Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

Képmutatás Beküldendő az 1., 2., 3. számú sor megfejtése. A megfejtéseket postai levelezőlapon kérjük elküldeni, a megjelenést követő egy héten belül a következő címre: Délmagyarország Szerkesztősége, 6740 Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. Megfejtések - nyertesek Október 5-én megjelent rejtvényünk helyes megfejtése: APU, HA EGY AUTÓ SOK BENZINT ESZIK, AKKOR GYORSAN NŐ ÉS AUTÓBUSZ LESZ BELŐLE?" Könyvutalvány nyertek, amit postán küldünk el: Kiss Ferenc (Kiszombor, Kör u. 94.), Kiss László (Szeged, Budapesti krt. 2*A.), Sümegi László (Kistelek, Kossuth u. 24.), Kőműves Sándorné (Szeged, Május 1. u. 12.), Sódar Istvánné (Szeged, Bárka u. 12/B.), Terhes András (Szeged, Tisza Lajos utca 68.). Az október 5-én megjelent Észtorna rejtvényeinek megfejtése: Milyen állat?: Liba. Mikor volt egy esztendő három hét?: 777-ben. Betűrejtvény: Sóska, kukorica. Könyvutalványt nyert: Bondor Krisztina, (Szeged, Verseci u. 30.) A Hajnal-szigetek A pénztelenség akkor a legnyomasztóbb. ha tudja az ember, hogy van pénze, csak elfelejtette, hogy hová rakta. Na persze, mint rejtekhely, a dunna ki van zárva, lévén Jozef Didi. könyvtári alkalmazott már hosszú évek óta csak pokróccal takarózott, s a pokrócok közül is azzal a fajtával, ami az őszi, hűvös hajnalokon már nem bírta megtartani Jozef Didi testmelegét, eképpen mindig hajnalban kelt. Tulajdonképpen azért-választotta ezt a pokrócot, mert könyvtári munkája során, rengeteg szabadidejében sorról sorra, polcról polcra bújta a könyveket, mindamellett, hogy írójuk remekelt vagy sem, Jozef Didi teljesen odavolt a hajnalok leírásától, a lassan gomolygó hideg párától, a kusza bozótosok tetéjén szőtt pókhálókon megcsillanó napfénytől, s mindattól az eleganciától és szépségtől, amellyel az írók behatoltak a hajnali fényviszonyok titkos világába. Egyébként a könyvtári alkalmazott egész eddigi életét álomszuszékként töltötte, ezért is nem vitte többre - ahogy mások becsmérelték lustasága miatt - s ezért vásárolt vékonyka plédet, hogy a hajnalok, nyitott ablakon beáramló hűvöse felébressze, s véget vessen eddigi életének. Akkor még nem gondolta, hogy a hajnalok iránt érzett elragadtatása szenvedélyévé válik, s minden reggel jegyzetfüzettel az ablak előtt mélységes gondolatokat vetett papírra. Két féle feladatot tűzött ki maga elé: addig jegyzetel, annyi anyagot gyűjt majd össze, mígnem megfejti a hajnalok szépségének titkát, s ha ezzel netán kudarcot vallana, akkor pedig olyan leírást készít a hajnalról, amihez fogható nemhogy a világegyetemben, de még a világirodalomban sincs. Munkáját szigorúan titokban tartotta, még legodaadóbb gyermekkori barátjának, egy néma légtornásznak sem beszélt róla, akivel pedig a szenvedély fellobbanásáig majd minden estét együtt töltöttek, s folyton azt találgatták, ha ez vagy az nem így történik az életükben, akkor vajon mi lett volna a folytatás. A téma kimeríthetetlennek látszott, az utóbbi időkben azonban Jozef Didi mindegyre elmaradozott a találkozókról. Egyik nap egy utazási prospektusokat tartalmazó - talán tévedésből, talán nem dosszié került az egyik polcra, amelybe kíváncsiságból belelapozott a könyvtári alkalmazott. A jókedvű turistákat keletre, Ausztrália és környékére csalogatták a képek; az árak persze olyan magasak voltak, hogy Jozef Didi fejében meg sem fordult, netán elgondolkozzon valamelyik ajánlaton. A végén már csak pörgette a prospektust, de egyszer csak megállt, visszalapozott, mintha látott volna valamit. Visszalapozott: Hajnal-szigetek, ezt látta, s egész testét elöntötte a hidegrázással kevert bizsergés. Ara: 85 ezer forint. Maga mellé tette a székre és hosszasan elgondolkodott: ez rengeteg pénz. Aztán még egyszer a képre nézett és újra végigfutott rajta a hideg. A képen olyan szolgálatkésznek látta a fényeket, s a tenger fölé benyúló sziklákat, hogy azonnal fogalmazni kezdett magában. Ide cl kell mennem, mindenképpen. Ettől a naptól kezdve Jozef Didi lázas pénzgyűjtésbe kezdett. Még arra is képes volt - tudta, hogy a havi 8500 forintjából élete végéig se gyűjtene össze elegendő pénzt -, néha egy-egy vaskosabb lexikont kicsempészett a könyvtárból és a külváros egy eldugott antikváriumában értékesítse. Lassan gyűlt a pénze, de szenvedélye tovább éltette és meg is tarotta benne a reményt. Mikor már negyvenezret összeszeded, iszonyatos félelem kerítette hatalmába; mi lesz, ha egy éjszaka, netán nappal kirabolják, s odalesz egész eddigi fáradozása, koplalása. Jókora könyvtárat tartott otthonában is Jozef Didi, ezért azt a tervet eszelte ki, hogy a pénzt sok apró részletre bontva a könyvei közé rejti, majd egy listát készít arról, hogy melyik két könyv közé rejtette, s e cédulát is berakja két könyv közé, amelynek a helyét ismét egy cédulára írja, amit karórája jókora számlapja mögé csúsztat. Mikor nap mint nap az órájára nézett egyszerre látta az idő közeledtét, mikor útra kelhet, a szaporodó pénzt, s azt is, hogy élete vége felé járva egyre csak fogy az ideje, s nem akarta úgy itthagyni ezt a világot, hogy meg ne fejtse a hajnalok titkát. Már csak néhány ezer forint hiányzott, kölcsönkérni nem akart, hiszen akkor valami kitudódna, hogy mire kell neki az a pénz. pletykálni kezdenének, s akkor vége, így pedig titokban a jövő héten befizetheti a pénzt az utazási irodában. Nagy készülődése előestéjén a tizes híreket hallgatta, mikor felkapta a fejét, a bemondó a Hajnalszigetekről beszélt: „Ma hajnalban heves vulkáni tevékenység kezdődött a Hajnalszigeteken, és délután fél háromkor a heves rengések következtében elsüllyedt a szigetcsoport. A tudósok eddigi felmérései szerint a Hajnal-szigetek körülbelül ötven év műlva emelkedik ismét a tenger fölé." Jozef Didi tekintete elhomályosult, aztán az órájára nézett, sírás környékezte, és tudta, ez az óra már nem méri neki azt ötven évet. Lecsatolta kezéről, belerakta egy dobozba, ráírta a címet: Hajnal-szigetek, s aztán még egy megjegyzést: ötven év múlva kézbesítendő. PODMANICZKY SZILÁRD A lemezgyűjtő Mellékletünk az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Csongrád Megyei Intézete Egészségnevelési Osztálya, valamint a Mentái Családsegítő Központ támogatásával készült. A mellékletet összeállította: KALOCSAI KATALIN Lajos 32 éves és röntgenorvos. Az egyetemen dolgozik, s mivel főnöke hagyja, sőt segíti, sokat jár külföldre konferenciákra, találkozókra, s minden más szakmai ügyben. Lajos szerencsés, mert az orvostudomány mellett így másik szenvedélyének is hódolhat. Ugyanis zenebolond. Lemezgyűjtő, hangversenyre és operábajáró, (s mint ilyen, magvallom, a barátom). Ugyanúgy bejáratos Bécs, München, Pozsony színházaiba mint kórházaiba. Időnként cikket is hoz, benne Abbadóról, Mutiról, Domingóról, Pavarottiról mesél. Akiktói mellesleg tucatnyi felvételt őriz. Barátai vannak szerte a világon, tengeren innen és túl. A postáról gyakran cipel súlyos terhet: New Yorkból küldték a legújabb Toscaniniket, két teljes album, fehér kötésben, eddig ismeretlen élő koncertfelvételek, a család kiadása. - S hogy fizeted? - Három hazai lemezt küldök darabjáért. Nem mind tartom meg, ami jön, gyakran továbbadom más gyűjtőknek, vagy az antikvárnak. Lajosnak három hatalmas szekrénye van tele lemezekkel. A CD-ket a szekrények tetején tárolja. (A röntgenben meg a CT a szakterülete.) Komoly gyűjtő persze nem vásárol össze minden bolondságot, csak, hogy elmondhassa: van. Gyűjt valamit. ízlés szerint. Neki három embere van, kettőt mindig együtt magasztalunk, egyben örök köztünk a vita. Arturo Toscaninitől mindene megvan, amit csak kiadtak. Lemez, CD, könyv, portré. Másik kedvence Leonard Warren, a páratlan amerikai baritonista. Soha ilyen baritont! Meleg, bársonyos szín, sötét tónus, fényes, könnyed, korlátlan magasság. „Mikor lesz még egy ilyen hang?" - merengünk minden alkalommal. S végül Jan Peerce, Toscanini kedvenc tenoristája; a falon egy dedikált portré tőle. - Na, mit szólsz, micsoda elegancia! Lent, fönt szól. Hét nyelven énekelte a szerepeit. - Jó, jó, de a hangszín. Száraz! így évődünk. Mindig, újra. Egyikünk sem adja föl soha. hogy meggyőzze a másikat: tévedett. Ha úgy havonta összejövünk zenét hallgatni, nehéz befejezni az estét. - Na most még hallgassuk csak meg, hogy csinálja ezt a Pinza! Azért ez egy voce! - Igen-igen de Christoff mégiscsak verhetetlen. Mintha egy szláv ikon szólalna meg. Egyik felvétel hozza a másikat. S közben sűrösödik a szobában a füst, fogy a finom szivar, s a fanyar bor. A szenvedély nem jár egyedül. Észre se vesszük, s tíz óra lesz, már csak egy áriát szabad, szólnak a szomszédok, vékony a fal. - Züllik a vokális kultúra. Ötvenhatvan éve fantasztikus hangok voltak, még a második vonalban is. Ma mindenki a tökélyre, a szabályosra tör. Hogy csak nehogy hibázzon. Persze a karmestereknél se jobb a helyzet. Mióta Karajan és Bernstein meghalt, szinte csak Carlos Kleiber maradt. O viszont alig dirigál. A balerina Szenvedélyes viszonyok, ez volt a balettest címe. A második rész Csajkovszkij Anyeginjére készült, ebben Annamáriának furcsa szerepe volt, a Tatjána és Anyegin közötti viszonyt táncolta; a szenvedélyt magát. Ahogy erről kezdenénk beszélni, a szavakba ütközünk. Hirtelen minden profánná válik. A fogalmak ugyanis annyira képszerűek, hogy szinte szájbarágva írják le azt, amire a koreográfus gondolt. „Elfog az érzés" mondom, s már meg jelenik a kép, amint ráugrik Anyeginre, a nyakába varrja magát. „Megrázó érzés" - folytatnám, s már fel is rémlik, miképp ráncigálta Tatjánát. - Ennek a szereplőnek a beiktatása tulajdonképpen könnyítés vok a nézőknek, hogy értse másképpen ezt a régi szüzsét; hiszen a történelet elég sokan ismerik. A figura arra szolgált, hogy láttassa a bennük végbemenő bonyolult folyamatokat. - Maga akkor hol az egyikkel, hol a másikkal azonusult? - Én azon ügyeskedtem, hogy Anyegin és Tatjána megtegyék azt, amire vágynak. A rejtett, eltitkolt érzelmeiket táncolom el. Ez az ötlet a koreográfusnak lehetőséget adott, hogy egyszerre két síkot ábrázoljon: a felszínt, a társasági élet udvarias, kimért légkörét, s a szenvedélyt, ami a lelkekben zajlik közben. - Voltaképpen maga a szerep egy részét „eltáncolta" Tatjána és Anyegin elől? - Nem; azért lehet beiktatni egy ilyen figurát, aki kézzelfoghatóvá teszi, a vívódásokat, szenvedélyeket, mert a verses regényből ezt pontosan ki lehet olvasni. - Mi hát a szenvedély? - Ez egy kis manó, aki hajt. Ha tetszik, éppen ezt a kis manót táncoltam el. Hihetelen erővel tud dolgozni. Nagyon fontos dolog, nélküle kevesebb vagy. - Van a táncon kívül más szenvedélye is? - A tenger. Egész évben mániákusan gyűjtök, hogy nyáron el tudjak menni valamelyik tenger mellé. Hihetetlen áldozatokra vagyok képes érte. Csodálom a hegyeket is, de közöttük mindig bezártnak érzem magam. A tenger viszont szabaddá tesz. A tengerpart számomra mindig ismerős és otthonos. Olyan, amivel azonosulni tudok. Az idén Görögországban voltam. Úgy éreztem, mintha mindenki ismerősöm lenne. A tengerészsapkás kisöreg iszogat a barátjával, befut a halászhajó, árulják a zsákmányt, a mólón gyerekek szaladgálnak. Egy ilyen közeggel szenvedélyesen tudok azonosulni. MÁROK TAMÁS Szenvedélyes viszonyok