Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-27 / 200. szám

DÉLMAGYARORSZÁQ KULTÚRA 5 Kié az iskola? Ha kedd van, akkor ez Belgium. Belgiumban rosszak az utak, de ez nem jelemi azt. hogy a belgák nem járnának az úton. Járnak. El szeretnék mesélni egy történetei - a történetek szabályái szerint, tehát szigorúan! -, amit az útrakelők figyelmébe ajánlok. Ám előbb egy kitérő. Nagyapám iparosember volt, műhely meg két kéz, s teszik a dolgukat. Majd egyszer útra kelnek. Tapossák a Bervát - az egy motor - és szemben mennek és szidják az anyjukat. Az ország első autópályája. Arra van kitalálva, hogy mindenki tudja az utat. És nem megy szembe. Nem sérti a közmegegyezést. De az én közmegegyezésen kívüli nagyapám és a barátja erről mitsem tud. Nekik gz útalap csak annyi, mint a törvény nem tudása, amely nem ment fel. Húzták a gázt, aztán visszafordultak. Aznap este mégis a Balatonnál voltak - Közép-Európa legnagyobb tavánál -, s nézték, hogyan úszik el a víz. A víz is elúszik, mondták, az is, ami van, az sem biztos, biztos csak a szél, mely játszik a vízen. A Naplemente elmúlt. Mit mondtak egymásnak? Mit jelent a beton, amelyből azt is kilopják, amit eleve oda sem vittek? Ok ezzel nem foglalkoztak. Túl voltak a hatvanon. Nem a hetvenegynéhányon, ami most egyeseket meglep és váratlanul ér, de a történet szempontjából - amit szigorúan mesélek majd a belga utakról - nem mindegy. De ezt majd a végén! Megyek az úton. Skodám jön velem - négy ajtó, és akkor még nem is számoltam a csomagtartót és a motorháztetőt. (A Skoda a világ negyedik autógyára volt abban az időben, vagy kicsit utána, mikor őfelségét leszarták a legyek.) Mondtam is a feleségemnek, addig itt szocializmus lesz, amíg a középsó fiunk biciklije így csattog. Csehszlovák bicikli, hát csattogjon! És látom közben, hogy valaki a dák autóban megpróbálja előrébb állítani az ülést. Most a történet! De még annyit az ülésről, hogy ilyen - „elóreállítós" - mozgást csak Kelet-Európában lehet regisztrálni. Az egész test benne van. Minden ideg és izom. Alárendelve egyetlen célnak. Közelebb a kormányho?! Pár kormányt kibekkelünk még, nem is beszélve a párt körmányról. Amelyiknek egyszer csak sikerül, egyszer meg nem. Szemüvegben, elórehúzva, ül a férfi a Dácia vezetőülésén. Néz, Egy pillanatra látom, látom, hogy megállt a kanyarban, ahol nem lehet. Előrébb igen, meg hátrébb is, amikor beszarnak a dákok. Régi nép, előfordul, hogy megy a hasuk. Vele szemben - nem mondtam még. hogy a belga Dácia piros, mintha az idők végezetét vette volna célba; úgy piros - áll az öregember. Lép egyet, megáll. Néz. Lép megint. S megint megáll. SZEMBEN MEGY. Illetve áll. Néz. , És mondom: a dráma itt van. Ketten nézik egymást, az öreg, aki szelíden félretette 25 éves Simsonját; elütötték, de félre! - mert annyira ütve van és kopva, ahogy csak a történelem tudja, meg az utak rossz állapota, meg a hivatkozási útalap, mindegy, hogy vered otthon a gyerekeket, csak balra tarts! Ilyen volt a nagyapám. Szembenézett és nem mozdult. De nem akartam én róla mesélni egy történetet. Elég volt az öregember, akit elütöttek és nem mertek kiszállni hozzá. Elég volt a Simson, amit befogadott az árokpart. És elég volt néhány másodperc, hogy jássam, hiába akarom!: Belgiumban a drámá mindig másuft v^rí. Látod, sáemben veled, és vág .a Nap. Fényben fürdik az út! ' "" :' 1 . ,'J . : ." ..„5X6 / ttf A 4 -VAZtOl OK, —» —_ BALOG JÓZSEF Készül az új közoktatási törvény Nem nehéz megjósolni, hogy az 1991—92-es tanév legfontosabb eseménye az új, a második közoktatási törvénytervezet megfogalmazása, esetleg parlamenti vitája, elfogadása vagy elutasítása lesz. Gazsi) Ferenc és munkacsoportja ugyanis már elkészített egy koncepciói, sajnos, eddig ez az egyetlen, amely bármiféle oktatási reform kiindulópontja lehet. Hogyan készült, és milyen ez a koncepció? Megítéléséhez összehasonlításra van szükség. Svédország nemcsak gazdasági sikereivel, következetesen humanista külpolitikájával, irigylésre méltó szociálpolitikájával vívta ki a világ elismerését, hanem olyan iskolareformmal is, amelyet 1945-ben elkezdtek, húsz év alatt befejeztek, s a rendszer azóta jól működik. A neves kutató házaspárnak. Inger és Sixten Marklundnak kiemelkedő érdemei vannak a svéd oktatási reform megvalósításában. Három éve jártak Magyarországon. Arra a kérdésre, hogy tapasztalataik birtokában milyen általános érvényű tanulságokra hívnák fel a magyar reformerek figyelmét, a következőket válaszolták: ..Bármiféle iskolareform tervéi először a legszélesebb közvéleménnyel kell megvitatni, mert az nem valamiféle pedagógiai belügy, nem csupán a szakértők problémája, hanem mindenkit érint. Ugyanez vonatkozik a nevelés általános céljaira is, közmegfgvezéspek kell kialakulnia d>bpn a legfontosabb kérdésben. , ,. í 1 _ A másik általánosítható tapasztalat, hogy sok idő kell az oktatási reformhoz. Szerencsénkre, nekünk a megvalósítás időszakában stabil, állandó és kiegyensúlyozott politikai rendszerünk volt. A harmadik tanulság az, hogy az iskolákat érdekeltté kell tenni a változtatásokban, felülről nem lehet megvalósítani semmiféle reformot. Egy hibát mi is elkövettünk. A tanárképzés reformja nem előzte meg az iskolareformot, hololt éppen fordítva kellett volna történnie." Nos, ha az iménti tanulságokat elfogadjuk, lehangoltan kell megállapítanunk, hogy közülük egyik sem érvényesült a reformszándékokban. a koncepció megalkotásában, a törvénytervezet koncepciójában. A hangsúlyozottan szakértői tervezetet hangsúlyozottan szakmai körökben vitatták. A közvéleménynek lehetősége sem nyílt arra, hogy előzetesen megfogalmazza igényeit, kifejtse véleményét, a koncepció pedagógiai belügy a mai napig. Legfeljebb pártérdekek homályos és unalomig ismételt címkéi igyekeznek pótolni a társadalom valóságos értékítéletét: „liberális, konzervatív...". Kiderül a tervezetből, hogy itt a nevelésnek nincsenek közmegegyezésen alapuló általános céljai, mi több, nevelésről szó sem esik. hiszen a törvény neve is oktatási. E koncepció az alapvető nevelési célok kialakulásának lehetőségét megelőzi azzal, hogy az állammal azonosítja a társadalmat. így már elutasíthatja azt a törvénykezési koncepciót, „amely az állam nevelési célkitűzéseiből vezeti le a közoktatás intézményrendszerét és annak működését". Mit választ helyette? A koncepció „a közoktatás résztvevői között" javasol szabályozást, vagyis a mindenkit érintő törvényt szándékosan a szakma belügyévé teszi. Hangsúlyozza, hogy „több elemet átvesz az 1985-ös oktatási törvényből", ám ennél lényegibb a folytonosság. Éppen annyira finanszírozhatatlan ez, mint az első volt. ugyanúgy nem tartalmaz garanciákat, miként az első törvény sem tartalmazott. Mintha egyetlen célja csak az volna, hogy átmenjen a Parlamenten, hiszen még csak becsülni sem lehet, hogy a megvalósítása mennyibe kerül. Félő, hogy megmarad. sót törvényerőre emelkedik a maradékelv, amely a tönk szélére juttatta a művelődést, az oktatást. Kétségtelen, hogy az oktatási reformhoz nemcsak pénzre, hanem sok időre is*szükség van. Hivatalos-reformereink egyszerre késlekednek és kapkodnak. A minisztériumnak máig nincs egységes koncepciója, ám e szakértőinek nevezett tervezet sem képes egységben látni a közoktatás különböző területeit: nem foglalkozik az óvodával, a szakképzést ugyancsak külön törvénykezés hatáskörébe utalja, pedagógusképzésről - amely reformjával a tényleges oktatási reformot kezdeni kellene - nem esik szó. Tudjuk, hogy az első oktatási törvény nem valósult meg, a rá épített folyamatos fejlesztés oktatáspolitikai stratégiát a pedagógusok nagyobbik része nem fogadta el. Ám vajon sikerül-e megnyerni az óvónőket, a tanítókat, a tanárokat eme új (régi) koncepciónak, ha a tervezet garantált bért sem hajlandó kövefelni számukra, hiszen köztisztviselők helyett szákalkalmazottként határozza meg státusukat. Ez pedig kollektív és egyéni kiszolgáltatottságukat tartósítja. Miben kellene a köznek egyezségre jutnia? Úgy vélem, mindenekelőtt abban, hogy vajon a verseny avagy az esélyegyenlőség eszméje legyen-e az a fundamentum, amelyre ráépül az iskolarendszer. Ez pedig olyan kérdést vet fel, hogy időben előre hozzuk-e vagy kitoljuk az elágazási, a szelekciós pontokat? A versengés vagy a kooperáció szelleme hassa-e át az intézményeket, a tanítási módszereket? Megteremtsük-e a sokszoros újrakezdés lehetőségét. vagy elégedjünk meg azzal, hogy szociálisan támogatjuk a lemaradókat? Szintén közösen kellene tisztáznunk: Kié az iskola? Kinek kell finanszíroznia? Milyen módon, mely elvek alapján? Meddig terjed az önkormányzatok joga. felelőssége az intézmények fenntartásában, irányításában'.' Miként érvényesülhetnek a szülők jogai? Hol húzódik az illetékesség és az illetéktelen beleavatkozás határa? Legyen-e a parlament által is jóváhagyott nemzeti alaptanterv (mi legyen benne?), s vele párhuzamosan külső vizsgarendszer? Ha lesz vizsgarendszer, fenn kell-e tartani a felvételi rendszert? És így tovább... És így tovább? Ha nem változik meg a törvénykezés logikája, ha az űj oktatási törvényt a nemzet nem érzi magáénak, a közoktatás soha nem lesz stratégiai ágazat. Akkor pedig semmi sem változik, legfeljebb szavakban. MIKSA LAJOS lím-vi^mimmiiiiíM^mim wmmíimmmmmmmmimm Megkezdődik a Feszty-körkép restaurálása Felvállalt dialógusok A mintegy 750 négyzetméteres összfelületű képmaradvány 1974ben került Szegedre, s mint ismeretes az alapítvány által 1988-ban kiírt restaurálási pályázaton a zsűri a varsói Art Antiqua szövetkezet mellett döntött azzal az indokkal, hogy e/ a vállalkozó újjította fel azt a raclawicei csatát ábrázoló festményt is, amely referenciául szolgált a Fesztykörkép munkáihoz. A tegnapi eseményről Szabó G. László, az országos emlékbizottság titkára lapunknak elmondta, hogy azon -döntés született: a lengyel vállalkozó szeptember elsején elkezdi a helyreállítási munkát. A sajtótájékoztatón egyébként kiújult egy régi vita: a hazai szakemberek miért szenvednek hátrányt a külföldi restaurátorokkal szemben, avagy, az alapítvány a hazai szaktudás mellett tsmmimmtmmmmtmim Tegnap a Magyar Nemzeti Galériában tanácskozási tartott a Feszty-körkép Alapítvány Kuratóriuma. Az eseményen, majd az azt követő sajtótájékoztatón szó esett a kórkép restaurálásának kezdési időpontjáról, valamint arról, hogy az alapítvány pénzügyi helyzete hogy an tehetné lehetővé, hogy a festmény a honfoglalás 1100. évfordulóján mar felújítva, méltó helyén legyen megtekinthető az Opusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. miért bízta e munkát külföldiekre? A vitában végül a józanabb vélemények kerekedtek felül - a fölösleges indulatok helyett inkább a restauráció mielőbbi befejezése volna szükséges. Szó esett az alapítvány alaptőkéjéről is.'amely 1991-ben 137 millió forintot tesz ki. ám tekintettel arra, hogy a felújítás összege meghaladja a 250 millió forintot, az alapítvány kénytelen egy újabb lendülettel a nemzetközi gyűjtés megszervezését kezdeményezni. ""A Nemzeti Galériában megtartott tanácskozáson Trogmayer Ottó, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója diafilmvetítéssel illusztrált előadásban mutatta be az opusztaszeri emlékpark történetét és jelenlegi helyzetét. Trogmayer Ottó bejelentése szerint a nemzeti emlékpark körképépülete készen áll a restaurált festmény befogadására. S P.S A Pompeji új szómáról Egyre inkább megszokjuk: a nagy múltú Tiszatáj mellett egy másik, szintén országosan ismertté lett szegedi folyóiratot lapozgathatunk. Persze, e megszokás leginkább a ráismerésből fakad, a ráismerés öröméből. A Pompeji idei második száma ugyanis (hasonlóan a megelőzőkhöz) szintén a nem is oly régen (alig több mint egy esztendeje) jól megválasztott ideák iránti hűségről tanúskodik. A „tudás és szépség", a „tiszta és pontos beszédmód" jegyében is értelmezhetjük tehát Tandori Dezső remekbe szabott indító novelláját, mely a „Lovak a télbőT' címet viseli. Az újrakezdések és a visszahúzó emlékek köztes feszültségei, s eltávozott szeretteink (itt verebek) érzékeny belső súlya - íme, ennyi c szép írás. Tetei Miklós ntúltbanézó rövid történetei ugyancsak az emlékezés jegyében fogantak, ám egy hangsúlyozottan tárgyilagos, a személyes önelszámolási célul tűző szándékkal. Hogy az ilyenféle műveket oly bőséggel ontó vallomásos korunkban is venni tudjuk e jeleket, annak oka a szerző folyamatos késztetést hordozó őszinteségében keresendő. Az „én már akkor is milyen faszagyerek voltam" típusú önmúltdícséretek e rokonszenves ellenpéldája. amellett, hogy Zelei piroskönyves múltját (ávós kötődéseit) megidézi, egyben érzékelteti a történtek fonák báját is. A manapság olv örömmel feledésre ítélt kénys/erű ciiiiivttség érzelmes felhangjairól van szó tehát. (Melyek, valljuk meg - a cseesszopókon kívül mindannyiónkban kezdenek benne rekedni. Az akkori kék- és pirosnyakkendős idegenkedések, az énekórák és felvonulások alkalmával ránktukmált érzelmes-idegen partizánnóták tudniillik mára akárhogy is. de édes-torokszorító emlékeink lettek: kéretlen gyermekkorunk nem felejtődő rekvizítumait ismerjük föl bennük). Ehhez a gondolatkörhöz számítanám szívem szerint még Méhes Károly groteszk-vidám költeményeit is; meg nem állva, hogy az egyik profán-emlékidézés szentségtörő címét ide ne iktassam: „Magyarország kolbászai". De emlékek ide. nosztalgiák oda, a Pompeji kezdetektől hangsúlyozott küldetését, mely az időben, térben és jellegben különböző kultúrák közvetlen dialógusát szorgalmazza, képviseli tán a legtöbb írás e kötetben. Hisz a szerb Branka Vakovic lágertörténetté avanzsált Dosztojevszkijparafrázis ugyanúgy konkrét jelenkori tanulságokat sugall, mint Csatlós Jánosnak „a 18. század svéd popsztárjáéról, a rokokó Carl Micltael Belhiiamó\ közölt élvezetes esszéje (mely e valamikori apokaliptikus életérzéssel, esztétikummal rokon ma-tudatunkat ostromolja). Hasonló indíttatású Szigeti Csaba tanulmánya is: egy csaknem fél evezreddcl korábbi francia trubadur. Guiraut Riquier viselt dolgairól lebbenti fel a fátylat. (És itt kötelező megemlíteni a magyarítás míves feladatát vállaló szegedi költők. Baka István és Belátni György nevét.) A „Valamennyi klasszikus legény" rovat kipécézésre szánt alkotója ezúttal a német E. R. Curtius. Az ő „Európai irodalom és latin középkor" című kötetéből a retorikáról szóló részt idézi fel Ötvös Péter. Kinek a korlátolt, az európai közös hagyományokra nem adó filológiával polemizáló esszéje egyúttal az eme értékekre figyelő szerzőt is méltatja. S valóban: Curtius tanulmánya az eddig mind történetileg, mind poétikailag behatároihatónak gondolt retorika máig érvényes szerepét, s több művészi területen is funkcionáló szabályrendszerét hangsúlyozza. A Pompeji-számokat indulásától záró „Európai levél"-ek sorozatában most Szántó F. István gondlatait olvashatjuk. A levélíró egy Helsinkiben látott olasz posztmodern vándorkiállítással kapcsolatos csalódásának ad ezúttal hangol. Úgy tetszik, a szerző (Brodszkij uj kötete által- is megihletve) az ott hamis-nak ítélt jelenségek igaz alternatíváját a robinsoni jelképzéshez való visszatérésben, azaz a művészetek archetípusának újrafelfedezésében látja. Az eddigiekből már látható: az európai művészet és kultúra nevei és stílusirányai forognak elénk e kellemesen drapp színű folyóiratszámból; s mind-mind jelenünkre (s hazai tájékozódásunkra) vonatkoztat va. Ezért is mondhatni, hogy stílű sosan zárnak a szerkesztők Paul York von Wartenburg múlt századi német utazó pompeji útinaplójának ideválogatásával. Hisz az elpusztult antik város kapcsán szintén a halállal mindmáig dacoló élet megannyi apró jele a figyelemre érdemes: „Egy rég elmúlt esemény rideg közvetlensége és jelenléte. Megörökített érzékiség, mégpedig egy más vonatkozásban..."