyetlen esélye van a majdani fölzárkózásra: s ez nem más, mint az oktatás fejlesztése, a szürkeállomány gyarapítása, a szellemi befektetés. S tessék körülnézni... A napokban majdnem sírva mesélte történeteit egyUlyan pedagógus, akiről meggyőződésem, hogy szakmájának kiválósága, aki valóban hivatásnak tekinti ezt a pályát. Azt tudtam, hogy nem könnyű kezelni a mai tinédzsereket, akik kapásból „leöltözik" a nyolcezer forint nettóból még parányi lakását is fönntartó s könyvekre, lemezekre is kuporgató tanárnőjüket, akik nyaranta tengerpartokat ismernek meg térkép szerint, míg tanárnőjüknek egy hazai Ibusz-útra is alig telik. Ez a kamasz a maga tizenéves pimaszságával vághatja nevelője szemébe: „Előttem még nyitva áll az élet, de a tanárnő már társadalmilag determinált." A szomorú az, hogy ez így igaz. Ezek után mit szóljon, amikor a felelni kihívott diák a falhoz vágja a tankönyvét, amikor egy verselemzés kapcsán (Tóth Árpád: Lélektől lélekig) kifejti: „Anyukám azt mondta erre a versre, hogy aki ebbe két mondatnál többet belemagyaráz, az hülye." S amikor belátja - mert ilyen is van -, hogy nagyképűségből és idétlen kivagyiságból megbántott egy felnőttet, nem bocsánatot kér. hanem odaveti: „Majd egyszer a tanárnő bocsánatáért esedezem." Ha a pedagógus ebben a helyzetben bármit tesz, nevetségessé válik, s még kiszolgáltatottabbá. A szülő megveti, mert tehetetlen, az igazgató rásüti a bélyeget: nem tudja kezelni az osztályt, a gyerekek pedig összevihognak mögötte. S bár állandó szellemi készenlétben áll, a gazdaságilag és társadalmilag megalapozott és felvilágosított diáksereg naponta gúny tárgyává teheti. Van-e módja méltósága megőrzésére? Merthogy pénze, anyagi háttere nemigen. A tudás régen nem hatalom, s e haszonelvű hétköznapokban a mai magyar értelmiség leganakronisztikusabb figurája a pedagógus. Aki bírja, az délutánonként paprikát kapál, akinek van ereje, az magánórákat ad. aki szereti a pályáját, az óráira készül, meg a holnapi megaláztatásokra. Annyi az órabére, ha netalántán helyettesít, amiért egy túlkoros diák egy zsák krumplit nem vinne arrébb. Jól tudom, vannak ellenpéldák is szép számmal. De hogy mindennek a lényege igaz, ahhoz kétség nem férhet. S csodálkozunk-e ezek után, hogy a legkiválóbb pedagógusokból lesznek pályaelhagyók, hogy a legfelkészültebb tanárok fordítanak hátat katedrának, diáknak, hivatásnak. Kinek az érdeke?! A jugoszláviai menekültek javára / Áhítat egyházzenével Templomi hangverseny lesz az újszegedi református templomban (Fürdő u. 9.) október 20-án, vasárnap délután fél 4 órakor. Igét hirdet dr. Bolyky János, a budapesti teológia akadémia professzora; elhangzik Hándel: B-dúr Orgonaverseny. Mozart: Esz-dúr Templomi szonáta, Donizetti: Miserere zsoltárkompozíció „Libera me..." tétele. Közreműködik: Frankó Tünde énekművész (szoprán), a szegedi opera tagja, dr. Mészáros Endre (orgona); az újszegedi kamarazenekar H. Tóth Tibor (hegedűszóló), vezényel: Kiss Ernő. Az aranyifjú útja avagy az erkölcs nehezen változik William Hogarth 1732-ben nyolc grafikai lapból álló sorozatot készített Az aranyifjú útja címmel. Kegyetlen szatíra ez, mellyel a kor társadalmi viszonyait ostorozza. Több mint kétszáz év múlva, az 1960-as években Dávid Hockney 16 lapból álló grafikai feleselés! készített elődjének műveire, bizonyítván az angol humor, a jellegzetes ironikus felhangjelenlétét, a civilizáció változásait, de az erkölcsi viszonyok tragikus stagnálását. A British Council rendezésében a Móra Ferenc Múzeum második emeleti kiállítótermében albumok, dokumentumok és fotók társaságában bemutatják a XVIII. századi mester és korunk egyik legjelentősebb angol mesterének alkotásait. A tegnapi megnyitón Vivica Abrahams, a British Council igazgatóhelyettese köszöntötte az érdeklődők népes csoportját, majd Kass János grafikusművész, a kiállítás rendezője tartott tárlatvezetést. Felhasználtuk az alkalmat, hogy Vivica Abrahams-szel beszélgessünk intézménye munkájáról. - Magyarországon jó néhány évtizede léteznek és dolgoznak más országok kultúráját népszerűsítő intézetek. Ezek között jelentős presztízst vívott ki magának a British Council. Az utóbbi másfél-két évben, a magyarországi változások következményeként szélesedett nyugat-európai tájékozódásunk és német, francia és olasz területeken kezdtünk új kapcsolatokat teremteni. Jelent-e ez új kihívást az önök intézetének? - Bár én csak néhány hete kerültem Magyarországra a British Council igazgatóhelyettesének, de meggyőződésem, hogy elődeink nagyszerű munkát végeztek és az intézet az elmúlt évtizedekben olyan erőre tett szert, amely biztosítja jelentős helyét és szerepét a két ország kapcsolatainak szervezésében. Statisztikákból tudom, hogy a változás ideje óta megnőttek lehetőségeink, több szakmai és továbbképzési fórum teremtődött, szaporodott a kölcsönös látogatások száma. Anglia kormánya jelentős összegeket fordít kultúrájának népszerűsítésére szerte a világban. A magyarországi változások eredményeként az eddiginél is nagyobb anyagi lehetőségeink vannak. Ezeket hasznosan és eredményesen felhasználni komoly felelősség. - Milyen útravalóval indították el hazájából, s milyen tervekkel érkezett? - Újságíró voltam a BBC-nél, onnan kerültem a kulturális diplomácia területére. Szerencsésen egybeesett érdeklődésem és a lehetőség, hogy az önök hazájába utazhatom. Amikor megadták az esélyt a választásra, első helyen Magyarországot jelöltem meg. Érdekel az itteni művészet, kultúra, az itt élő emberek. Elég keveset tudok még Magyarországról, de amikor az önök nyelvével ismerkedtem, sok minden közel kerültszívemhez. Irodalmuk, színházművészetük, a tánc sokszínűsége, a képzőművészetek. Igyekszem, hogy a hároméves megbízatás alatt minél jobban megismerjem Magyarországot, s minél többet segíthessek önöknek. - Magyarországba is csak belekóstolhatott, Szegedet pedig éppen csak megízlelhette. Mégis kérem, mondja el impresszióit. - Gyönyörű időben érkeztem, s az autó ablakából egy rendkívül vonzó város leporellóját láttam. Délelőtt egy fantasztikusan megépített iskolában, a Deák gimnáziumban vendégeskedtem. Meglátogathattam egy angol nyelven folyó történelemórát, amely mély benyomást tett rám. A nyelvtanulás fontosságát erősítette meg bennem. azt, hogy a kommunikáció milyen fontos eszköz ahhoz, hogy otthonosabban érezzük magunkat a világban. A diákok kiválóan beszélték az angol nyelvet, mondhatom úgy is, természetesen használták. - Ön egy izgalmas kiállítást ajánl a szegedi művészetszerető közönség figyelmébe. Milyen személyes élménye van e két, egymástól kétszáz évre élő művész párbeszédéből? - Hogarth a XVIII. század első felében korának egyik legizgalmasabb társadalomkritikusa volt. Hockney is az, csak két évszázaddal később. Nem véletlen, hogy egymásra találtak az időben, s kettejük különös párbeszéde izgalmas játék, amely fontos tanulságokkal szolgál mindannyiunk számára. T. L. Morzsák a Bibliából „AZ ISTEN VILÁGOSSÁG, ÉS NINCS BENNE SEMMI SÖTÉTSÉG." (I. János levele 1:5) Nincs az ember fogalom-tárában hasonlóan gazdag tartalmú szó és ellentétpár, mint a világosság és a sötétség. A világosságban látja az ember a valóságot, és tudja azt értékelni, a világosságban tud tájékozódni, tud különbséget tenni tiszta és tisztátalan, helyes és helytelen között, láthat távlatokba stb. Még a modern technikák világában is páratlan értéke és jelentősége van, mert azok nem állnak minden ember rendelkezésére. A Biblia megírásának korábban még egyedülállóbb volt a jelentősége. Erkölcsi és szellemi értelemben is hasonlóan meghatározó jelentést hordoznak ezek a fogalmak. A gyermek ösztönösen fél a sötéttől, a sötétben, a sötét ijeszt, elnyel, a világosság legyőzi. A világosságot csak az az ember nem szereti, aki valamit rejtegetni akar. A Biblia méltán használja a láthatatlan és megfoghatatlan Isten érzékeltetésére a világosság fogalmat, sőt Isten teremtő tetteinek sorát is ez nyitja: Legyen világosság! És lett. Jézus, az emberi testbe öltözött Isten így jelenti ki magát: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (János ev. 8:12) „ Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elitélje a világot, hanem, hogy idvezüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. A; ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszok voltak a cselekedeteik. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Ist en szerint cselekedte azokat." (János ev. 3:16-21) Jézus szavainak világosságában döbbenünk arra, hogy mily sötétségről tanúskodó naiv képek és képzetek élnek a mai emberben is Istenről, az 0 rendjéről, világáról, mennyről, pokolról, ördögről, angyalokról, halálról és feltámadásról. A Bibliában olvasható események évszázadokon át sok jelentős művészt ihlettek nagy műalkotásokra a festészet és költészet terén, melyek elképzeléseikben, kifejezésmódjukban mégis sok esetben a Biblia kijelentésének világosságában naivak és idegenek. Michelangelo képei a Sixtusi kápolnában csodálatos és megragadó művészi alkotások, de nem ábrázolhatják a Biblia Istenét, akit soha senki nem láthat. „Kihez hasonlítjátok az Istent, és milyen képet készítetek róla?" (Ézsaiás próféta 40:18). Hányszor ismétlődik Pál apostol szomorú megállapítása: „A halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével." (Róma 1:23) Sajnos, még ma is nagyon sok emberben ilyen képmásokhoz kapcsolódik az Isten név hallatán képződött gondolat. Ugyanígy az ördög, a démon, a gonosz középkori ábrázolásai olyan emberi fantázia termékei, melyeknek az ördög realitásához semmi közük nincsen. így a lópatás, szarvacskás ördögképek, a vasorrú bábás boszorkánymesék könyvekben és filmeken ma is mindent elsodró áradata - még ha a mese szerint vereséget szenved is a gonosz - olyan mesés, naiv, legyőzött képében ivódik gyermek és felnőtt tudatába, amit ártalmatlannak, nevetségesnek, és mindenképpen tagadni valónak tart, üres, jobb híján szórakoztató babonának. Csakhogy ezek a szórakoztató, jópofa babonák a kelepcéi annak a nagyon személyes valóságnak, aki „embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság... mert hazug, és a hazugság atyja." (János ev. 8:44). „Az Istentől ihletett teljes írás" (II. Timótheus 3:16) ajándéka: „Azzal küldelek el, hogy nyisd meg szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek: hogy Jézus Krisztusban való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek." (Apostolok cselekedetei 26:18) PAPP LÁSZLÓ REFORMÁRUS LELKÉSZ