Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-07 / 184. szám

8 HANGSÚLY DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. AUG. 7. Mária ünnepén, otthon Volt egyszer egy Magyar Ház - Temesváron. Trianon után, Kós Károly felhívásának eleget téve, a bánsági svábok példáján felbuzdulva (a Banatia épületét húzták fel, amely kulturális, gazdasági és politikai-érdekvédelmi központként működött) a temesközi magyarok 1929-ben építették föl a maguk házát. Mai szemmel nézve, hihetetlen érzékkel megáldva Emlékkönyvet adtak ki, melyben felsoroltak minden magánszemélyt, vállalkozást, intézményt, aki és amely valamilyen formában hozzájárult az épület felhúzásához, berendezéséhez és működtetéséhez. A szocialista rendszerváltással sajtóházzá előléptetett Magyar Házban dolgozó négy helyi lap közötti viszonyról csak egy adalékot teszek közzé: mivel közös volt a gazdasági ügyintézés, a kondukátor országlásának utolsó éveiben, a nagy takarékossági kampányok közepette a szerkesztőségek csupán egy gépkocsival rendelkeztek, az pedig csak a román főszerkesztő utasításai szerint közlekedhetett... Az 1989-es fordulat után az RMDSZ temesvári szervezete komoly erőfeszítéseket tett a Magyar Ház visszaszerzéséért, eredménytelenül. A Neue Banater Zeitung és a Nas recs szerkesztősége hajlandó volt a költözésre, ellenben a Renasterca banateana, az a lap, mely csekély egy év alatt négy névváltoztatás után állapodott meg az említettnél, hallani sem akart az új helyről. Rövidesen Macintosh-rendszerrel látták el a román szerkesztőséget és nyomdát telepítettek a közös klubterembe... Nem is rejtették véka alá, ki áll e korszakos változások mögött: Josif Constantin Dragan, az olasz és spanyolhonban vállalkozó (tőkés?, milliomos?) úriember, aki Ceausescu egyik kedvenc tanácsadója volt és mértékadó körök szerint a Vasgárda összerabolt vagyonát forgatja... Bár házassága révén is szerzett némi pénzmagot, mégis, áldozatkészsége lemérhető a Renasterca banateana lapjain, amely színrelépése óta magyarellenes kirohanásairól és a Tőkés László lejáratására tett kísérleteiről vált nevezetessé. A szerkesztőség egykori munkatársai közül a Kárpátok géniuszához leghűbbnek bizonyultak maradtak a helyükön. S a látszat nem csal... Ebben, az egykori Magyar Házban berendezett nyomdában készítik a Natiunea (A Nemzet) címú hetilapot. Aki nem tudná: a Vatra Romaneasca kiadványáról van szó. A kiadó maga I. C. Dragan. Az önmagát „kulturálisnak" nevező szervezet lapjának oldalain megkapják a magukét a radikális bolgárok, a mérsékelt oroszok, a kozmopolita zsidók és a hazátlan cigányok; a veszélyes magyarokat azonban külön „kezelik". Hogy a Vatra Romaneasca művelődési egyesület hetilapja, a Natiunea milyen hangnemben ír a magyarokról, azt az 1991. augusztus 29. (56.) számból vett idézettel érzékeltetjük. A Cogito ergo sum (Gondolkodom, tehát vagyok) rovatban az alábbi címmel „robbant" Titus Mesaros: Egy új titkos fegyver: a homoszexuálisok. Lefordítom a két gépelt oldalnyi „eszmefuttatás" első mondatait: „A homoszexuálisok kongresszusát - nem is történhetett volna másképp Budapesten tartották. Egyesek azt hinnék, hogy a magyarok Európa legbűnösebb polgárai, mások talán arra gondolnak, hogy ez a dekadencia utolsó lépcsőfoka. A tények mást igazolnak Ők bűnösebbek másoknál, de nem feltétlenül szexuális vonatkozásban. A magyarok bűne politikai jellegű. Évek óta Közép- és Kelet-Európa destabilizálásán dolgoznak, s e vonatkozásban egyetlen lehetőséget sem hagynak ki..." A Ceausescu-klán egy másik udvari díjnoka, Eugen Barbu az alábbi „kulturális" idézettel állítható egy sorba a „szexuális politika" szakértőjével: „Kolozsváron líceum líceum hátán: 98 osztályban Árpád nyelvén tanítanak, a románokat kettesével számolhatod! Aki nem beszéli a hunok nyelvét, amelyet a libagágogáshoz hasonlíthatunk írástudatlan marad..." Ezt a förmedvényt pénzeli Dragan és a Vatra. S a temesvári, egykori Magyar Ház klubhelyiségéből átalakított nyomdában állítják elő. A Natiunea így képzeli el a románság érdekvédelmét. Széles .jókedvemben" azt is mondhatnám: íme, egy változat a „kulturális" hátborzongatásra. E szellemóriások tárháza kimeríthetetlen - libanoni mércére vannak beállítva. Azt az utcát, amelyben jámak-kelnek, ajánlatos széles ívben elkerülni. Alá van aknázva. PATAKI SÁNDOR Helgáról semmi hír Feltehetőleg elrabolták. A 18 éves szegedi Farkas Helgának nyoma veszett. Kocsija, mellyel június 27-én este Orosházáról Szegedre indult, s az 500 ezer márkát követelő suttogó telefonhang volt az az első két nyom, amelyen a nyomozók a rejtély felderítésébe kezdtek. Tegnap délután váratlanul sajtótájékoztatóra invitálták a magyar sajtó képviselőit a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság tárgyalótermébe. Nem számítottunk szenzációra, bár abban reménykedtünk, érdemleges nyomra, vagy éppen Farkas Helgára bukkantak a második hónapja szigorú titoktartás mellett nyomozók. A sajtótájékoztatón a magyar bűnüldözés ez ügyben együttműködő vezérkara állta az újságírók kérdéseit, előbb azonban dr. Salgó László, megyei főkapitány igyekezett a rendőrség eddigi hallgatásával kapcsolatban magyarázattal szolgálni. Mint elmondta, a rendőrség és a sajtó képviselőinek találkozója elengedhetetlenül szükségessé vált, hiszen a zsurnaliszták, információk híján, a valószínű, az elképzelhető nyomába eredtek: pletykákkal és Farkas Helga eltűnésével kapcsolatos feltételezésekkel bombázták a közvéleményt. A sajtó és a rendőrség hűvös viszonya sok szempontból nehezítette a nyomozást. Ennek következtében - szerinte - a közvélemény türelmetlenné és bizalmatlanná vált, s így megcsappant a rendkívül fontos, esetleg nyomra vezető lakossági bejelentések száma. Mivel a lakosság segítségét kérték, bármilyen kérdésre szívesen válaszoltak, hármat kivéve: Hol van jelenleg Helga? kik az elkövetők? illetve kik azok, akik gyanúsítottként, vagy tanúként számításba jöhetnek? Dr. Lukács János őrnagy, a Csongrád megyei nyomozócsoport vezetője előbb összefoglalta a történteket, majd a következőkről tájékoztatta a jelenlévőket: a gépkocsit nem Farkas Helga vezette oda, ahol megtalálták Erre utalnak azok az ujjlenyomatok és hajszálak, amelyeket a tűzpiros kétszemélyes luxuskocsiban találtak. Az út mentén alapos kutatást végeztek, ötezer rendőrségi segélykérő felhívást postáztak Orosházától Vásárhelyen át Szegedig. Dr. Kacziba Antal rendőr ezredes, az országos rendőrfőkapitány helyettese úgy vélekedett, hogy a rendőrök minden lehetséges - tőlük telhető - intézkedést megtettek, mulasztást, szakmai hibát nem tapasztaltak. Az ORFK bűnügyi főosztálya napi koordinációs kapcsolatban áll az illetékes bel- és külföldi hatóságokkal, s minden bejelentésnek utánanéznek. Megtudtuk továbbá, hogy Helga sorsát illetően minden verzió helytálló lehet, hogy Farkas úrral, a lány édesapjával, bár hullámzó, de jó a rendőrség kapcsolata, kétségbeesése viszont érthető; s valamint hogy Farkas Imre nem vonhatja vissza a rendőrség jogosítványait. A nyomozást egyébként egyre szélesebb körben, további rendőri erők bevonásával folytatják. Dr. Salgó László továbbá megjegyezte: a nyomozás során számtalan más bűnügyre derült fény, fokozott tevékenységük nem csökkenti, inkább növeli a szegediek és a Csongrád megyeiek biztonságát. VARGA IVÁN MMMMMÍMMNMMMM^^ Temesvári ellentmondás A Magyar Házban nyomják a Vatra lapját „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét!" Szelíd, hajlékony dallam hangjai hordozzák a lélek enyhülését segítő fohász szavait, amelytől nem tudok szabadulni, mióta kiléptem a túri kis templom meghitt falai közül. Itt fuvolázik a fülemben, a szívemben, akkor is, amikor már szülőházam árván maradt falai között próbálom vigasztalni magam a gyermekkor édes emlékeivel. Csöndes megelégedés jár át melengetóen. Ismét tele van énekszóval, imával, emberrel az Isten háza. Feltornyosult évtizedek súlyát dobják le magukról az egyszeriben éles ragyogással felbukkanó emlékképek. Tündérmesés nagymamám vezet kézenfogva vasárnap reggeli misékre. Most is érzem a térdem alatt a fehér harisnya gumírozásának szorítását, a csak vasárnap viselhető, ünnepi cipőben koppanó, büszkécskén pipiskedő lépteimet, s a hajamba fogott nagy fehér masni feszes húzását. A vasárnap fénye, a templomba igyekvés elmúlaszthatatlan szentsége, sérthetetlensége kívánta meg a hétköznapitól különböző öltözéket, melyben kislányos hiúsággal billegtem. Édesanyámék nem jöttek, mert a félelem már ott remegett a levegőben, s mert egyre kevésbé volt ildomos számukra, hogy esetleg „templomos" jelzővel illessék őket, hiszen közeledtünk már az olyan időkhöz, amikor egy szó miatt is emberek tűntek el nyomtalanul az éjszakában. Az is bátorságnak számított, ha az anyja meg a gyereke járt templomba. Mondta: imádkozzunk érte, helyette is. Meg is tettük, de az én gyermekimádságom nem tudta kitölteni a beharangozástól az utolsó „menjetek békével!" búcsúszóig a szentmise tömjénes időmúlását. S mikor már a saját költésű imácskáim is végképp elapadtak, a szentek fényességes szobraival foglalkoztam. Akkoriban volt még a templomnak egy olyan Jézusa, amely a feltámadása utáni díszes leplet viselte, s jobb karját diadalmasan felemelte a megváltó. Ez a szobor különös gondol okozott nekem, főleg télvíz idején. Hogy fázhat mondtam magamban, mikor már az én lábam is elgémberedett a hidegtől, s eljátszottam a gondolattal, mint öltöztetném fel a saját kabátomba a „félmeztelen Jézuskát", titokban, este lopózva az Isten házába. Hittem, hogy igen-igen nagy jó cselekedet lenne. Valamennyi szent figurájával bizalmas, ám tiszteletteljes kapcsolatot teremtettem, s meggyőződésem sziklaszilárd volt, hogy amikor emberi szem nem látja őket, mindannyian megelevenednek, s olyankor csak úgy ragyog a templom a nagy fényességtől. Mélázásaimból a csengettyűszók zökkentettek ki, hogy fel kell állni, vagy le kell térdepelni. Nagymamám fáradhatalan elmélyüléssel mormolta imáit, s volt időm még a gyülekezet tagjait is szemügyre venni. A harangozó három sudár fiát kimondottan irigyeltem, valahányszor megláttam őket apjuk s anyjuk után, tisztes libasorban, büszke, nyakas tartással vonulni a szentáldozáshoz. Olyankor mindig az jutott eszembe: ezek bizony felmehetnek a toronyba is, s a harangkötelet is húzhatják. Mit nem adtam volna érte! Mindenkit megfigyeltem, s emlékezetembe élesen belevésődtek jellegzetes, himbálódzó templomi járásukkal, áhítatot, komolyságot tükröző arcukkal. Az élet azután másfelé kormányozta utam, s ha hazalátogatván olykor a templomba is betértem, döbbenten tapasztaltam, megfakult ott minden. Előbb elfogyott az énekszó, a kórus a karzatról, s lassanként elfogytak az emberek is. Csak néhány imádságos, fekete ruhás öregasszony maradt meg rendíthetetlenül, és a civil ruhás apácák, akik egy ideig még a kórházban dolgozhattak. Anna nővér szigorú, de meleg csillogású barna szemét, rózsás mosolyú arcát soha nem felejtem, aki éppen akkor amikor már az orgona is elnémult, mert eltűnt a hozzáértő kéz - tanult meg „Isten dicsőségére" orgonálni. így mondta, szó szerint, s bennem csak úgy muzsikáltak a szavai, nagy csengéssel-bongással. Miközben „Rákosi pajtásnak" kellett ütemesen tapsolnunk, ő volt olyan bátor, hogy mert Isten dicsőségére orgonálni! Attól kezdve nem bírálgattam egyszerű játékát. Tisztelni kezdtem. S most, évtizedekkel később ismét itt láttam a templomban hófehér hajjal, de a régi tekintettel. Újra itt van az a serte hajú, szűk vállú, darabos mozgású parasztlegény is, kit annak idején még az elálló fülei miatt is különös figyelemre méltattam, s főként azért, mert egyszer csak egy nagy darab, de kicsiny fejű, szelíd arcú leány is társult mellé a vasárnapi miséken. Jé, hát az ilyen legényt is lehet szeretni? - gondoltam akkor a nagy áhítat közepette. Az elérzékenyülés párát von most a szemem elé, amint felismerem kislánykorom megbámult párosát. A hajdanvolt legény serte haja erősen deres már, s mankóval biceg a most még termetesebb, de változatlanul szelíd tekintetű párja oldalán. Itt van a harangozó családjából is egy fiú. Már csak egy. Oszülten ő is. S jön a kedves, halk szavú matematikatanár. Az egykor szénfekete haja ma fehérnél is fehérebb. Hajdani osztálytársam vékonyka, lányosan simára fésült frízurájú édesanyját is felismerem. Alakja változatlan, de a haja ma szőkített és bodorított, s az idő megvagdalta barázdáival keskeny arcát, amelyet már a festékkel sem takarhat el. Csengettyűszó. Szentáldozás. Az orgona ismét zúg. Felújítva édes diadallal zeng. Boldogasszony ünnepén, a másik nagy Mária-tisztelő nemzet. Lengyelhon papja tartja, kettesben a fővárosból érkezett magyar atyával a nagy ünnepi misét. A karzaton ismét kórus énekel. Valamivel jobb, mint a gyermekkorom sajátosan remegő, elnyújtott hangú énekesei. Ez most jobb, amannak viszont kedvesebb az emléke. Hullámzik az ének, hullámzik a tömeg. Jönnek vissza az oltártól, szentostyával a nyélvük alatt. A gyermekkor éles rajzú fényképeire fotografálódik rá a jelen. Mindkettőt látom egyidejűleg. A szent,ek ma fényesebben ragyognak, mint valaha. A padok már nem hidegek, meleg párna takarja az üléseket, s télen fűtés is van. Az oltár kivirágzott, dúsan pompáznak a fehér, piros s rózsaszín kardvirágok százai. Újra lehet szabadon hirrni! Csak éppen az ifjúság, a fél élet szállt tova. És fájdalmasan simogat a dallam: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét." BERÉNYI BOGÁTA mmmmismmmmmmmmí&ímamzMmsimimssmm NAGY LÁSZLÓ FOTÓI