Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-02 / 180. szám

PÉNTEK, 1991. AUG. 2. DÉLMAGYARORSZÁG KULTÚRA 5 Operagála az udvarban A Városháza épülete mostanság forró hangulatú viták-csaták színhelye nap mint nap. A tegnapi viharos közgyűlés után után ma este remélhetőleg ugyancsak forró hangulatú operaest várható, ahol még a viharos siker sem kizárt. Folytatódik a hagyomány, mely szerint a Dóm téri operaelőadás szólistái néhány szegedi énekessel együtt áriaestei adnak. A vendégek .jobb kihasználásán" felül ez lehetőséget biztosít a közönségnek, hogy a művészeket több oldalról megismerje. Az idei gálát a „jövő" nyitja. Az évad két felfedezettje, Frankó Tünde és Busa Tamás kezd. A Turandot magyar szereplói közül Korcsmáros Péter, Rozsos István és Gregor József énekel egy-egy áriát, Gyimesi Kálmán pedig egy olasz dalt. Tokody Ilona vírusos gyomorrontással bajlódik, ezért legutolsó információink szerint nem lép föl a koncerten, hogy pihenhessen a szombati Turandot-elóadásra. Külföldi vendégeink közül Dániel Munoz az André Chenier I. felvonásbeli áriáját énekli, Adelaide Negri pedig a Pace, pácét A végzet hatalmából. Két szólista énekel még két-két számot. Szilágyi Erzsébet, ki beugrásával a Hunyadi László előadását mentette meg, és sikert aratott a Strauss-esten is, valamint az elmúlt évad szegedi szupersztárja, Airizer Csaba. A Koncert zongorakísérője hagyományosan Patkó József, a műsorvezető padig Nikolényi István. M.T. A császár: Bárdi Sándor Zenésznek tartom magam, nem énekesnek Altoum császár a Turandot legkülönösebb figurája. Az idős uralkodó deklamációszerű szólamát a hagyomány szerint reszketeg hangon éneklik a tenorok. Két éve az akkor nyolcvan esztendős Szabó Miklós a korbéli egyezéssel új életet adott a figurának. Idén Bárdi Sándor énekli, aki negyvenes éveiben jár, és nagyon nehéz feladata van. Több okból is. - Mikor lépett utoljára színpadra? - 1989. szeptemberében, az Aida hírnökét énekeltem. - Azóta abbahagyta? - Egy művészember, ha szereti azt, amit csinál, soha nem hagyja abba. Nem kértek. Azóta semmilyen szerepre nem kértek. - De hát mién? - Erről nem szívesen beszélek, nem akarok senkit megsérteni. - Ne haragudjon, de most, hogy újra énekel, ez elkerülhetetlen. Úgy tudom, beteg volt. Igen. valami rejtélyes okból hirtelen az egekig szökött föl a vérnyomásom. Tényleg nagyon rosszul voltam pár hónapig. De aztán meggyógyultam, mégse hívtak. - Ön sok koncertet is énekelt régebben. - Arra se kérnek. Úgy látszik, a dolgok együtt járnak. - Valami oka csak van ennek a mellőzésnek - Nézze, én karaktertenor vagyok. Amikor elvégeztem a Zeneakadémiát, A nürnbergi mesterdalnokok Dávidjával vizsgáztam. Akkor hívtak is a pesti Operába, de nem mentem. Nem akartam itthagyni a srácokat. Ugyanis már akkor is éneket tanítottam a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Ének-zenei Tanszékén. Azóta is ez a főállásom. A színháznál csak félállásban voltam, Pál Tamás hívott meg. Mondom, főleg a karakterfigurák állnak közel hozzám. Nem vagyok egy hősi alkat. A hős egy viselkedési forma, s az nem áll közel hozzám. Van tenorista, aki tényleg úgy érzi, hogy ó Bánk bán, Magyarország nagyura, s ha őt megsértik, akkor pusztuljon minden, és mindent összetör. Én rosszul vagyok, ha kardot kell fogni a kezembe. Az eladott menyasszony Venceljét szerettem, meg Nicket, a csapost A Nyugat lányában. Ezek a figurák illenek hozzám. A jelenlegi repertoárban pedig nekem nincs helyem, kevés az ilyen szerep, s ha akad is, inkább énekkari szólisták énekelik. - Azért énekelt Ön lírai szerepeket is. - Kevésben éreztem igazán jól magamat. Ahhoz rendezd kellett, hogy az én alkatomra szabja a figurát. Mondjuk volt, amit szerettem. A sevillai borbély Almaviváját például, mert abban sok komikus lehetőség is akad. Most már látom, nagy butaság volt, hogy nem mentem el annak idején az Operaházba. Egy akkora színházban mindig akadt volna nekem is megfelelő feladat. - Most mégis elvállalta a Császán. - Persze, hogy elvállaltam, még azért nem veszett ki belőlem teljesen a művész lélek. Eddig egyébként is minden háború utáni szabadtéri Turandotban játszottam - a zenekarban. Hegedűs voltam, s ma is zenésznek tartom magam, nem énekesnek. Még Varzyval tanultam meg a darabot, és soha nem felejtem el az ő lobogó temperamentumát, azt, ahogyan ezt a darabot dirigálta. - Szabó Miklóstól vette át a szerepet. - Ó, ez már sokadik figura, amit tőle örököltem! Utána énekelhettem itt a Hunyadi V. Lászlóját, vagy a színházban épp Nicket A Nyugat lányából. 0 akkor jött Szegedre, amikor én elkezdtem operába járni. A hangját persze jól ismertem a rádióból, s emlékszem, kicsit csalódott voltam, amikor megláttam a színpadon alacsony, kicsit pocakos figuráját. De fantasztikus művész volt. Énekelt persze szerelmes szerepeket is, de bennem inkább a kabinetalakításai maradtak meg. Amikor Nickre készültem, végig bennem voltak az ő mozdulatai. Vagy játszották például a Mathis, a festőt, amelyet ő is fordított magyarra, s amelyben egy bíborost játszott. Nagyon nehéz énekeinivalója volt, de fölényesen oldotta meg, és ez a figura illett is a alkatához. Faggatnám tovább, de megszólal a hangszóró. Színpadra hívják. Nem tanóztatom. MÁROK vVf V: :,Jr' : vt A romantikus fotográfus Pit Ludwig életéről, műfajokról, álmairól - Lehet, hogy kicsit bugyuta a kérdés, mégis megkérdezem, mit jelent az ön számára a fényképezés? - Ha egy szóval akarok válaszolni, akkor azt mondom, az életemet. Még a háború idején kezdtem filmezéssel, majd fotózással foglalkozni, amikor is utolsó éves orvostanhallgatóként besoroztak a hadseregbe. Szanitéc voltam, majd a berlini filmstúdió munkatársa. Az orvosi pályának örökre vége lett, de ez a borzalmas időszak kezembe adott egy eszközt, a fényképezőgépet, amelytől azóta sem tudok megválni. Kezdetben színházi fotósként dolgoztam, majd a Times Life és a Spiegel nagy konszerneknek lettem fotográfusa. Rettentő módon utáltam ezt a munkát, hiszen képzelje el, állandóan határidőre kellett dolgoznom, a lefotografált anyagot repülőgép vitte Amerikába, és gyakran előfordult, hogy hamarabb kaptam meg a honoráriumot, mint ahogy láttam volna a megjelent képeket. Ez engem nemigen elégített ki, de hát meg kellett élnem. Ötvenöt éves koromig csináltam ezt, de azután drasztikus váltás következett. - Ez számomra egyértelmű, mert végignéztem a kiállítás anyagát. Meggyőződésem, hogy az ön számára a fényképezés nem dokumentálás. hanem képzőművészeti alkotás. - Egész életemben szoros kapcsolatban voltam a képzőművészettel és a képzőművészekkel. Az 1950-es évek közepén vettek föl a Darmstadti Szecesszió egyesületbe, mint fotográfust. Addig egyetlen tagja volt ennek a művészeti közösségnek, Ottó Schteiner, aki egy új stílust alakított ki a német fotográfiában. Attól kezdve számomra a fénykép mindig több volt, mint a dokumentálás, a pillanat megőrzésének lehetősége. Az önkifejezés és a képzőművészethez közel álló technikák megszerzésének birtoklását kínálta. Ebben az időben naEgész Németországban köztiszteletben álló fotóművész a darmstadti Pit Ludwig. A 75 éves mester már járt Szegeden - mint a Darmstadti Szecesszió elnöke rendezte a testvérváros művészeinek kiállítását. Most önálló tárlattal mutatkozik be - fekete-fehér és szines fotókból válogatott anyagát ma, pénteken délután 5 órakor dr. Ványai Éva, Szeged város alpolgármestere ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Pit Ludwiggal a Horváth Mihály utcai képtárban, a kiállítás rendezése közben beszélgettem. gyon sok fotografikát, plakátot, montázst és nagyméretű monumentumokat készítettem. Ilyen hatalmas fotóim díszítenek iskolákat, üzemeket, irodaházakat, mindenesetre ezek a munkák jó alapot teremtettek az egzisztencia megerősítéséhez. 1990ben készítettem a legutolsó ilyen jellegű alkotásomat, egy postabank előcsarnokában 12 négyzetméteres alkotásom látható. Bauhaus-tánc címen. - Két szembeötlő jellegzetesség képei előtt mindenképpen mellbevágott. Az egyik, hogy ezek a fotográfiák tudatosan komponáltak, másik, hogy technikai virtuozitásról árulkodnak - Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen évtizedek óta festőkkel, grafikusokkal, szobrászokkal élek egy közösségben, s az általam készített fényképeket a képzőművészet kategóriájába sorolom. Németországban ezt elfogadták és befogadták, teljesen természetes, hogy én mint fotográfus, együtt állítok ki a német szobrászokkal, grafikusokkal, festőművészekkel. Mint a Darmstadti Szecesszió elnöke, nem kis örömmel mondhatom, hogy a közelmúltban nyílt meg kiállítóházunkban 137 német művész - közöttük a volt NDK területen élő alkotók is tárlata, amely az elmúlt négy év keresztmetszetét nyújtja. Soha ilyen hű képet nem adhatott még Németország képzőművészeti élete, mint ez a darmstadti. - Ön távol tanja magát a politikától s képei inkább romantikus hangulatokat sugallnak Azt is megkockáztatom, hogy érzelmesek ezek a fényképek. A lehelő legnemesebb értelmében a szónak, kifejezik az egyének legbensőbb és legtitkosabb vágyait, érzéseit. - Valóban, mindössze egyetlen politikai tartalmú fotográfiát állítottam ki. Párizsban vásároltam egy tanszerboltban egy emberi csontvázat. Ezt öltöztettem fel SS-egyenruhába. De engem tulajdonképpen nem érdekel a politika. Az elmúlt 40-50 esztendőben túlságosan sokat foglalkoztunk ezekkel a kérdésekkel, és belénkvertek egyfajta materiális szemléletet. Reménykedem, hogy a változások nyomán érzéseink fölszabadulhatnak, lelki tartalmainkat vállalhatjuk, vége lesz mindenfajta absztrakt kísérletnek, bealkonyul a „vadaknak", és teret nyer az ember belső világa, érzéseink vállalható romanticizmusa. - Boldog embernek tűnik - Az is vagyok. Egész életemben meg tudtam őrizni függetlenségemet és szabadságomat. Anyagi biztonságomat megteremtve, tulajdonképpen szenvedélyemnek, a képzőművészeti értékű fotográfiának élhettem. Nincsenek kitüntetéseim, de megjelent tíz albumom, és tagja vagyok a német fotóművészek akadémiájának. Elismer városom, Darmstadt, támogatja munkásságomat, kiadói vállalkozásomat. Túléltem a világháború szörnyűségeit, és 1952-ben, amikor egy esős napon a telefonfülke ablakán át lefényképeztem a darmstadti városházát, megéreztem, hogy sorsom megpecsételődött. Álmom persze van. Jó volna egyszer november zimankós esőjében végigfotografálni Velencét. - Kívánom, hogy adja meg Isten ezt, ajándékként. T~L Akkoriban már ott emelkedtek a Fogadalmi templomnak készülőben lévő alapfalai. Az alapfalak fölül deszkapallókkal voltak áthidalva. Ha ezen a munkások letették a kalapácsot meg a malteroskanalat, mi játszhattunk rabló-zsandárt vagy angol-búr háborút. Egy ilyen játék közben történt a tragédia. Relata defero... azon a bizonyos napon a Sótér testvérekkel, Ormándy Vendellel én is ott voitam. Ami játék közben máshol is megtörtént, Artúr bátyámra rájött a szükséges dolog. Kicsi, vagy nagy, az most nem lényeges. Inkább az fama ereseit eundo -, hogy amikor Artúr előjött a búvóhelyéről, társai készek voltak a mondókával: - Na...! A Czibula fölszentelte a Fogadalmi templomot! Mondta-e bátyám ezt, vagy nem? Mindegy... Gyerekes csínyre komoly ember nem adhat. Mégis másnap az egész piarista gimnáziumban elterjedt a „fölszentelés" híre, ami az atyáknak is fülébe jutott. Olyan is akadt, aki megkérdezte Artúr bátyámat: - Hásszontalan Czibula! Történt veled micsoda!'' Ez persze nem lehetett az atyák egységes véleménye. Nomina sunt odiosa... A nevek gyűlöletet keltenek. Akkoriban az emberek közül sokan még nem felejtettek a '19-es forradalmi időkből semmit, s ha valamit megtarthattak, az a gyűlölet volt. A dologhoz hozzájárult, hogy a lapok akkor foglalkoztak apám perújítási kérelmével. (A 26 napon át tartó nagy pört, függetlenül néhány vádlott politikai állásfoglalásától, csak úgy emlegették Szegeden, mint a „kommunista port".) Ha egy tanár akarva, akaratlan nyelvbotlást követ el, az persze a diákság száján szállóigévé válik. Az is lett. Nemsokára robbant. FJérkezett mindenszentek napja. Bátyám néhány napja gvengélkedrtt. az iskolát nem látogathatta. így hárman. Csongor Gyó'ző A Zsótér-ház gyermekei (14.) 9M3SS9H8ffiS&SKg&SggK -melyben magyarázatot ad szerző egy sajnálatos „Dóm téri" eseményről, annak következményeiről s arról, miért nem lehetett piarista diák..." bátyám, anyám és én gyalog mentünk a belvárosi temetőbe. Útközben - jól emlékszem - a kötélgyámál találkoztunk a piarista gimnázium diákmenetével. Amint a diákok észrevettek bennünket, főleg Artúrt az osztálytársai, mint a dróton rángatott bábuk, kifordultak mintegy vezényszóra s a bátyám felé mutogatva kiáltották: - Hasszontalan Czibula...! Történt veled micsoda? Kommunista vezér... kommunistaaa .! A jelszót aztán átvették a többiek is. Zúgott szinte az egész iskolai küldöttség... A tanárok próbálták csitítani a tömeget. De... mit is tehettek? Lehet, hogy hangzottak el ilyesmik is, hogy „vox absurda"... (ízetlen, durva beszéd), vagy „abunda est..." (elég már), de nekünk mindenesetre elég is volt. Nem volt nehéz kitalálni az összefüggést a Dóm téri állítólagos sajnálatos eset s az újságot olvasó némely szülő „házi kommentárja" között. Édesanyánk sírva vitt haza bennünket. Mi ketten szóhoz sem tudtunk jutni, megnémulva a szégyenérzettől. Mit tudhatott az a sok kiabáló iskolás gyerek akkor még a kommunizmusról, az apák dolgairól. Erre is csak a klasszikusokból idézhetek: „Damnant-quod non intelligunt..." Elítélik azt, amit meg nem értenek. Apánkat odahaza - elképzelhető - rettenetesen érintette az, amit meghallott. Romba dőlve látta mindazt a reményépítményt, melyet a piaristákkal s velünk kapcsolatban valaha is felépített. Apám levelet írt bátyám osztályfőnökéhez... Mi is lehetett volna más abban, mint az. hogy egy igazi piaristától távol kell hogy álljon az, ami sajnálatosan megtörtént, hogy az apák vélt bűneiért a fiakat büntessék... Az osztályfőnök a katedrán olvasta el a levelet, amit Artúr az óra előtt átadott neki. Látszott rajta, hogy zavarban van. Kétszer is elolvasta. Leült..., felállt..., járkált, végül csendesen így szólt: - Fiam, küldd be az édesanyádat... Bátyámat ki kellett venni a gimnáziumból. S így történt, hogy én már egy évvel később nem mehettem oda. így lenünk mindketten reáliskolai tanulók. In több volt a liberális érzésű tanár Tudták már Artúr esetét is. (Az igazgató. Deli Géza különben is osztálytársa volt apánknak a piaristáknál.) A tanárok ezzel fogadták a fiút: - Na... Artúr... itt nálunk megmaradhatsz, csak tanulnod kell... Summatim. Aztán mégis csak megtanultam a latin nyelvet, ha nem is a piaristáknál, de néhai derék francia tanáromtól, Ernyei Jenőtől s főként az élet folyamán, saját szorgalomból a „scientia amabilis" jóvoltából. Még csak annyit. Két kép ötlik fel előttem. 1889: apátlan, szegény kisfiút kézenfogva vezet anyja, sírva a piarista gimnázium lépcsőjén. A kisfiú is sír, mert nem jutott neki már ingyenes tankönyv... Egy piarista tanár megsimogatja fejét, megnyugtatja anyját. A könnyek fölszáradnak... Ez a tanár későbbi kedvence apámnak, kívüle még sok diáknak, köztük Juhász Gyulának is, Szinger Kornél. 1924: egy másik kép 35 év múlva. Egy anya, ugyancsak sírva vezet két kis fiút végig a Kálvária úton. A többit már tudjuk.. (Mindenszentek napján.) A két sírást jelenet között sok „kálvária" zajlott le. sok víz folyt le azóta is a Tiszán. Kisebb események... nagyobbak is... S én hálát adok a sorsomnak, hogy végül is nagyon megszerethettem a szegedi kegyes oskola tanárait, hiszen a piaristák mentalitását saját életutam folyamán, már mint a pietas alappilléreit, szeretetet, bölcsességet és emberséget nem ....ry tanár úr véleménye, hanem a legendás Szinger Kornél piarista tanár tettei alapján mérhettem le... (Folytatjuk l