Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-25 / 225. szám

10 HETEDHÉT HATÁRON DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1991. SZEPT. 26. A Érmek és érdemek Manapság már könnyű leszólni Brezsnyevet azért, mert valósággal sóvárgott a megbecsülés, az elismerés, a tisztelet különböző formáit megtestesítő kitüntetések, érmek és jelvények után. Uralkodásának 18 esztendeje alatt 114 magas állami kitüntetés! ügyeskedett ki magának. Ezek közt volt négy A Szovjetunió Hőse Aranycsillaga, egy A Szocialista Munka Hőse Aranycsillaga, egy Győzelem érdemrend, ezenkívül még 16 érdemrend, 18 érem, két gyémántokkal díszített marsall-csillag, díszfegyver stb. Ezeken kívül örömmel viselte külföldi adományozók 42 érdemrendjét és 29 érmét is. Közvetlen környezete viszont 1981-ben abból az alkalomból, hogy Brezsnyev ötven esztendeje tagja az SZKPnak, gyorsan megalapított és elkészíttetett aranyból egy Ötven év az SZKP-ban feliratú jelvényt. Egyetlen darabot öntöttek belőle. Más párttagok is szoktak ilyen emlékjelvényt kapni, amikor betöltötték ötvenesztendős párttagságuk idejét, de ők csupán egyszerű fémből. Tizennyolc esztendő alatt Brezsnyev gyakorlatilag minden hónapban kapott ilyen vagy olyan kitüntetést, elismerést, valamilyen rendet vagy jelvényt, s miközben erősen lekötötte idejét a különféle „...alkalmából" rendezett megemlékezések sorozata, arra is jutott ideje, hogy kilenckötetes Brezsnyev-összest készítsen elő. „Megvesztegethetetlen" pártírók révén sikerült mindössze az 1978-as egyetlen esztendő során „megírnia" memoárjait, a Kis Földet, az Újjászületést és a Szűzföidet, mintha ez nem ugyanaz volna, mint Sztálin műve, „Az SZK/b/P rövid története"? Nem volna teljes a hős portréja, ha elfeledkeznénk egy apró részletről: a soron lévő kitüntetései alkalmával minden esetben felöltötte a marsaili zubbonyt. Kérte, hogy tervezzék újra az Aranycsillagot, s ez azt jelentette, hogy új öntőformára van szükség. A kérést, természetesen, azonnal teljesítették, ám a „régi" csillagok azért ott maradtak nála „emlékül". Halála után kiderült, hogy az összesen öt Aranycsillagon kívül, amelyekről mindenki tudott, a nyaralójában egy dobozban gondosan elcsomagolva volt még 34 Aranycsillag, 13 Szocialista Munka Hőse Aranycsillag és 21 A Szovjetunió Hőse Csillag, természetesen tiszta aranyból azok is. A pénzügyminisztérium - élén a jelenlegi miniszterelnök Popovval - alighogy megtudta: „hősünknek" nincs törvényes joga a Győzelem ezredparancsnoki érdemrendre, egyidejűleg visszakövetelte az állami kincstárnak a nevezetes jakut kupát, a mamutcsontból készült és briliánsokkal díszített 1,4 kilogramm súlyú edényt, melyből kumiszt lehet inni. A szégyenérzet teljes hiányának tetőpontja az volt. amikor a Főtitkár a Nagy Honvédő Háború idején tanúsított „felbecsülhetetlen érdemeiért" 1981-ben Kijevben a Győzelem emlékpark márványtáblájára Brezsnyev nevét írták az első helyre aranybetűkkel, a második helyre került Zsukov marsall, aki a Szovjetunió négyszeres Hőse volt, a harmadikra pedig a háromszoros hősök, Kozsedub, Pokriskin, s Sztálinnak csak a 97. hely jutott. HT PRESS „Senkinek nem tartozom hálával" Csevegés Antal Imrével - Öné a tévénézők millióinak rokonszenve, sikeres ember, elégedettnek tűnik. Talán boldog is!? - Ha úgy látszik, annak örülök: de ez csak látszat. Egyáltalán nem vagyok elégedett, sok mindennel nem. Kényszerpályán mozgok, a zongorázást abba kellett hagynom. Emlékszem első televíziós felvételemre. Ez a mikrofon, mondták, ez a kamera, na tessék, csináld... és elkezdtem. Amikor kijöttünk a stúdióból, a hátamra csaptak. Te fel vagy fedezve, nem izgulsz, tudod hol van a kamera! Egyszerűen nem értem az embereket. Miért gondolják, hogy ez nehéz foglalkozás? És ezért még pénzt is adnak... kezdődik a műsor, mondom: jó estét kívánok! Ebben igazán semmi nehéz nincsen. - Műsorvezető, riporter, játékmester, lemezt készít, könyvet ír... Ezerszínű a paletta. Melyik az igazi Antal Imre-arc? - Nem tudom. Mások tudják, biztosan! És ez az egész televíziózás számomra csak játék! Mindegy, hogy szórakoztató műsort vagy matematikavetélkedőt vezetek, netán hangversenyt konferálok. - A televízió főmunkatársa, a Zene- és kulturális főszerkesztőségen dolgozik. Tényleg, mi a foglalkozása? - A „Művészek főzőkanállal" című szakácskönyvben a nevek mellett feltüntették a foglalkozást is. Gregor József operaénekes, Kovács Dénes hegedűművész, Törőcsik Mari színművész. Megkérdezték, nekem mit jegyezzenek be. Rém egyszerű, mondtam, írják be foglalkozásnak egybe és kisbetűvel: antalimre. - Általában ódzkodik az ember attól, hogy megnevezze jótevőjét, mecénását... - Boldogan kijelenthetem: senkinek nem tartozom hálával pályafutásomért, engem nem emeltek ki. nem segítettek, nem küldtek tanfolyamra, esetleg ösztöndíjjal mondjuk az USA-ba... - Váltsunk témát! Könnyű- és komolyzene egyaránt megfér a lelkében? - Nem, nem. Ott csak a komolyzenének van helye. - Ezt leírom, vigyázzon! - Nem nézem le a könnyűmuzsikát, de ha el kellene mennem egy diszkóestre, hát hamar beteg lennék, tíz perc után mindent bcvallanék, s kegyelemért esedeznék. - Mikor van ideje zenét hallgatni? - Este, éjszaka kimosom magamból az egész napot. Beethovennel, Mozarttal. Bevallom, fiatal zongoristák koncertjére nem szívcsen járok el, fáj, nagyon, hogy nem én vagyok fenn a dobogón. - Önnek van humora, nagyszerű társalgó, anekdotázó. Hogyan lehet begyűjteni ennyi kiegyensúlyozottságot? - A Zeneművészeti Főiskolán arról voltam híres, hogy ha mondjuk egy csoport állt az aulában, akkor tudták, a közepén ott vagyok és viccet mesélek vagy sztorizom éppen. Az életet, mint a televíziózást sem szabad teljesen komolyan venni. - Alaposan körüljárva az „antalimreizmust", nem találtam ellenségeire, irigyeire... - Hálisten, én is így tapasztaltam..., pedig van, biztos van. - Sok helyen járt a világban. Valóban, miiven is a Föld? - Gyönyörű, csak nem minden ember veszi észre... Egyik barátom nemrég Velencébe indult - életében először. Elmondtam neki, mennyire irigylem, óh Velence, az álmok, kalandok városa, egy csoda. És visszajött, csalódottan. Elmész a csudába a Velencéddel - harsogta -, olyan mint Óbuda szanálás előtt... Lám, ő nem látta meg a szépet! Csatangoltam Rómában és Moszkvában, Kanadában és az USA-ban. Imádok utazni! És milyen különös az ember, ez a megfoghatatlan nosztalgia, valami örök elégedetlenség... Milliószor megfordult a fejemben: Velencében most sétálnak a téren, ott a toronyóra alatt egy kis bárba belép valaki, köszön, hogy „bonasera", és italt kér, New Yorkban, a 34. utca sarkán pirosra vált a lámpa: és Madridban, abban a szállóban most is laknak, ahol én vendégeskedtem, a Prádóban más csodálja a képeket; Párizsban csilingel az éjszaka... A politika nem az én kenyerem. Ismeri a viccet? Kovácsot megkérdezi a barátja, hogy mi a véleménye a legújabb izraeli konfliktusról. S a válasz: persze, van véleményem, de nem értek vele egyet. Kedvenc műsorom „A Hét", a „Panoráma" - odafigyelek, érdekel. Ám nézve a világ eseményeit, néha úgy érzem, az emberek nem a békét keresik. Einsteint megkérdezték, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni. Azt felelte: hogy a harmadikat milyennel azt nem tudom, de a negyediket parittyával, az biztos... - Figyeli az elsuhanó éveket? - A zseniális Kartinthy Frigyes novellája jut eszembe. Meglett férfi sétálgat feleségével a Dunaparton. Lázas tekintetű, lobogó hajú fiatalember jön velük szembe, ismerős az arc - 18 éves egykori önmaga az. S az ifjú szemrehányást tesz neki: - Nem szégyelled magad, hát nem te akartad fölfedezni az Északi-sarkot? Mindenkinek az életében előbb-utóbb jön egy ilyen számonkérés, mindenki találkozik ezzel a 18 éves fiatalemberrel, aki rákényszerít, hogy készítsünk számadást. Ez akartam lenni, ez volt a célom,... s most itt tartok. MÓDOS ISTVÁN HT PRESS Folyóirat-tallozó Ha a magyar szellemi élet történetét vizsgáljuk, akkor az utóbbi két évszázadban - amióta a modem nemzetté válás program és probléma lett - szinte bizonyos, hogy a legtöbbször éppen ezzel a kérdéskörrel foglalkoztak elődeink és kortársaink is. Mutatja ez a feladat „ideális" megoldásának folyamatos akadályozottságát, következésképp az eredmény tökéletlenségét is - az állandó nekirugaszkodások és korrekciós kísérletek ellenére. Ezek a kísérletek és viták szinte kezdetek óta egymással szemben álló táborokra osztották a magyarságot, s éppen a kudarcok és a félsikerek magyarázzák a megosztottság állandósulását amely így önmagában is kudarcképző elemmé válik. Mindegyik tábor mindig is jobban akarta, vélte tudni, hogy mi is a nemzeti, s ezzel szemben mi a nemzetietlen. A 2000 szeptemberi számában most egy olyan eszmefuttatást olvashatunk Komoróczy Géza tollából, amely bizonyára vitát fog kavarni. Meddig él egy nemzet? - teszi fel a kérdést a jeles ókorkutató, s tovább értelmez az alcím: nemzeti identitásvitáinkhoz: egy másként gondolkodó nézetei az ókori Keletről. A nézetek természetesen nem csupán az ókori Keletre vonatkoznak-, hanem - már szándékuk szerint is - általános történetfilozófiai igényűek, s egy majd háromezer éves babilóniai szövegemlékből kiindulva rólunk és hozzánk is szólnak. Alaptétele vitathatatlan: egy etnikum vagy nemzet identitása történeti kategória, azaz változik, s egyetlen nemzet sem örökkévaló. Ebből az következik számára, hogy a nyelvi nemzet történeti esetlegesség, a politikai közösség pedig közös feladat, együttműködés a problémamegoldásban. Az emberi kultúra története folyamatos homogenizálódást és divergálódást mutat: „az egyöntetű emberiség közös vonósa, hogy csoportjai mindig különböznek egymástól". A vitát e gazdagon kifejtett nézettel feltehetően az fogja kiélezni, hogy mást mutathat a történelmi folyamatok látószöge, ha több évezredes folyamatot fog át, mint ha „csupán" évszázadokat. Aztán elgondolkoztató az is, hogy vajon egyféle jellegű volt-e maga az ókori fejlődés ebből a szempontból? Vagy Európa kialakulásának tanulságai vajon változatlanul érvényesíthetők-e az utóbbi évszázadokra is? S talán az sem szónoki kérdés, hogy mi a teendő akkor, ha a közösség éppen a nyelvnek és a hozzá kötődő kultúrának az őrzését tekinti legfőbb közös feladatának? Minden közösség mindenkoron „boldogulni, megmaradni" akart, s ennek többnyire a nemzeti, a nyelvi önazonosság is feltétele általában. E témakörhöz köthető az az elemzés is, amelynek első részét olvashatjuk a szeptemberi Kortársban. Kiss Ferenc írta még 1974-ben a pártközpont felkérésére Az egység akadályairól. Azt igazolja sok korabeli példával, hogy a nemzeti öntudat zavarai olyannyira súlyosak, hogy már romboló hatásúak. A zavarok, sajnos, azóta sem csökkentek. Ugyancsak a közelmúlttal foglalkozik Vásárhelyi Miklós a Monori szellem című írása a Kritika szeptemberi számában. Ha tudjuk, hogy van lakiteleki szellem is, s hogy ez a kettősség ma az egyik legnagyobb feszültségforrás, csak helyeselhetjük a törekvéseket mind a valós nézetkülönbségek, mind a félreértések tisztázására. Azt is célszerű tudni, hogy mi volt a vélt és mi a valóságos hiba az ellenzéki csoportosulások nyolcvanas évekbeli cselekedeteiben, de még ennél is fontosabb lenne, hogy mindez valóban múlttá váljon, azaz ne legyen akadálya a mai szótértésnek. A nemzeti kérdés nemcsak vitacikkekben, hanem természetesen irodalmi alkotásokban is jelen van. A Forrás augusztusi száma kezdte el közölni Kocsis István drámáját. Az Árpád-házi Szent Margit a történeti hűség szempontjából nyilván többé-kevésbé anakronisztikusan, de éppen az anyanyelvű írott kultúra megteremtésének harcosaként mutatja be a királylányt, s ezzel különösen a mába hozza el őt. VASY GÉZA , Holocaust" emlékmúzeum Litvániából utaznak a fatörzsek Washingtonba A John Nurminen finn cég tizenkét darab, 3,5 méter hosszú fenyő- és nyírfatörzset szállított különleges gépkocsikon Vilniusból Washingtonba. Az évszázados fákat Vilniustól 50 kilométerre, a Rudnyinszki erdőben vágták ki a „Holocaust" emlékmúzeum számára. Több mint egy évtizeddel ezelőtt, Carter elnöksége alatt az Egyesült Államok kormánya úgy határozott, hogy Washingtonban, a Fehér Háztól nem messze emlékmúzeumot épít a második világháborús népirtás áldozatainak tiszteletére. A 160 millió dollár költséggel készülő létesítményt 1993 áprilisában nyitják meg. A múzeum anyagát - fényképeket, filmdokumentumokat, kéziratokat, használati tárgyakat - a világ minden táján gyűjtik. A Litvániából Washingtonba szállított fatörzsek tanúi voltak a hitleristák 1943 őszén elkövetett gaztetteinek. Ekkor kezdték meg a vilniusi gettó felszámolását, ahonnan életét mentve mintegy másfélszáz zsidó menekült a városi vízvezetékcsatornán át a közeli erdőbe.