Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-27 / 227. szám

PÉNTEK, 1991. SZEPT. 27. RIPORT 5 Kanyarogva a kisgazdák útján Majoros Tibor riportja A csitulóban lévő politikai vihar után a negyvenhetes út most már végérvényesen a kisgazdákat képviselő vezérszónokok blöffje marad. A 47-es út a magyar valóság része, Szegedtől indul és Debrecenig viszi az ország keleti sávjában utazókat. Könnyen siklunk rajta, száguld velünk a szekér, Vásárhelyig egyenes, mint a nyíl. Később válik nehézzé még a gyakorlott vezetőnek is, hiszen görbület kanyart követ. Adódik a párhuzam a két negyvenhét összevetésekor, mivel a kommunistatipró választások előtt éppen a békési kisgazdák vetették be először a néplázító földosztás lehetőségét. Az ősi juss visszakövetelésének idejét a negyvenhetes állapotokhoz igazították. Egybekapcsolva a gazdaságot a zöldbárók száműzetésével, a bolsevik posványba feneklett magyar vidék fölszabadításával. Illene időzni kicsikét, hogyan is volt, mint is volt, de a kocsi robog velünk. Mostanra halkult a politikai lárma s a valóság negyvenhetes útja csupán egy autózás maradna a sok közül, ha nem hozza össze a véletlen az ápolót, a volánost meg a munkára váró, elbocsátott romalányt, A jövő Magyarországának lehetséges kisgazdáit. Nagyot durrant a rendszerváltás töltete. Minket az út köt még most le: a vezetés tudománya, kanyarok, fékezések, gázfröccs majd teljes tenyérrel a dudára! Észre se vesszük, hogy csupán a rádió szegődik útitársunkká az indulás magányában. Zenére vágyunk, nyugtató dallamokra, mégis inkább a politikai csatatérről hozatja híreit a kellemes hangú bemondónő, Kálmán Zsuzsa, miután a Rcpublic együttes bálnája rég elrepült, s ha „parancs is", de nem „érik a narancs". A kalászok helyett mi horgaszthatjuk fejünk: megint elszúrtunk, elszámítottunk valamit, mert ma mindenki gabonaválságról beszél, politikát kevertünk mindennapi kenyerünk kovászába. Keserű kenyér sül mindannyiunknak. Siklunk beljebb-beljebb az alföldi pusztába. Telekgerendás határában már csak a román adók hallhatók érthetően, és nem is baj, ha stoposként étkezik Éva asszony. Varra tszedésre igyekszik Csabára. Pár kilométer ugyan az út, de se busz, se vonat nincs ilyentájt és ő pedig még a délutáni műszak kezdete előtt szeretne túl lenni a kórházi ápoláson. Különben a hosszú hajú, kedves arcú fiatalasszony a békéscsabai gyermekgondozó intézetben dolgozik három időbeosztásban: délelőtt, délután, éjszaka. Férjével választották otthonul Telekgerendást, ahová két gyermekük született. A faluját szereti, aztán elmondja, hogy az arzénos viz helyett most már a csabai vezetékest ihatják. Letehették a templomuk alapkövét A falunak iskolája, óvodája, boltja, orvosi rendelője, bankja ugyanúgy megvan, mint máshol. Éva szerint a régi maradt az új tanácselnök, és a téesz átalakul részvénytársasággá, de - mint mondotta - elkerüli érdeklődését a politika, inkább olvas. A nemzeti színbe öltöztetett Reform jár nekik. A munkájával maradéktalanul elégedett, erre a pályára készült kisgyermek kora óta. Megerősíti, hogy a látszat ellenére, az elfekvőbe kényszerült gyerekek sokkal nagyobb törődést, gondozást kívánnak mint virgonc társaik. A kevés sikerért nagyon, de nagyon meg kell dolgozniuk az ottlévőknek. Csabáig rövid az út, kevés az idő, s hogy jobban körvonalazódjanak a gyermekotthon szívszorongató képei, muszáj letérnünk a negyvenhetes útról. A békéscsabai Fiume éttermet részben a telekgerendási állami gazdaság újította föl. Hogy a svéd tőke belépett a buliba, ezért akkor kétszeresen is szerencsésnek mondhattuk magunkat. A popsimutogató szépeink trónfosztása után is talpon maradt a csabaiak büszkesége. Nem omlottak le falai s a mennyezet sem szakadt a szépek viharos rázkódásai után. Mint tudjuk, a Fiume Szállóban dőlt el végül a magyar szépségkirálynőnek ajánlott Renault autó sorsa. Sorscsapásaként a dolgos fehérnépek érvényesülésének. Az ilyen látványos és gyors pénzszerzés elgondolkodtathat a jövendőt illetően: mi lészen azokkal, akik nem születtek szépnek? Vagy akik félresodródnak a tülekedésben? Jobb. ha a választ elhallgatjuk. Útitársam, a jövőkép vázolásához, a szabad földről kérdeztem a Szabad Föld újság közbeiktatásával. Éva tagadóan rázta fejét a fóldfogás említésére, mert ott lennének, ahol a part szakad. Barbár munkára kényszerülnének, mivelhogy egyikük sem ért igazán a föld műveléséhez, amihez éppen olyan tudás kell, mint más tanult szakmához. Később derült ki, hogy Évának valóban nehéz is lenne a kapa, meg a trágyázóvilla, hiszen gyermekkorában baj érte a lábát s azóta álló munkát nem javasolnak neki az orvosok. Megilletődve haladunk tovább. * Hogy az iskolás nagylány, meg az éppen suliba induló Zsolt rákényszerül-e majd az ősi szerszámok használatára, a békési volános fiú esete juttatta újra eszünkbe. A srác éppen az utolsó havi fizetéséért ugrott át a szomszédos Berényből. Leszerelése után semmi pénzéit udvarosnak tették, így hát beintett a cégnek. Ezután majd valamelyik maszek autókereskedőnél próbál szerencsét. S mikor a mezőberényi főutca tarka házainak árairól érdeklődtünk, úgy nézett, mint aki szöget nyelt. Mondani nem mond-ta, hogy: nekem, házam?! Jó, ha munkám lesz! A csökmői csendestársul szegő dött Rácz Rozi esztendeje eszi már a munkanélküliek savanyú kenyerét. Szarvacskán járt testvéreinél segély ügyében, mikor találkoztunk. Neki nem adott a Debreceni Konzervgyár, anélkül bocsátotta munkanélküli útjára. Rozi, azóta, szülei otthonában, Derecskén él. Az álláskeresésről beszélgetünk. Rozi szomorú: - Nincs munka sehol! - Tollat se lehetne tépni? - Félek a libától! - Adják vissza a földeket... - Nem volt se apámnak, se anyámnak. Hét gyerek közül se ért hozzá senki, de még a rokonok se. - Zenélnek? - Hát, nem éppen! - Akkor miből élnek? - Ki ebből, ki abból. A bátyáméknak jár a segély! A végefelé már lelassul a negyvenhetes. Csökmó, Darvas, Zsáka, Futta olyan kanyarokat vet, mintha egy jó hajdúsági beteg ökör jelölte volna az utat, miközben leeresztette magából a fölösleges vizet. Rozi egészen megszeppen, a magázódás is zavarhatja például, mivel csupán 22 éves. Párjáról faggatózva kiderül, csupán élettársak voltak, és most, mivel bekerült a börtönbe, nem fizeti a kicsi Béláért a tartást. A csávót ki kellett venni az óvodából, mert nem akkor tudott aludni, amikor kellett. Sokat sírt, és teszi most is, mivel az iskolának se nagyon akar nekivágni. Rbzi kijárta a nyolc osztályt, s szerinte az se lett volna jobb, ha tovább erőlteti az iskolát, mert hallja, hogy a gyár a tanult embereinek is fölmond, nemcsak a roma segédeknek. Hűha, majdnem tovább fut velünk a negyvenhetes út, s hamar kanyarodunk a derecskei templomnál Hajdúszovát irányába. Bedöcögve a büszke faluba, szinte megáll a vezetési tudomány. * A szováti délutánon tehenek hazatérőben a legelőről erős tanújelét adják a szükséges biológiai folyamatok megáll íthatatlanságának. Komoly adagokat plettyentenek a kövesútra, s mint akik végezték dolgukat: bőgik be magukat a kiskapukon! Hát, ebbe jól belefutottunk gondolhatja az utazó - mivel más út nem vezet célja felé, türelemre inti magát és vár. Még szerencse, hogy a Debrecen környékén újra tisztán hallható Danubius rádió útjelzői nem járnak errefelé, mert bizonyára nem hagynák ki a poént, hogy tudassák a hallgatókkal: a kisgazdák útja az erős marhainvázió miatt járhatatlan. Sajnálkozva tennék hozzá, kajánkodva: lepényszerű torlaszok emelkednek. Mivel ebbéli hír egyáltalán nem éri a tétova várakozót, a baj mégse kerüli el. Talán egy daru, de lehet bármi szabadon szárnyaló madár, hosszú, fehér áldást szór az elbogarasodott szélvédőre. Felkínálván a stílszerű befejezését a negyvenhetes vonalról írottaknak: mindegy lenne melyik utat választjuk? Nem egészen, mert a - történtek ellenére - ajánlatos a tisztesség útjára hajtanunk ... szaladjon a szekér, ameddig tud. Illetve: ameddig lehet. Hiszen a tisztesség útjai sem anynyira járhatók. Ne firtassuk, hogy miért, mert külön lap se lenne elég az akadályok sorolásához. Ezért, hát, tekerjük vissza a kormányt. * - Kölyköm - simul ki a ránc az öreg sofőr ábrázatán -, ennél a csárdánál volt az, mikor megettem a más palacsintáját. Az anyám csúnya mindenét, megettem én... ...és jön elő ismét a múlt, mint utazáskor általában szokás. Főleg, ha sofőrök kerülnek egymás mellé a hosszú úton. Ilyenkor minden kanyar, falu, tábla indíthat az emlékáradaton, mint például a mostani görbeházi kaland is. Amelynek lényege, hogy Laczkó Lajos, a Kisteleki Magyar-Szovjet Barátság Tsz nyugdíjasa dolgozóskori történetei egyikeként sokat kellett hordania a marhákat, és ha fülheggyel meghallotta, hogy Görbeháza, bizony nem gondolt örömmel a félnapos úra. Semmi kivetnivalót nem talált a távolságban, hiszen az ilyen fuvar hozza a pénzt, mégis: Görbeháza a hajdúpuszták közepén... nem éppen leányálom, pótossal meg pláne nem. No de, ha nem az öreg harcsának kell tekerni a kormányt: - Kölyköm, tudod, hogy nézett rám az úri társaság, mikor az ablakból elvettem a palacsintát és eresztettem lefelé? Mint aki még sohasem látott fehér embert... Persze, ők nem tudták, hogy nekem nagyon kellett sietni a fuvarért... A további részletek is napvilágra kerülnének mindjárt Félegyháza után, ha az alpári rázós szakasz nem iktatódik az útba, ami aztán újabb karámok, aklok, majorok képeit hozza. - Ezek mind tele voltak állattal, Kölyköm! Most meg fölveri a helyüket a gaz. - Attila tiszta munkát csinál. - Meg se fejik őket, úgy hajtják a kocsira. Áll a tej a platón, mire Csengelére érnek. Megszakad az ember szíve a gyönyörű tehenek látták... nem igaz, hogy ennek így kell lennie. Muszáj megszólalnom, hogy Attila, a maszek vágóhidas nem csinál mást, csak kihasználja, hogy a szalámigyárak, meg a városi vágóhidak el vannak totyakosodva. Ül rajtuk a nagyság átka, ő meg ebből él. Apa nem meri kimondani, amire gondol: az a franc, mi értelme, hogy Szegedről Gyulára, Debrecenbe meg Pestre, vagy éppen Szekszárdra hozzák-vigyék az állatokat, onnan meg vissza a húst és végül azt a tehenet, amelyiket a csengelei kisvágóhídon olcsón széttrancsíroznak, méregdrágán mérjék ki - majdhogynem ugyanott. - Ebből éltünk mindnyájan, hogy összevissza kavartak mindent az okosok - vetném közbe, de két józan gondolkodású ember ezt sehogyan sem venné jónéven, ha az áligazságot erősíteném. Mindhárman tudjuk: jól el lett cseszve mára minden. Talán majd az unokáink megérik, hogy helyére rázódjanak a dolgok. Törökszentmiklóson - meg végig a négyesen, egészen Hajdúszoboszlóig - a lesőrendőr-állásokat kémleljük. Lajos bá' - emlékezve a régi rossz és gonosz időkre óvatosságra inti a pilótát. Ezektől minden kitelik - álcázzák magukat, sunyiznak. - Több a bajuk magukkal, mintsem velünk törődnének - próbálom kelteni az újságolvasó ember benyomását, mire figyelmeztetőül s végszóra az előttünk poroszkáló teherautót az út menti kitérőbe tereli a hirtelen elénk vágó egyenruhás páros. Megszeppenve tapasztaljuk: mi sem változott - az életben. Téptünk tovább, húzzuk a csíkot, mint a meszes. * A Hajdúságban föllélegezhettünk. Ott még nem járt Attila, a mai húsgyáros. Mindenféle tarka tehenek járták a pusztákat és az állami gazdaságok istállói környékén is láthatók voltak a marhaélet nyomai. Majdnem kétszáz kilométer a távolság. A tehéntartó közösségek régebben is e tájékról - meg persze a távolabbi Szabolcsból - szedték össze az állományt, mert errefelé még sokan gondozzák a jószágokat értő ember módjára. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy Balmazújvárosban meg másutt is, lovagoltató hellyé alakultak a valamikori téeszmajorok. Külföldi pénz tette be a lábát, s szeretne házasodni, maradni és fialni is, ha lehetséges. Tétovázunk a szoboszlói fölfordulásban. . - Hallgass Apára, menj egyenest, ha csak nem akarsz úgy járni, mint egyszer a Domonics. 0 elment itt balra és Nádudvaron kötött ki. Baj nem lett belőle, mert mikor húzni kezdtük vele, hogy eltévedtél Kölyköm, ő nagy nyugalommal bevágta: arra is akartunk menni. Pista, a rakodóm meglátogatta a körösztanyját. Azóta a kanyar nekünk a Domonics körösztanyjához vezet, bele a Hortobágyba. Ennek tudtával gördülünk be Görbeházára. Laczkó Apa igazít párat a ráncain, végigszalad ujjaival a valamikori fekete hajtincsek közt s csak annyit mond, gyöngéden vállon veregetve a nem éppqp csikó korában lévő Kölyköm-öt (Lajos apától a haverok a megkülönböztetés végett mind ezt a nevet kapták): sok tehenet elvittünk mi innen. Ha csak a fele a miénk maradhatott volna... Többre lennénk az biztos, de ez most már örökre a múlté marad, mert a téesz bomlóban. Apa nyugdíjban, Attila, a fővágó pedig munkálkodik. hogy még a maradékát is letaglózza az átkos múltnak. Ne maradjon egy fia-borja sem. Szegény Attila, ha hallaná, hogy a kisújszállási vadászcsárdában mit mondunk a marhapörköltre, biztos eldobatná hentcsnépével a bárdot. Olyan mócsingos-inas adag jutott az öreg sofőrnek, hogy csak úriember mivolta miatt nem küldi vissza. - Hová tűnik a hús? - teszi föl a költői kérdést, s korholja is az utódját; nem jó helyet választottál. Kölyköm! Tanuld meg Apától: ahol nem állnak teherautók, oda ne menj be. - Miért ugyan? - kérdez vissza amaz. - A sofőrök odaszoknak hamar, ahol sokat adnak, jól főznek és nem gallyazzák le a komát. Nem akartuk elvenni a kedvét az öreg harcosnak, de manapság már alig találni ilyen helyet. Pedig egyre több a magáncégtáblával futkosó teherautó, s bizony inkább a telepiszkolt parkolóban esznek a tarisznyából, mintsem a fogadós úri pompát választanák, ahol tán még a palacsintát is gyorsabban vinnék most, mint ezelőtt évekkel. Tekerjük hamar a kormányt, jobbra, balra és egyszer csak azon vesszük észre magunk: minden hiába, már régen leslusszoltunk. A negyvenhetesre futtatott szekerünkkel - legalábbis. GYÓGYÍTÁS A PUSZTÁN - A szürke marhák ma is rideg gyógyításra szoruló állatokat. Mivel a szürke marhák nemigen tartással, a pusztai szélsőségekhez jól alkalmazkodva élnek a kedvelik az ember közelségét, így kifogásuk sem egyszerű: Veres Hortobágyon. Ilyenkor, az ősz kezdetével, a számadó gulyások Péter számadó gulyás pányvadobással fogja ki a gulyából a szemrevételezik az állományt, kifogják a körmölésre, -vagy egyéb, gyógyításra kiszemelt állatot.