Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-11 / 213. szám

1991. AUG. 20. DÉLMAGYARORSZÁG KÜLÖNSZÁM 3 Majd még ítél a történelem Beszélgetés-töredékek Pozsgay Imre életpályájáról FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ 1991 júliusában - a Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó Kft. felkérésére - több napon át beszélgettünk Pozsgay Imrével, a magyar politikai élet egyik legismertebb személyiségével életpályájáról. Az őszre megjelenő - egy portrésorozatba illeszkedő - könyvecske szabott terjedelme kurtításokra és kihagyásokra késztetett, így, ha érdemben nem is csonkultak beszélgetéseink, kimaradtak érdekes részletek, melyek közül néhányat most közreadok. Az alkalom annál pikánsabb, hiszen az augusztus 20-i ópusztaszeri emlékünnepség szónoka éppen Pozsgay Imre. - Hosszú-hosszú hallgatás után úgy tűnik, hogy ismét elemedben vagy. Hazai és külföldi vendégeket fogadsz, járod az országot. Legutóbb Békéscsabán jártál. - Meghívtak egy akadémia egyik előadójának. Néhány órát ott töltöttem. A résztvevők jó része aztán még ragaszkodott ahhoz, hogy külön is találkozzunk és beszélgessünk. -A Nemzeti Demokrata Szövetségről? - Arról is. Azt azonban meg kell mondanom minden farizeuskodás és minden szemforgatás nélkül, hogy ezt az alkalmat én nem tekintettem toborzó útnak. A meghívást már korábban elfogadtam. Az előadásomban és a konzultáción nem is foglalkoztam az NDSZ-szel, illetve mozgalmunk céljaival és programjával. Az ott levők spontánul érdeklődtek. a Ősszel nagyobbat kiáltani - A kérdésekből kiderült, hogy a mozgalom értékei közül melyekhez vonzódnak leginkább? - Az egyik, érdekes módon, a szolidaritás. A másik pedig a stabilitás. Az emberek megnyugvásra és a biztonság érzetére vágynak. Azt azonban hiányolták, hogy zászlóbontásunkkor nem voltunk eléggé kritikusak. De hát abban mindenki itthon van! És érdekelte őket, természetesen, a programunk is. - Mit lehetett minderre válaszolni 1991 júliusának legelején? - Azt, hogy talán majd ősszel nagyobbat tudunk kiáltani. Addig szép csendben, szorgos szervezéssel létre akarjuk hozni a mozgalmat, kiterjeszteni alapelveink szerint. Vagyis építkezni, ha még nem is a részletes program alapján. - Kik voltak az érdeklődők? - Elsősorban értelmiségiek. Tanárok, népművelők, muzeológusok, néprajzosok. Vagyis a közművelődés legkülönbözőbb területein dolgozó szellemi foglalkozású emberek, a közművelődési akadémia jellegének megfelelően. Többen eljöttek még a környékbeli kisvárosok és falvak polgármesterei közül is. - Forrónak - politikailag is forrónak ígérkező nyarunk aktuális kérdései és történései közül egy se vetődött fel? Például a kárpótlási törvény? - Nem esett róla szó. - És a kisgazdapárt torgyánosulásáról? - Torgyánnal sem foglalkoztak különösebben. Foglalkoztatta viszont a jelenlevőket, hogy mi lesz az iskolával? Nagy kérdés volt az érdekképviseleti törvény. Szinte mindenkit izgatott, hogy az érdekképviseleti önkormányzat és az önkéntes szerveződésnek önkormányzatai kapnak-e törvényes hátteret, kapnak-e biztosítékokat a működésükhöz. Aztán nagyon nagy kérdés volt, hogy mikor kerül napirendre az államháztartás reformja, s azon belül az állami költségvetés. Végül is mikor alakítják át már úgy, hogy kedvezzen az önkormányzati elvnek. Azaz az újraelosztásos, redisztributív és patemalisztikus rendszer ne éljen tovább a költségvetésben. - Félnek attól, hogy életben marad? - Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a kormány nagyon beleszeretett az örökölt centralizációs költségvetési rendszerbe, mert így sakkban tudja tartani az önkormányzatokat. Mások azt fejtegették, hogy mivel a kormánypártok vesztettek a helyhatósági választásokon, ezért a kormánytöbbséget ki- és felhasználva, azaz a parlamenti többséggel élve olyan feltételeket teremtenek az önkormányzatok számára, hogy azok előbb-utóbb engedelmes intézményekké váljanak. Az is gyakran szóba került, hogy jó lenne ebből a fajta pártkUzdelmekből kivonni az önkormányzatokat, és a helyi közösségekre bízni, miként akarják önmagukat igazgatni. Hangot adtak annak az aggodalomnak is, hogy a nép szemében az önkormányzat nem a nép saját akaratát kifejező intézményként, hanem -sarcoló, adóbehajtó szervezetként jelenik meg. - Félnek ettől az állapottól? • - Nagyon veszélyesnek tartják. Ezért bírálták a kormányt és a kormánypártokat. Föltételezik, hogy határozott politikai szándék is jelen van ebben, nemcsak a hozzá nem értés. - A földkérdés nem került szóba? - Csak áttételesen. Vajon a tulajdonreform keretében mikor lehet már tudni, hogy mi az önkormányzati vagyon? Lehet-e az/al : ikodni. vállalkozni? Vagy egyszerűen csak szolgáltatási célokat határoznak meg az önkormányzatok számára? - Említetted, hogy a nagy kérdések közül való volt: mi lesz az iskolával? - Abból indultak ki, hogy a lelkiismereti szabadságot el kell ismerni. Ennek keretében fejtették ki azt is, hogy akár magánkezdeményezésre, akár egyházi tulajdonban, akár társulati vagy alapítványformák között is lehetnek az iskolák, de maradjanak meg az esélyegyenlőség intézményeinek. Ezért mindenekelőtt és legfőképpen az állami felelősség, valamint a tudásminimum garanciája legyen meg az iskolarendszerben, s csak utána kezdődhessenek el a piaci viszonyok. Olyan iskolarendszert azonban nem tartanának elviselhetőnek, amelyik már a gyerekkorra kiterjesztené a társadalmi differenciálódást, azaz amelyikben eleve nem a képességek, hanem a piaci esélyek szabják meg a gyerekek pályáját az iskolában. Egyébként ezzel egyezik az én véleményem is. (...) Az Alföld hozadéka - Életed egyik meghatározó szakasza, az 1957-1970 közötti, az Alföldhöz, pontosabban Kecskeméthez kötődött. Azokban az években miként formálódott eszmeiséged? Milyen volt a hely hatása? És kik hatottak rád? Az újra felfedezett korai Marx? Vagy a magyar politikai gondolkodás olyan klasszikusai, mint Széchenyi, Kossuth, Deák, Szalay? Vagy netán Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Németh László vagy Bibó István? Esetleg mindannyian? - Ezek azok a források, amelyekből merítettem. Valójában nem a budapesti tanulmányok adták meg a lökést ehhez a tájékozódáshoz, hanem az a körülmény, hogy én nyolc éven át elméleti poszton voltam a kecskeméti marxista esti egyetem igazgatójaként. És én egy percig sem hittem, hogy ott csak Marxot vagy Lenint lehet tanulmányozni. Igaz, ilyesmit én már egyetemi éveim alatt sem hittem. Például alaposan tanulmányoztam Széchenyi életét, munkásságát. Sok időt szenteltem a kossuthi dunai konföderációs gondolatnak, és általában az emigráns Kossuth bölcsességének tanulmányozására. Érdekes, de így igaz: engem a politikus és kormányzó Kossuth sokkal kevésbé vonzott, mint a kései, az emigráns, a bölccsé vált Kossuth. Széchenyit pedig kezdettől fogva mindig nagyon nagynak képzeltem, nagyon nagyra becsültem, és nemcsak tekintélyUszteletből, bár fiatalon megismerkedtem műveivel. Nagyon érdekelt még a magyar polgári radikalizmus története. Abból a gárdából ma is Jászit tartom a légi. Ive és legfontosabbnak. Úgy tudott irányzatos lenni. hogy egyszerre volt kritikus és önkritikus. Tiszteletre méltóan nagy tudással mondta azt, amit mondott. Rajta érezni: valóban megvizsgált mindent, minden tárgyat, minden összefüggést ahhoz, hogy kimondhassa véleményét a történelemről, Közép-Európáról, a bolsevikokról vagy a liberálisokról. ^MföWZ-MM&ZíZíí:: MMMNMMMNMMMMMNMMMMMM - Számomra mégis úgy tűnik, hogy nem annyira a magyar polgári radikálisok hatottak rád. Sokkal inkább a népiek. - Mint gondolkodót, Németh Lászlót tartom a legtöbbre a népi irányzatból, de Illyés Gyula volt rám óriási hatással, aki személyes barátságával is megtisztelt. És bár gondolkodóként is előkelő hely illeti meg a magyar történelemben, íróként a legnagyobb élményt jelentette számomra. Szociográfiában senki nem érte utol. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye A puszták népe. Olyan világot tárt fel előttem, melynek féligmeddig magam is kitapasztalója, szemlélője lehettem, bár én paraszti környezetben és nem cselédek között nőttem fel. Igaz, a puszták népével való érintkezésben és a rokonságban számos pusztai emberrel a háttérben. Az irodalom jelentőségét éppen akkor értettem meg, amikor tizenvalahány évesen A puszták népét elolvashattam. Az tette számomra láthatóvá azt. amit addig csak néztem. - És a közvetlenebb személyes élmények? - Nem tagadom, nekem az is pezsdítő hatású volt, hogy amíg én Bács-Kiskun megyében dolgoztam, ott volt országgyűlési képviselő többek között Szabó Pál, Erdei Ferenc és Ortutay Gyula. Mind olyan ismerős és jelentős személyiségei a század második felének, akiknek jelleméről, politikai szerepéről majd ítél még a történelem, de hogy a gondolatot nem hagyták ellustulni, az biztos. Ott, ahol ők forogtak, ott ésszel kellett figyelni is, meg szólni is. Hebehurgyán és illetéktelenül nehezen szólhatott az ember. Tehát ilyen szempontból is szerencsésnek mondhatom magam. - Gondolom, hogy a táj és a táj népe miatt is. - Lehet, hogy patetikusan hangzik, de írásban talán másképp néz ki: hálás lehetek annak a tájnak és népének. Hiszen én úgy élhettem meg a szocialista átalakítás korszakát, a kádári konszolidáció első éveit, hogy ez a megye lényeges pontokon dacolt a központi intervenciókkal. Igaz, ebben néhány olyan embernek is szerepe volt, mint Molnár Frigyesnek, Dallos Ferencnek, Varga Jenőnek, majd Gajdócsi Istvánnak, akik valamit megértettek: akkor lehetnek ők is otthon a hatalomban, ha ez a hatalom otthon van ezen a tájon, elfogadja annak adottságait. Kezdetb* például egy magamfajta teoretiku elmének riasztó volt: ha egyszer az elmélet kimondja, hogy a mezőgazdasa átalakításának a kolhozforma a legeredményesebb formája, akkor miként engedhető meg szöllősgazdák százainak, hogy ne lépjenek be a téeszbe, hanem önálló gazdaként éljenek tovább? Erdei Ferenc ott mutatta be először: még a régi formák felújításának is van szerepe abban, hogy valami ösztönzést vigyenek be az egyébként motiváció nélküli, ronda gazdálkodási formába a részes műveléssel, a háztáji gazdaság kiterjesztésével. Néztem azokat a tornamutatványokat, hogy évente emelték az egy háztartásban nevelhető kocák számát, a méhkaptárok számát, stb. Egy mai fiatalember nem is nagyon tudja megérteni azt, hogy mi ebben a „mutatvány", mi volt ebben a küzdelem. Csakhogy akkor még sokan voltak a buzgó bolsevikok. (...) Komócsinék törököt fogtak - Kecskemétről 1970. január elsején kerültél Budapestre, amiben nem kis része volt a megyei pártbizottság akkor új első titkárának. - Egyrészt a központi bizottság agit-prop osztálya, másrészt a párt- és tömegszervezetek osztálya is érdeklődött irántam. Azt csak később láttam meg, hogy mindkét osztály elég jól összefonódott azzal a megyei vezetéssel, amelyik nem nagyon kedvelte az intellektualitást. Pullai Árpád, Jakab Sándor, és azt hiszem, a PTO-vezető Tóth Mátyás is támogatta a Budapestre jövetelemet, de ami itt még nagyon fontos: Komócsinék is. - Milyen megfontolásból támogathatta Komócsin Zoltán azt a Pozsgayt, aki ha csak írásban is, de már a politikai intézményrendszert óhajtja megváltoztatni? - Arra is csak később jöttem rá, hogy mind emögött egy olyan társaság szándéka áll, amelyik a demokrácia címén akarta megtorpedózni a gazdasági reformot. Az én demokráciáról vallott nézeteim egy bizonyos pontig elfogadhatók voltak azok számára is, akik a munkásellenzéket próbálták megszervezni. Már a központi bizottság agit-prop osztálya sajtóalosztályának vezetője voltam, amikor kiderült számukra, hogy velem törököt fogtak. - Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Komócsin-Pullai vonal nyúlt a hónod alá. - Valószínű, hogy egyrészt Erdősinek, az akkori megyei elsó titkárnak akartak segíteni, mert egy szellemi körbe tartoztak. Másrészt talán abban is fantáziát láttak, hogy itt van ez a koma - mármint én aki felkészült '.bői az elméleti dolgokból, s talán L uigiát is tud teremteni a kispolj. úrs.í elleni harchoz, a demokráciához meg a igunkásdemagógiához. Az azonban elég hamar kiderült, hogy erre én nem vagyok vevő. - Azt azonban csak elmondták, hogy mit várnak tőled, a sajtóalosztály új vezetőjétől?! - Valószínűleg tudták, hogy én pártoktatást irányítani és az agitációval meg egyéb pártrobotosi ügyekkel foglalkozni nem fogok. Ilyesmire nem vállalkozom. Ugyanakkor szerették volna talán azt is, hogy a sajtó erősen intellektuális igényű és fölkészült garnitúrája elé olyan pártfunkcionárius álljon, aki meg is állja a helyét köztük. Mindenképpen eszköznek képzeltek. Ez iránt nincs illúzióm. Csak hát az lett a baj, hogy én nem voltam irányítható eszköz. Én már májusban összekoccantam a társasággal, amikor egyhónapos kiküldetés után Párizsból hazajöttem. - Valami konkrét feladaton? - Elkísértem Kádár Jánost, aki elment megnézni a tiszai meg a Maroson kitört árvizet. Közvetlen főnökömtől. Katona Istvántól azt a szigorú utasítást kaptam, hogy nincs semmiféle nyilatkozat, semmiféle nyilvános szereplés. Csak kommüniké arról, hogy Kádár János meglátogatta az árvíz színhelyeit. Én ezt esztelen, ostoba utasításnak tartottam, s mivel a területnek én voltam a felelőse, eldöntöttem nélkülük és ellenükre, hogy Szegeden, a vendégházban - ahol Kádár megszállt - sajtókonferenciát tartok, melyre a televíziót is kihívtam. (...) - Volt neked valamiféle viszonyod Kádárhoz? Volt köztetek valami emberi kapcsolat is, vagy te túl távol estél attól, hogy ilyesmi kialakuljon ? - Ezen a szegedi úton kerültem vele közvetlenebb kapcsolatba. Minden politikai kísérő társ nélkül utazott. Én az ő kocsijában mentem. Szegedre, Makóra és vissza. Mindvégig beszélgetéssel töitöttü k az időt. Igaz, nem sokszor jutottam szóhoz, de nem is tolakodtam különösebben. Felrémlett bennem akkor, utána még erőteljesebben, hogy ez egyben próbaút is volt. Akkortájt keresett személyi referenst, titkárságvezetőt vagy titkárfélét közvetlen környezete, illetve személye számára. Ez a személy végül Katona István lett. - Nem nyerted meg a tetszését? - Nemigen. Felsejlett ugyan bennem a lehetőség, de végül is nem óhajtottam odakerülni. Én az ilyen személyi szolgálatokat úpyse vállaltam volna, ha felajánlják. És alakoskodni sem voltam hajlandó. A személyiségem diktálta cselekedeteket szuverén módon hajtottam végre, még egy olyan kis beosztásban is, amilyen az enyém volt. Azon a szegedi úton, amint már említettem, a felsőbbség parancsát sem teljesítettem. Azonkívül én ott is, mindig is megmondtam a véleményemet. Miközben Kádár körül már eléggé aulikus volt a légkör. Csak lesték a szavát, mint a mennyei mannát, s ha egy kacsintással vagy egy ujjbökéssel lehetőséget adott, akkor szólhatott bárki és mondhatott valami mozgalmi szöveget. Én meg azzal nem törődtem, hogy ad-e szót, vagy nem. És ha volt valamiről véleménye, akkor nekem is volt. Egyikmásik vezető ilyenkor félrehívott és figyelmeztetett: ezt nem így kell csinálni. Ez azonban engem nem érdekelt. (...) Sakkozni tudtál legalább? - Sakkozni se tudtam, kártyázni se tudtam. Minden bizonnyal ilyen szempontból is rosszul vizsgáztam nála azon a szegedi kiránduláson. - Mi történt? - A pacalvacsora után odaszólt nekem, hogy „Na, menjünk dolgozni!" Először nem értettem, hogy mit akar. „Mit kell még dolgozni?" - kérdeztem. „Egy jó ultipartit lejátszunk." Sajnálkozva közöltem. hogy erre én teljesen alkalmatlan vagyok. - Az ulti is kimaradt az egyetemi képzésedből?! - Az is. És ezt meg kellett mondanom. - Nem örülhetett neki! - Némi lenézéssel közölte, hogy akkor a helyi vezetők és a kormányőrök között keres partnereket magának. így aztán a kapcsolatnak ez a formája sem működött köztünk. (...) - Pedig már akkoriban legendák keringtek az „elvtársi életmódról", az ivószatokról, a duhajkod ásókról. F.n ilyenben nem vettem részt, ilyen cs nven életemben nem voltam. Ami ja ki, hogy a v< e/t megtette. lében! Ott ily v ncn lehetett megcsinálni. Erre le merem tenni k Jár puritánsága smit • ötc. és piszkos vé olna ai uak. aki ilyesmit az ó s/< • Itára csinál. (...) RÓZSA ANDRÁS