Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-14 / 241. szám

HÉTFŐ, 1991. OKT. 14. wmsm RIPORT 5 A Vatra és a magyar kiwi Erdélyben valahogy már előrébb jár, egy-két héttel idősebb az ősz. Sárgábbak, véresebbek a szovátai juharok, tölgyek és kőrisek, mint alföldi testvéreik, s alant, a girbe-gurba gyökerek és fűcsomók fölött is vastagabb a hideg földi nyirokkal átitatott friss avar. Pedig szeptember utolsó napjai Marosvásárhelyre és Marosszékre is szokatlanul nagy, elbágyasztó meleget hoztak: a hőmérő engedelmes higanyszála bőven húsz fok fölé kúszott. Erdélybe utazunk, és néhány fölolvasandó verset, novellát, kisesszét viszünk. S természetesen a lapunkat, a Pompeji legfrissebb számait. A fölolvasóestre a marosvásárhelyi Látótól kaptunk meghívást még valamikor a nyár elején, s a Hungarológiai kongresszuson egyeztettük az időpontot, szeptember utolsó hetét a lap két fiatal, velünk egykorú, harminc körüli szerkesztőivel. Láng Zsolttal és Kovács András Ferenccel. A Pompeji felolvasó estje különben itt, Vásárhelyen egy a sok közül. De erről majd később. Merthogy akadtak az indulás előtt mindenféle technikai problémák, például: hogyan utazzon egyszerre kilenc ember. Kik is? Mikola Gyöngyi, Szilasi László és Laczkó Sándor, szerkesztők, akik különben a JATE oktatói, Szíjj Ferenc, Takáts József, Jónás Csaba, aztán Piroska, egy marosvásárhelyi diáklány, aki a szegedi egyetemen tanul, s most haza látogatott, aztán professzionista sofőrünk, Pató Tibor, s természetesen e sorok írója. Végül Peugeut tipusú mikrobusszal mentünk; és hát nem akarom reklámozni a márkát, de tényleg úgy röpült, akár az álom. Aki valamelyest ismeri a romániai utakat, az tudja, kis és nagy autóknak rendre különös megpróbáltatás az a néhány száz, hepe-hupákkal, aljas kis bukkanókkal, gödrökkel gazdaggá tett kilométer. Péntek hajnalban indulunk, szeptember huszonhetedikén. Pontosan egy évvel ezelőtt írta Esterházy Péter: „Azt álmodtam, hogy 15 millió magyar vagyok. Nem nagy szám." A Látó júliusi álomszámában olvasható. Az Álomlátóban. És mintha egy másik, akkoriban közzétett álomra rímelne. De lehet, hogy tévedek. Kormány vagy szerkesztőség? A magyar határőr kedélyeskedik, túloldali szomszédja már mogorvább, azért gyorsan átérünk. Nem úgy, akik hozzánk, odaátról jönnek. Nyilván szokásos a kép, de mégis elhűlve nézzük: cirka nyolc kilométer hosszú, piszkos, szürke Dacia sor vár türelemmel és közönynyel kevert alázattal a magyarországi átkelésre. Jönnének az emberek piacolni. Azóta, persze, újfent történt egy s más; Magyarország nem fogad több koldust, szerencsétlen csencselőt, munkát keresőt. Útközben aztán azon viccelődünk, hogy mi vagyunk az emigráns erdélyi kormány. Azt pedig majd szombat délután halljuk a bukaresti magyar rádióból, hogy az urak lemondtak, vagyis átalakultak kulturális szövetséggé, és hogy a nemzetközi(!) sajtótájékoztatón az újságírók felelősségére is vesztegettek néhény keresetlen szót. Drága barátaim, édes miniszter urak! Vajon bevenne-e benneteket Nemecsek Ernő a Gittegyletbe? Mondok valami ismerőset. Nem, nem, soha! Pofon és szeretet Amikor az egyik koszos útmenti pihenőben megállunk, kérdezem Piroskától, hogy visszajön-e? Megremeg a szempillája, rám néz hirtelen, aztán a satnya, szemetes kukoricásra kapja tekintetét. Zúgnak mellettünk a kamionok, kavarog a por, a szemét, a száraz falevél. - Mindenki ezt kérdezi. Tudod, olyan sok barátom szóródott szét a világban, hogy egyre inkább azt érzem, igen. Hogy igenis vissza kell jönnöm...Mert mi lesz, ha mindenki elmegy?! Hallgatunk. Olyan langyos a szél, mintha segíteni akarna. Leventéé ugyan egy másik történet, de mégiscsak idetartozik. Vásárhelyi házigazdánk nagyobbik fia ő, most volt katona, és valahogy kevesebbet beszél azóta. Ám nagyon tudja, mi miért van. Barátja itt tanul a szegedi egyetemen. Beszélgettek néhány hete Leventéék udvarán, mire a fiú egyszercsak azt találta mondani, hogy hát mégsem biztos, hogy visszajön. Mert talán itt marad Magyarországon. Ránézett lassan Levente, aztán akkora pofont kevert le neki, hogy az apja kidugta fejét a konyha ablakon a csattanásra. Nem mondom, hogy ezt mindig így kell, de férfiak közötti szívbaráti beszélgetésbe a pofon is belefér. Érv az is, egy a sok közül. Lázrózsák az arcon, hát így szeretjük egymást. A férfiúi szerelem. Húszéves férfiak, természetesen. A közéleti pofozkodás, persze, más. / Allatbajok Mondom, akadtak bajok. Az út elején elütöttünk egy galambot. Gyors csattanás, némi sárga váladék a szélvédőn, és kicsi tollfelhő utánunk. Vér egy csöpp se, és megilletődni se volt idő. De a kiskutya után, vasárnap, Szováta felé, már hosszú, nyomasztó hallgatás következett. Szegényes román falucska volt. A pici, öklömnyi és csupaszőr kutya ráfutott az úttestre. Szaladt volna utána a tíz éves forma fiú is, de észrevette a közeledő kocsit és megtorpant. A kutya is észrevette az árnyat, visszahőkölt, és megtorpant ó is. És innentől nekem már csak a fiú arca beszélt. Óra indul. A döbbenet kitartotta mimika. Két másodperc. Ahogy kimered a szem, s az arcizmok mozdulatlanná válnak, így várják be a tragédiát. Mintha némafilm peregett volna. Aztán a test megrázkódik, s a gyerekarcot összegyűri és megfacsarja a fájdalom, s már csak azt látjuk, hogy a kerítés mögül kifutó, nyilván éppúgy mindent látó anya felé fordul. Négy másodperc. Az aszszony veszekszik. Mutogat, a fiát hibáztatja. Hat másodperc. Akkor Takáts Józsi megszólal hátulról: Indulj el, Tibi. Hét másodperc Kipontoztam itt ezt a részt. A káromkodás helye. Jaj, a tehetetlenség! Hétköznapi hősiességek A házigazdáink, Marosvásárhelyen, a Balogh család. Ismertem már őket, korábban jártam náluk. Mint ahogy nagyon sok anyaországbeli fiatalnak adtak szállást, reggeli pálinkát, vajas kenyeret, kávét és meleg vizet. Laczkó Sanyi mesél egy közös ismerősünkről. A decemberi felkelés előtt jött éppen át. a kommunista párt utolsó kongresszusa ideje alatt. A legnagyobb terror idejét írták, az emberek még a lélegzetvételnél is körbe sandítottak. Ismerősünk, bár szinte hazajárt ide, ezúttal senkitől nem kapott szállást. Zavart mosoly, összedörzsölt tenyér volt a válasz, hogy, ha lehet, akkor most ne. Ugye megérti? Túl nagy a veszély. Baloghék nem mondtak ilyesmit. Szállást adtak a fiatal embernek. És adtak bármikofr nagyon sokaknak. Nem mondom, hogy az egyedüli ilyenek voltak ők errefelé. Dehogy. Ám ha lehet használni azt a szót. hogy misszió, vagy hogy hősiesség, akkor rájuk bizonyára. Mert belegondolt-e a látogató, hogy ami neki végső soron mégiscsak kaland, izgalmas játék, kirándulás, az a házigazdának életveszélyes ügy. Mert a vendég másnap reggel továbbáll, és csak hétköznapokat hagy maga után, amiket pedig túl kell élni. Amit Baloghék és még jónéhányan tettek éveken át és még tesznek ma is, és ezt különben meghatott szavak nélkül, tárgyilagosan mondanám, de nem nagyon megy, nos a vendáglátás heroizmusa volt. Mert nem állt mögöttük kisebbségi intézmény, politika, a bátorságukkal és a türelmükkel csak maguknak kellett elszámolniuk. A Vatra egészségére! Különben a szellemi és a lelki hadiállapot még mindig tart. Marosvásárhelyen különösen, ahol a románság és a magyarság aránya megegyezik. A Vatra itt főként bizonyítani akar. Úgy tűnik, a párbeszéd lehetetlen. Mert ha valaki vatrás. az fasiszta, mondja az itteni magyar. A fasisztával pedig nincs mit beszélni. Az pedig már csak kuriózum, hogy a Vatra marosvásárhelyi büféjében magyar eredetű kiwi üdítőt isznak a tagok. Azt hiszem, semmi okunk nincs, hogy ne mondjuk: egészségükre! Elég néhány nap, egy-két beszélgetés, hogy az ember megértse, Romániában még mindig a hír a legbizonytalanabb társadalmi tényező. Mert a hírhez mégiscsak kellene valamiféle társadalmi konszenzus, valami megegyezés, a politikai ellenfelek kölcsönös tisztelete. Mert például a bányászok önkényes, durva és terrorisztikus akciójától az átlagos magyar ember viszaborzadt. Nem így odakint. Ez a hazug kormány megérdemelte, mondták az itteniek, és most, hogy nem a diákok ellen mentek, többen szimpatizáltak velük. És persze az is jellemző, hogy a bányászvezér Cosmáiól erről a különben jóképű férfiról, némely román hölgy szerint helyesebb, mint a távozó Petre Román - nyomban azt kezdték cikkezni kormányközeli lapok, hogy az akciót nem másért szervezte, mert két évvel ezelőtt elütött egy kétgyermekes anyát, s csak tusolni akarja az ügyet. Szag S van itt még valami, amiről mindenképpen beszélni kell, bár nem könnyű. A romlás természetéről van szó, erről a helyilletve térségspecifikus tényezőről, amely különféle állagokban és anyagokban kerül az ember elé. A balkáni ember köztudottan könnyedebb, mint északi testvére. Ha például Jugoszlávián vagy Görögországon átutazunk, rengeteg félig felépített, netán csak vakolatlan, be nem pucolt házat látunk. Álldogálnak az út mentén, a kopár hegyoldalban. Mert gazda hozzákezd az építkezéshez, aztán elfogy a pénze, vagy csak ráun, s félbehagyja. Igen, a Balkán olyan volt eddig, mint valami félbehagyott, bár vidám teremtéstörténet. De Romániában mindez valami szívszorító nyomorúsággal párosul. Nagyvárad központjában új emeletes házak épülnek, s bár még messze sincsennek készen, az emberek már beköltöztek a hideg és csupasz betonfalak közé. A román panellel mintha a ház, s vele a mindennapi élet nyilvánvaló romlása épülne együtt. Persze, hogy a panel bárhol kaszárnya. Nálunk is. De itt mindez nyomasztóbb. Nem tudok mást mondani, az újszülöttön már ott virítanak a hullafoltok. S akkor még a szagról nem is beszéltem. Annak idején apámtól rengeteg csomagot kaptam Amerikából. S mindegyik csomagnak ugyanolyan illata volt. El is neveztem amerikaszagnak. Azt hiszem, Romániának is van csak rá jellemző szaga. És ez a szag ott hullámzik a boltokban, a lakásokban, az utcák terein, mindenhol terjeng, ahol emberek élnek. A kolozsvári piacon például elviselhetetlen. Több szól benne a rothadásról, mint bármi másról. S Magyarországnak vajon milyen szaga van? Arak és életek Ráadásul az élet is mind nehezebb. Ravaszkodnak fölfelé az árak, ereszkednek az életszínvonalak. Gálfalvi György, a Látó főszerkesztő-helyettese mondta, hogy amíg a decemberi fordulat előtt a fizetéséből száz kiló másodosztályú húst tudott megvenni, most már csak hatvanat. Az átlagfizetés hétezer lej körül mozog. Egy farmernadrág ára. De föltűnően olcsó például a lemezjátszó, ezerkétszáz és kétezer közötti áraival, Tesla típus egyébkent, román kiszerelésben és ez azért, mégiscsak jókora óvatosságra ad okot. Románia nekünk olcsó ország. Olcsóak éttermei, kocsmái, piacai. Olcsó egy doboz Kent cigaretta, a kolozsvári piacon harmincegynéhány forint. De nem olcsó az egyre sokasodó román munkanélkülieknek, róluk nem régen írt Lantos Gabriella a 168 órában. Ok jöttek át hozzánk nincstelenül, megélni, rabszolgamunkára. A makói emberpiac. S most előttük a határzár. Van még egy adatom a tárgykörben: a Maros megyei magyar gimnazisták közül kilencszáznyolcvanan érettségiztek idén. Kétszáznak sikerült egyetemre mennie, kétszázan elhelyezkedtek, de a többiek munka nélkül maradtak. Lapok és esetek Mondom, a mi felolvasó estünk itt egy a sok közül. Nincs hónap, •hogy ne tenne látogatást Vásárhelyen valamelyik honi irodalmi folyóirat. Szükség is van erre nagyon. Mert míg a romániai magyar írók és költők még a legvészesebb időkben is publikálhattak itteni lapokban, ez visszafelé nem működött. A Markó Béla főszerkesztette Látó ezen változtatott és minden erejével, úgymond az egyetemes magyar irodalmat igyekszik szolgálni. Ez év kora tavaszán látták például vendégül a Holmit. És akkor itt. mivel hát mesélős nemzet vagyunk, akadna egy kedves anekdota is. Mert eljött Holmival, többek között Petri György is, és persze nagyon jó verseket olvasott fel. Ám járása bizonytalan volt, tekintete - nem tükör által - homályos. Néhány hét múlva a Pestre látogató Gálfalvi valami dedikáción találkozott Petrivel. A költő magányosan üldögélt egy könyvsátorban és szórakozottan szívta cigarettáját. Gálfalvi György odament, megállt előtte és megszólította: - Na, mondd meg, ki vagyok! Petri hosszasan vizsgálta a marosvásárhelyi szerkesztő karakteres arcát, aztán megcsóválta a fejét: - Ne haragudj, öregem, de tényleg nem tudom. - Gálfalvi György, Vásárhelyről. Néhány hete jártatok nálunk. Hisz tudod, a Holmi-est. Petrinek hirtelen fölragyogott a szeme. - Ó hát persze! Mesélték Réz Paliék, hogy nagyon jól éreztem magam. Aztán ellátogatott Marosvásárhelyre a közelmúltban a kecskeméti Fonás, egy héttel előttünk pedig az Alföld. Október közepén pedig a Tiszatáj megy. A debreceniek sztárvendége Szabó Magda volt. Az írónő kiállt a népes közönség elé és a szívére tette a kezét. - Drága barátaim, hadd legyek édesanyátok! Szem nem maradt szárazon. Mondatok és mondatok Apropó szem. Sajnos nem jók a hírek Sütő Andrásról. Szerettem volna interjút készíteni vele, de az író állítólag Kölnbe utazott, hogy megműtesse a sérült szemét. Úgy tűnik, csak nem sikerül megmenteni. Különben az író Álomkommandó című darabját a jövő évadtól játssza a marosvásárhelyi színház. Igen szimpatikus, színvonalas a repertoár, mert Marquez Száz év magánya is a deszkákra vitetik, csakúgy, mint Görgey Komámasszony, hol a stukkerje, és egy Gyermekkeresztesek című román darab. Azt pedig végül a majdani sporttörténészek kedvéért jegyzem meg, hogy a Látó és a Pompeji csapatai között labdarúgás műfajában is erőmegmérettetés történt, természetesen a szegediek győztek imponáló 3-2-es különbséggel. A felolvasó est a vásárhelyi RMDSZ helyi székházában volt, éppen ott, ahol másfél éve még tragikus események történtek. De szombat este csak mondatok kavarogtak a hideg és transzparensekkel teli teremben. Azt mondja Szilasi Laci, hogy az irodalom beszélgetés. De a versmondatokra papírtáblák kétségbe esett jelszavai válaszoltak: Le a korrupcióval! Elég a hazugságból! S az ember bólint, természetesen. De mégse nagyon tud erre válaszolni. DARVASI LÁSZLÓ