Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-18 / 194. szám

VASÁRNAP, 1991. AGG. 18. ORSZÁG DM MAGAZIN 9 M» BAKA ISTVÁN A tengerhez Tenger, te szüntelen idegroham Önmagad kényszerzubbonxában. Örökké liabzó száj - megláttalak. S mindjárt pofádba köpni vágytam. Te. rángógörcsök végtelenje, tenger. Hazámat körbe-körbe rázod. Te őrjíted meg sós gyűlöleteddel. Hogy eleméssze a világot ? Nyál tengere, amit osszefröcsogtek Kongresszusok küldöttei. Sirályok örködnek fölötted: Iljics dús szemöldökei. Partodon állva nézem én: Hullám vonul hullám után dörögve. Mint november hetedikén Menetelók a dísztribünt köszöntve. 0. szovjet népek tengere, beléíled Vízcseppként párolognék el. de menten Határőr jön kutyával, s visszazökkent Álmomból, elkérve a dokumentem. A szigetekre szánon (Sztyepan Pehotnij versesfüzetéből) .4 szigetekre szánon - jössz, ha hívlak.' Tudod, nem ülhetsz cifra szánra, s én sem. Hát zötykölődsz a trolibuszülésen. Ahol körülleng romlottan a scsí-szag. De vodka vár es lialkozerv, ha végül Megérkezel hozzám a kis lakásba. Kezdhetnél máris söprésbe, mosásba. De jobb. ha most a lestünk összebékül. Kirángatva minden vágyai és düliet. Hisz annyi csüng a létünk szennyesétói Nehéz felhő a leningrádi égről. Nincs gáz, amely kitisztázhatja még... Múzsám, ne sírj. ne is nevess, ha kérdem: A szigetekre szánon - jössz-e vélem ? Mindennapi kenyerünk A nyugalmazott (9.) Mar majdnem derékig ért a gödör. Egy igazi gödör legalább derékig ér. Viszont nem kedvezett a szerencse a kutatásomnak. Cserépdarabok, kisebb szögek, bogarak és nyűvek hadát hoztam felszínre, azonban ezek közül egyik sem Számított valóságos leletnek. Meglelni ugyan megleltem óket. de nem csaptam hisztit, hogy hurrá, megvan, ezt kerestem. Leültem a gödör s/élére, hogy kissé kifújjam magam, nem mintha fáradt lettem volna, inkább azért, hogy morfondírozzak, hogy végiggondoljam, nem követtem-e el valamilyen hibát ennyi föld megmozgatása közben, mert hát nem elég valamit csak úgy kutatni, hanem bizonyos agyi kombinációkkal a szerencsét a mi oldalunkra kell állítani, állítottam. Bementem a lakásba, hogy kerítsek nemi papirt meg tollal, hogy a kutatás egyes fázisait megfelelően rögzíthessem. Fogtam a tollat és a papírra böktem vele, itt hibáztam el. vagy innen ebbe az irányba kellett volna indulnom, a fenébe is. Ahogy a különböző megértési pózokat magamra erőltettem, egy apróság akkor tűnt fel. Nincs talajvíz, kiálltottam és belerúgtam az ásó nyelébe. Örömömet némiképp elhomályosította és aláásta a vele párhuzamosan jelentkező értetlenség, ugyanis nem messze a lakásomtól hónapokig állt a talajvíz, és most sincs akkora szárazság, hogy esetleg azzal áltathatnám magam, hogy a Nap heve közbelépett, és én mint valami szárazságtűrő földmunkás mindhiába forgatom a szerszámokat. Fogtam tehát a szerszámokat és ismét fergeteges kutatásba kezdtem, de ezúttal tudtam, hogy mi után forgatom fel a talajt. Csákányozás, ásózás. lapátolás - ez volt a helyes, követendő sorrend, amihez fogható pontossággal nemigen találkoztam eddig eltelt és bő ismeretanyagot rejtő életemben. Persze, meglehet, hogy csak nekem tűnt ilyen hosszúnak és sűrűnek az életem, másvalaki pedig csak annyit mondana, hogy ez az ember egy csiga. Nem tudom, ez a tempó nekem éppen megfelel, cs ha én mondanám valakire, hogy csiga, vagy azt. hogy jaguár, akkor az biztosan valami szép hasonlat lenne, távol a sebességtől, távol a párbeszédtől, mint egy távolsági beszélgetésben. Áz ásóm hegye megakadt. De nem űgy. ahogy a gyokerben vagy szögben nyüszögve és ropogva szokott, hanem megállt hangtalanul, hogy arra már fel kellett figyelnem. Kivágtam az ásót a gödörből, lekuporodtam és lassan, ujjbegyről ujjbegyre emeltem ki a földet. Egy fehér csontdarabot tartottam a bal kezemben. Ez csont, mondtam, cs szinte magamon kisül őrjöngve tovább üvöltöttem: csont, csont, csont... Ismét berohantam a lakásba, a nemreg elhajított újságpapírral tertem vissza, hogy majd abban összegyűjtöm a csontokat, mert már egészen biztos voltam benne, hogy ahol egy csont van, ott lesz több is. Nem csalódtam, a sok szép fehér ésont egyre nagyobb területet foglalt el az újságpapíron, a nentrég oly nagy vehemenciával olvasott szöseg egyre zsugorodott, eltakartak a sokszor tobb mondat nagyságú csontok. Mikor munkám abba az állapotba jutott, hogy mar csak égészen apró csontok maradhattak a földbén, elővettem az eddig használhatatlan gereblyét és átfésültem vele a fönnmarad! talajt. Talán fogak lehettek, kicsi s-zilánkok a bordákról? Összefogtam a az újságpapírt és a lakás padlóján szétteríttem a leleteket. Össze kell raknom, mondtam magamban, és a letisztított csontok közül megfogtam két hasonlót. PODMANICZKY SZILÁRD Csengettek. Ajtót nyitottam. Belépő barátom dúlt arcáról láttam: valami történt! Leültünk, kérdezés nélkül rákezdett: - A boltból jovok... - Hangja a feszültségtől olyan, mintha valaki a torkát szorongatná. - Jó. jó! De azért nem kell eldurrannod! - próbáltam kedélyesre igazítani a társalgást. Elkeseredetten legyintett. - A hűtőpultnál álltam -Vezdett bele -. nem messze a kenyeres stelázsitól. Észrevettem: egy szép cipó van a földön. Tudom, azonnal ugranom kellett volna, hogy felvegyem. De szinte megdermedtem. Emberek mentek el fölötte. Megálltuk, az állványról kenyeret válogatva. Lenéztek a kövezeten fekvő kenyérre, aztán közömbösen továbbléptek. Egy sem hajolt le éne! Az egyik figyelmetlenségében félig berúgta az állvány alá. Nem igaz. hogy nem vette észre! Meglódultam, de egy öreg néniké megelőzött. Fölvette, megcsókolta, reszkető kezekkel az alsó polcra csúsztatta. Elhallgatott. A/tán komoran koppuntak szavai: - Ilyenek lettünk! Idáig jutottunk! Láttam - kiöntötte keserűségét -, megnyugodott. Felállt, fogta a szatyorjdt. az ajtó felé indult. Nem tartóztattam. A hallottak miatt az én szám is megkeseredett. Magam elé nézve, szomorúságom ellen küzdve, derűs emlékeimbe szerettem volna kapaszkodni. Gyermekkorom... szünidei nyaralások... Dédnagyanyám... kenyérsütés az udvari kemencében... Érzem, egész valómat elönti a puha. foszlós bélű. alföldi kenvér illata. Negyven éve láttam utoljára mindig mosolygós, rózsás kis arcát. Orrán dfótkeretes pápaszemet viselt. Nevető szemei körül ezernyi apró pókháló finomságú ránc. melyeket az örökös derű simogatott arcára. Hazulról napjában egyszer ment el. Reggel pontosan háromnegyed hatot kondított a harang a dombon álló aprócska templom tornyában, amikor kinyitotta az utcaajtót. Inas kis gézével melléhez szorítva agyonforgatott bibliáját. A templomban már halkun szólt az orgona. Az öreg padokban néhány idős ember várta a reggeli mise kezdetét. Halk exengöszóra fehér hajú pap lépett az oltárhoz. S ahogyan Dédanyám mondta: - Minden reggel itt gyűjtöttem erót a napi munkához. Ezen a hajnali fohászkodáson adott az Isten békét a szívembe. erót a kezeimbe, hogy tizenegy gyerekemet - egyedül - becsülettel felneveljem. A mindennapos hajnali miséről a hét egyetlen napján - pénteken - hiányzott Dédnagyanyám. Ahogyan Ö mondta: - Pénteken hajnalban a legszebb imádságot mondom el a jó Isten előtt: kenyeret sütök a családnak! Fiai. lányai már mind kirepültek, családot alapítottak. Dédikével csak Ilus, a legidősebb lánya maradt. Kellett is a segítség, mert az unokák, dédunokák - az iskola végeztével niind hazasereglettek, és szeptemberig Dédnagyanyám védő szárnyai alatt éltünk. Minden reggel nagy zsibongással körülültük az asztalt, lehettünk vagy tízen. Ilus nénénk mindenki bögréjét teleöntötte habzó, frissen fejt tejjel, és mindannyiunk kezébe nagy karéj puha bélű, fehér kenyeret nyomott. Hangos szürcsöléssel enni kezdtünk. Iszonytatóan jó ízű volt! Belefelejtkeztünk az evésbe. Dédikc ekkor ért vissza a reggeli miséről. Megnyitotta az ajtót, egyik keze a kilincsen, másikkal az imakönyvét szorította, s megállt mosolyogva. Kétpofára. jóízűen faló kis madárkáit nézte. Bibliáját letette a konyhaszekrény sarkára, és letelepedett a/ asztal végén üresen álló székre. Ilus elébetette a kis bögre tejet. Mindennap ez volt a reggelije. Nagyon mértéktartóan étkezett. Addig senki sem kelt föl az asztaltól, amíg Dédike ki nem kortyolta a tejét. Megtörölte a száját egy asztalkendővel, a családnak egészségére kívánta a reggelit. Fölállt, s ezzel mehettünk a dolgunkra Mindenki tudta a kötelességet. A nagyobb unokák a tehénistállót és a disznóólat tartották rendben, mi az udvart takarítottuk fel. és vizet hoztunk a sarki artézi kútról. Áz apró népség pedig Ilus néninek segített a kertben zöldborsót vagy zöldbabot szedni. A gyerekhadra kirótt munka délig tartott. Természetesnek vettük, hogy a nap egy részét munkával töltjük. Dédike. öreg létére, példamutatón keményen dolgozott. Mire megszólalt és hullámzó kongással elszállt a déli harangszó, és valahol a réték. szántók, erdők felett elhalt, már az asztalon gőzölgött a finom ebéd. Délután ki-ki mehetett a dolgára, mi gyerekek játszani a rétre, a patak partjára. Napról-napra ez volt az időbeosztás. csak a péntek reggel és delelőtt volt más, az unokák legnagyobb örömére. Csütörtökön este Ilus nénje bekészítette a tarhonyás teknőt a tűzhely mellé. Holnap péntek, a kenyérsütés napja! Egyszerre lassabban kezdtek forogni a kanalak a vacsorára fölkínált aludttejben. Az unokák gondolatban már a péntek reggelre készülődtek. Dédike minden héten sütött három nagy kenyeret. Kerek, jóillatú. fehéren-foszlós. nagypilisű alföldi kenyeret. És annyi kis cipót, ahány unoka azon a héten éppen a háznál volt. Hát azért vártuk annyira u péntek hajnali kenyérsütést. A kerekfenekű fateknőt a langyos tűzhelyhez támasztották, hogy átmelegedjen és a beles/itált liszt meg ne fázzon. Ezt Dédike mondta így. Másnap hajnalban - soha nem láttam, soha nem hallottam - de biztosan tudom, hogy Dédnagyanyám őszinte fohászkodással, imádkozással kezdett hozzá a kenyérsütéshez. A kovászt, melyet az előző heti kenyérsütés tésztájából fogott ki. langyos, sós vízzel kikeverte. Amikor az edényben kelni kezdett, a liszt közepébe kis mélyedést csinált, és a kovászt beleöntötte, majd a liszttel egyenletesen elkeverte. Ezután kezdődött a kenyérsütés legnehezebb munkája, u tészta kidolgozása, a dagasztás. Öreg. inas kezeivel többször átgyúrta, hajtogatta, egészen addig, amíg a kezdetben ragadós tészta elvált a teknótől. és letisztult a kezéről. Ha a többszöri hajtogatás, gyúrás hatására hólyagosodni kezdett, kilisztezte a teknőt, a tésztát óvatosan - vigyázva, mint egy kisgyerekre -. a lisztágyra fektette. Hófehér terítőt borított rá. kelni hagyta. Öreges, a hajnali munkatói elfáradt, nehézkes léptekkel kiballagott az udvari kemencéhez. Ilus ekkorra már odakészítette a többnyire szólóvenyigebői rövidre darabolt tói zsét. Dédike egy marék szalmát dobott a tűztérbe. gyufát gyújtott, megvárta, míg-a láng az egész gyufaszálat lángra lobbantotta, aztán odatartotta a szalmához. A hajnali szürkületben a táncoló fények rózsásra pirították drága kicsi arcát. Fehér haja mint a szentek glóriája foglalta keretbe mosolygását. Rádobta az első kéve rőzsét, és egy tűzpiszkálóval a parazsat a kemence egyik oldalába igazította. Azután a kemence másik oldalába dobott egy kis kéve bontott venyigét. A tűz vígan lobogott. A kemence körüli további munkát llusra bízta. O pedig a kendő alatt magasra kelt tésztából kiszakította, és lisztezett szakajtókosarakba rakta a szépen formált kenyereknek és cipóknak való tésztákat. A langyos konyhai levegőben lassan, nagyokat szuszogva keltek a kenyerek. Közben Ilus felfűtötte a kemencet. Dédike mindent ellenőrzött A lánya kezeiből kivette a szenesre égett végű tű/pis/kálót. Végighúzta a kemence tapasztott alján. F ehéren izzó szikrák pattogtak, a padlat tű/füfró lett. Az öregasszony szótlanul bólintott. Ilus kihúzta a parazsat, és a kemence szája elé igazította a vaslapot. Egy kicsit várni kellett, hu most vetnék be a kenyérnekvalót, az alja szénné egne a nagy forróságban, a belseje pedig nyers maradna. Amíg a kemence melletti kispadra a szakajtokosurakat kikészítettek. a kemence forrósága szelíd melegre enyhült. Dédnagyanyám egymásután sütólapátra torditottu a szukájukból a dagadtra kelt kenyértésztákat. Óvatosan betolta, majd gyors, hirtelen mozdulattal kirántotta a sütőlapátot a tészták alól. Benézett a sápadt tésztákra. és elégedett mozdulattal igazította a kemence szájához az elzáró vaslapot. Megtörölte gyöngyöző homlokát és fáradtan leült a kispad sarkára. Ilus a konyhából az unokák kiscipoinuk szakajtókosatait is kihordtu a kemencéhez. Odaérve arca mosolyra derült: már érezni lehetett a sülő kenyerek csodálatos életszagú illatát. Dédike felnézett. O is mosolygott. Lassan az egész, udvart, a házat, de még az utcát is elborította a sülő istenáldásának illata. Mi. gyerekek, erre ébrendtünk. Ki hálóingben, ki gatyácskában. almos szemeinket dör/solve, csak úgy mezítláb szállingóztunk ki a kemence mellé. Dédike a vaslapot félrehúzva bekukkantott a kemencébe. Mosolyogva fordult almos szemű unokái felé. miközben a sütőlapátért nyúlt. - Mindjárt kisülnek! A lapáttal egyenként kihúzta a szép. magas, barna-piros kenyereket. Vizes kefével, gyors mozdulattal megkente a gőzölgő cipókat, és néhány percre visszatolta a kemencébe. Ettől lesznek szép fényesek. Aztán a kisült ropogós kenyerek sorban a kispadra kerültek. Helyüket az unokák számára dagasztott sok kis cipó foglalta el. A vaslap már nem került vissza a kemence szájára. Meleg volt így is. Leguggolva figyeltük a cipókat. Szemmel láthatóan megnőttek, magasra púposodtak, majd barna-pirosra színesedlek. Dédike a sütólapát után nyúlt. Kettesével-hármásával szedte ki. és rakta a legnagyobb szakajtókosárba, hogy kicsit hűljenek. Az unokák között a várakozas mar* már türelmetlenséggé fajult. Legszívesebben azonnal falni kezdtük volna u forró cipókat. Dédike nem engedte, szörnyű hasfájást kaptak volna madárkái. ha enged követelésüknek. Ilus nénje közben kihozta a libazsírral teli kisbödönt. meg a sós-paprikás tartót. Dédnagyanyánk kezébe vette az elsó langyosra hűlt. fényes kiscipót. A késsel keresztet rajzolt rá. megszegte. A friss bélét megirdalta, megkente libazsírra!. mely szinte beleolvadt a melegtől. és átjárta az egész cipót. Megsózta, megpaprikázta. Leírhatatlan illata volt. Mosolygós szemmel, szótlanul nyújtotta a legkisebb dédunokájának. Majd mi következtünk, a nagyobbak. Mikor már mindenki evett. Ó is tört magának egy falatkát, vékonyan megkente, s könnyesen-mosolygós szemmel nézte unokái paprikászsírtól fülig maszatos arcocskáit. ahogyan belefelejtkeztek a pénteki ünnepi reggelibe. Elkoptak szivetmelengető emlékeim. Egyre keserűbbé váltak a mába visszatérő gondolataim. Évtizedek óta. minden augusztus 20-án nemzeti színű szalagokba öltöztetjük az Új Kenyeret. Az utóbbi evekben Szent Márk napján, már templomi zászlókkal, körmenettel vonulunk a zöldellő szántóföldekre, hogy Isten szolgája megáldja a Mindennapi Kenyerünket adó búzatáblákat. S mi a valóság? A kenyérállvány alá rúgott cipó. melyen közömbös arccal lépünk át. ahelyett, hogy felemelnénk! A szállítás közben nyomorulttá lapított, kettészakadt, mar nem is kenyér, de már nem is áru! A lakótelepek kukáiba, a mocsok közé gyömöszölt száraz kenyerek! Az Élet! Ahogyan a parasztember nevezi. Mindegy, hogy hívó ember, vagy ateista mondja-gondolja. de a Mindennapi Kenyerünkről van szó. Valahol itt, az „Élet" tiszteletével, megbecsülésének visszaadásával kellene kez.deni az Új Társadalom megnyomorított lelkivilágának újraépítését. Sz. NAGY LÁSZÍO . nMütha