Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-03 / 206. szám

KEDD, 1991. SZEPT. 3. DÉLMAGYARORSZÁG PANORÁMA 5 Ha kedd van... ...akkor ez Belgium. Ahol a rendőrök megpróbálják visszanyerni a tekintélyüket. Ez nekem tetszik és néhány nyomát már föl is fedeztem a visszanyerésnek Nem is arról van szó, hogy standard szereplői a Belga Televízió esti híradóinak, melyből mindig megtudhatjuk, hogy mikor ki kap kitüntetést közülük vagy mikor mit lepleztek le vagy szemfüleltek, ha úgy jobban tetszik. Szokták is kérdezni a riporterek, hogy aszongya „elkapták már a tettest?". Ez igen, ez a közvetlen grundhang, ez majd visszahozza azt az elveszett tekintélyt! Mintha otthon volnának és igazuk is van, a belga tévében otthon vannak Vissza! A tekintélyről. A nyolcvanas években nem járattam a Belga Rendőr című lapot, nem úgy. ahogy a belga rendőrök járatták a motort, a Zsigdjét, a járda mellett. Szép lassan közlekedtek, gondoltam, teli a csomagtartó tekintéllyel, azért a megfontoltság. Meg aztán az este tíz után sétáló egyetemistákat nem is leheteti halivúdi tempóban követni. Ha meg kiszálltak, hát kinn is voltak teljesen az autóból, hogy azután helyet szorítsanak maguk között, a hátsó ülésen, a leendő értelmiségnek. Nem kímélve természetesen sem a más, sem a saját készenlétbe helyezett kényszerítő eszközeik testi épségét. Am lassacskán a rend letéteményeseinek és a folforgatóknak eme intim találkáiba is beleszólt a történelem. Suhantak a műszakilag nullára írt gépkocsik, semmi járda, semmi alvajárás, semmi személyi követés, majd a barlangban kivárjuk, mi lesz? Aztán újabb fordulat. A langyos nyári estében komótosan befordult mellém az első lassúfolksvágen. Rajta a fölirat. Fordítva, de könnyen lefordíthatón. No, semmi baj, újra jönnek a sétakocsikák, ki beszél itt elbizonytalanodásról? Hát hogyan is lehet bizonytalan az, akinek a képzésébe már a legmodernebb tudományok eredményeit is bevetik? Éppen az elmúlt kedden próbálta egy intézkedő rendőr intézkedésének lényegét elmagyarázni. Nem a híradóban, egy külön kriminális műsora is van a Belga Televíziónak Abban. Látszott ugyan, hogy nem a szavak embere a törzs Úr, ám így is kiderült, hogy a tudatalatti pszichológiája is szerepelt a felkészítésében. Egy állampolgárt hatástalanítottak éppen, mert az, idézem: „én is hevesen drasztikuláltam. de ő, amikor kivettük az autóból, ő is drasztikulált. így (mutatja), így a vállával, e, áztat biccentette felém, azért került elő a bilincs." Az ügy már nem is érdekelt, lenyűgözött a freudalattit egy pillanatra felvillantó szóhasználat. Hogy gesztus helyett neki a drasztus ugrott be. Gesztikus volt az ürge, mi meg drasztikusok S mint tudjuk, a szó maga is tett! Még akkor is, ha nem az Ottlik vagy Esterházy-könyv mellől ugrasztották a nyilatkozót. Konklúzus: A bűn és annak üldözése nem civil dolog. Abban egymásra hasonlítanak a dolgok nem reánk Ha reánk akarnak hasonlítani, ha nekünk kell eladni a tekintély dolgát, akkor el van tévesztve a cím! (germanizálok!) A belügyek maradjanak odabenn. Az utca majd úgyis megmutatja, hogy ott mi történik. A Belga Híradó pedig a felszabaduló perceket adja össze és az így összejött időben járjon nyelvtanfolyamra. Hogy ne csak a belga rendőr meg a belga híradós értse a belga nyelvet. Rendicsek? BALOG JÓZSEF 11:59 - műsorismertetés remélem, erről senkinek nem a Barátság című kőolajvezeték jut eszébe. A műsorban főként zenei anyagok szerepelnek, persze ez a néhány perc gondolom, nem okoz túl nagy meglepetést a Music Television-hoz szokott szemeknek. Hogy mégis miért különlegesség ez a közel húsz perc? Egyrészt azért, mert a szélsőséges művészeti ágak igen kevés publicitást kapnak a televízióban, lévén a szerkesztők attól rettegnek, hogy nincs közönsége. Ezt eldönteni nem az én dolgom, az viszont bizonyos, hogy az ilyen jellegű műsorok hiányoznak a palettáról, még a TVl-2-stb-n is. Másrészt azért figyelemre méltó próbálkozás, mert a városban lévő zenekarok, azt hiszem, először kerü Illetnek olyan helyzetbe, hogy klippet készíthessenek a zenéikhez, mivel a műsor stábja (művészeti vezető: Elek Sándor: operatőr: Hunyadi Zsolt; szerkesztő: Virág Zoltán: rendező: Lengyel Zoltán) ezt is felvállalja. Egyébként pedig várják a nézők levelei!, melyekben ötleteket, kritikákat és egyéb közölni valókat halmozhatnak, fel. Cím: 11:95, VTV, Szeged, Fekete sas utca 11. Éjfél előtt vagyunk egy perccel, de ha úgy tetszik, vagy nekem tetszik, felhívom a kedves olvasókat egy osztási művelet végrehajtására, melynek végeredménye garantáltan racionális szám lesz. Ennyit címmagyarázatnak, vagy még ennyit se, mindenesetre, ha ezzel a műsorcímmel találkoznak, nehogy azt higgyék, bakiztunk, bakizzon más, akinek kedve van hozzá. A 11:59 című műsort tegnap láthatták először a VTV-n, s majd ígéret szerint, amiről tájékoztatással leszünk, havonta jelentkezik. Az elsó „fellépés" irányadó zenei válogatásából (Buzzcocks, Cure, Bauhaus) bárkinek kiderülhetett, hogy valóban a szélsőséges művészeti törekvések térnyeréséről van szó. Hogy mennyire tudják a szerkesztők helyi anyagokkal feltölteni a műsort, az kizárólag a Szegeden élő, vagy itt előadó szélsőséges művészeken múlik. A szélsőséges szót akarnám jelen esetben felcserélni az alternatívra, mert az már valahogy olyan körülhatárolt. Ezenkívül jó okom erre az is, hogy a műsor vezetése, a műsor formáját tekintve korántsem alternatív (nem nagyferós), inkább informatív, kellőképpen megérlelt, s jó értelemben véve visszafogott, azt is mondhatnám, barátságos, de Kutya a napon '^/vv / í, v-'A r4" IA.AA l. Vinkler László: Töprengés (1965) Nem sírt, nem nyüszített. Csak ült, várakozott, tán reménykedett is. Nem tehetett mást. Nem mehetett be a Rózsafa kocsmába, mint a gazdája, hogy lehörpintsen pár korsó hideg sört. Apró szemei mégis ide szegeződtek, póráza meg egy oszlophoz volt erősítve. Ott ücsörgött a szürke aszfaltjárda kellős közepén, akár egy újkeletű Robinson-figura. Igaz, fekete volt, mint egy ördög, habár kilógó piros nyelvecskéje bizonyos emberi vonást kölcsönzött neki. Borzasztóan szenvedett. Ahogy mi is így voltunk e július végi kánikulában, amikor úgyszólván egy lélek sem járt az utcákon. Vibrált a levegő, valósággal imbolyogtak a termetes panelházak. Csupán e parányi kutya volt a bizonyosság. Ám miféle bizonyosságot adhat egy napra kikötött jószág látványa? Hogy továbbra is vannak önző, szívtelen emberek, akik igazában nem is érdemlik meg kutyáik hűséges ragaszkodását? Nos, ez is ide tartozik. Meg az is, hogy némiképp elfogult vagyok az efféle állatokkal. Nekem is van ugyanis egy kedves jószágom, akit a kelleténél is jobban becézgetek. Mint mások is. De miért? Honnan van nekünk ennyi szeretet energiánk? Elvégre léptennyomon az általános közönyre, kiégettségre és a szeretet hiányára panaszkodunk. Persze ahány ember, annyi magyarázat. Én például abból indulok ki: energia nem vész el, csak átalakul. Pusztán újabb és újabb vágányokra terelődik. Ami azt jelenti, hogy volt idő nálunk is, amikor a kutya csupán kutyának számított. És főként csak faluhelyen tartották őket. Ám dédapáink, nagyapáink korában még szó se volt arról, hogy e négylábúak behúzódjanak a lakásokba, netán sétáltatni kelljen őket. Futkostak és rágcsáltak ők e nélkül is éppen eleget: élték a maguk nyersebb, önállóbb, természetes életét. Ahogy akkoriban az embereket is elsősorban a munka, a család, a megélhetés foglalkoztatta, nem beszélve a személyes és társadalmi kapcsolatok ágas-bogas hálózatáról. Az utóbbi évtizedekben viszont jócskán megváltozott életformánk. Megduzzadtak városaink, egyben a modernebb, technicizáltabb létforma is utat tört magának. Sokan úgy vélik: nálunk ezzel indult meg a kollektívák széthullása; az elmagányosodás, az elidegenedés folyamata. Ami egyik oldalon tovább erősítette az italozás vagy öngyilkosságok tendenciáit, másrészt pedig a kutyakultuszt is fellendítette. Magam azonban másfelé látom a gyökereket. A hazai modernizációt ugyanis nem lehet egy kaptafára húzni a nyugatival. Nálunk az volt az eredendő gond, hogy az előző rendszer többé-kevésbé felrúgta a munkához való egészségesebb, ambiciózusabb viszonyunkat. Mert a káderszemlélet és az egyenlősdi bevezetésével majdhogynem érdektelenekké váltunk saját szakmai tevékenységünkben. Innen aztán szükségszerűen jutottunk el az ügyeskedésekhez, a mellékállásokhoz - egyáltalán a magánszféra, a magánérdekek túlzó felértékeléséhez. Amikben természetesen a kutyák fokozott szeretete is helyet kapott. Ne gondoljuk azonban, hogy mi egyik évről a másikra jámbor kutyatartó nemzet lettünk. Dehogy. Nekünk megkésve ugyan, de ki kellett tapasztalnunk a technikai civilizáció előnyeit, s a vele járó lelki torzulásokat is. Mintegy tizenöt-húsz esztendővel ezelőtt a Dunántúlról utaztam hazafelé. Az egyik balatoni állomás környékén ellenben hirtelen fékezett, majd megállt a vonatunk. Vártunk, vártunk, majd kíváncsian kiszálltunk a peronra, ahol már ott volt a többi utas is. Mi történt? Egy fiatal lány alávetette magát a szerelvénynek, széttrancsírozott testrészei ott hevertek szerte a salakon. De a rendőrök késve jöttek, minthogy szombat este volt. Ám az utasok megdöbbenése meglehetősen tiszavirág-életűnek mutatkozott. Negyed órán belül már traccspartik, barátságok és szerelmek születtek a szétszórt testtorzók körül. Ekkoriban jöttem rá: lám, a valóságos emberi tragédia már alig-alig érint meg bennünket. Szinte a fejünkre nőttek a televíziós benyomások, a pótélmények. Hisz egy-egy katartikusabb filmélményünkön alkalmanként három napig is elrágódunk. Az utóbbi két és fél évben talán kiléphettünk volna hermetikus magánszféráinkból, egyúttal a pótélmények hálójából is. Elvégre egy világméretű rendszerváltás részesei vagyunk, amelyben a békés fordulatok drámaiakkal keverednek. Még sincs szerencsénk. A békés átmenet ugyanis túlságosan közel hozta hozzánk a hatalom, az emberi önzés féktelen és ragadozó természetét. Aminél a kutyák mentalitása is sokkal rokonszenvesebb. Ugyanakkor a széles nagyvilágban lejátszódó drámai fejleményeket egyszerűen nem tudjuk befogni. Túl sok háborús jelenetel, emberi holttestet láttunk már ahhoz, hogy az egészségesebb fájdalom és együttérzés reflexei még működjenek bennünk. Hogy mégis mi maradt meg bennünk az egészből? Nekem mindenekelőtt az iraki háború kisemmizett tengeri madara jut eszembe. Aki ragacsos, olajos és fénylő tollazatúval ott állt egy kövön, mint egy apokaliptikus figura. És megjelenésével öntudatlanul is vádolt és kérdezett bennünket. Hogy mi a különbség a tengeri szárnyas és a napra kikötött kutya között? Nos, az előbbi kép bejárta a világsajtó hasábjait, s jókora publicisztikai szélvész kerekedett körű lőtte. A legelmésebb újságírók mindenesetre észrevették: e megdöbbentő vizuális információval valami újszerű korszak vette kezdetét a történelemben. Eddig az emberek tudniillik a személyi és tárgyi elemek pusztulásából ítélték meg a legkülönfélébb konfliktusok drámai következményeit. EzúlUl viszont egy természeti lény, egy madár jelezte a legelementárisabb hatással az emberi léptékvesztés egyetemesebb dimenzióit. Úgyhogy paradox módon napjainkra már az állatok helyzetén mérhetjük le nembeli minőségünket. Ami alól a napon szenvedő kutya sem kivétel. Még akkor sem, ha Franz Kafka azt vallja: „Az állattal való rokonságot könnyebb élni, mint az emberrel valót". SZUROMI PÁL FOTÓ: SCHMIDT ANDREA •