Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-15 / 191. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. AUG. 22. DÉLMAGYARORSZÁG HIRDETÉS 5 Római romok a Dóm előtt A macskákat nem, de a kutyákat szereti Götz Béla - Úgy tudom, hogy teljesen új díszletet talált ki a Macskák Dóm téri előadásaira. - A Macskák Madách színházi bemutatója egy különleges díszletezésű produkció volt. Ezeknek a nagy musical-eknek van egy úgynevezett copy right-előadása, amit a szerzők illetve a jogtulajdonosok szeretnének mindenütt létrehozni. Sikerült annak idején ettől eltérnünk, mivel Budapesten egészen más közegbe került a darab. A londoni ősbemutató egy kibontott terű belső színházi térben jött létre, amiben nincs portálkeret, a nézőteret és a színpadot semmi nem választotta el, sőt a nézők a forgószínpadon is helyet foglaltak. Nekünk erre nem volt módunk, és nem akartunk egy öszvér megoldást, ezért a Madách Színház adottságaira kellett egy teljesen más díszletet kitalálni. Az alapkoncepció az volt, hogy egy lerobbant, átépítés alatt álló barokk színházi épületet szállnak meg a macskák, és ott történik a játék. A Dóm téri változat egy kicsit realisztikusabb. Többször jártam Rómában és a macskák igazi közegének a Forum Romanumot és a többi római romot láttam. Ezeket a romokat álmodtam ide a Dóm elé. Talán kicsit hasonlítanak is a háttér építészeti elemeihez. Persze, a léptékjátéknak megfelelő méretű elemeket készítettünk, hiszen a macskák termete az emberekéhez képest mintegy egy negyed. Ezért például az oszlopok 12 méter magasak lettek. - Előadták már valahol szabadtéri színpadon a Macskákat? - Úgy tudom, hogy még nem. Láttam a londoni ősbemutatót és a bécsi előadást is. A bécsi egy kicsit a Madách színházi koncepció szerint jött létre, mivel az is egy klasszikus barokk szerkezetű színházi épület. Götz Béla a 60-as években a legendás szabadtéri Hamlet-előadásban kezdte, akkor még ügyelőként. Azóta díszlettervezőként több szegedi produkcióban közreműködött. A Dóm téren utoljára a Fehér Anna, a Madách Színházban pedig néhány hónapja az új YYebber-musical, a József színpadát rendezte be. Ősszel egy másféle feladat vár rá, a Lear király bemutatójára készül. Kedden délelőtt a szabadtéri színpadán munka közben sikerült vele beszélgetnem. wmsmssxmsmsmsm: - Webber űr többször járt Magyarországon, mindig elismerően szólt az előadásokról. Szegedre is várják? - Nem, most nem jön. Néhány hónapja járt nálunk, akkor a József egyik előadását nézte meg. Nem tudom, hogy Webber úr minden produkcióját ennyire látogatja-e, mint a mieinket. Mindenesetre velünk eddig mindig elégedett volt. Úgy érzem, hogy egy kicsit én is hatok az ő munkáira. Például a csillár ötletét, ami a Macskák pesti előadásában szerepelt először, Webber úr később felhasználta az Operaház fantomjában. A következő produkciónál, a Józsefnél is hasonló dolog történt. Amikor a mi előadásunkat megnézte, akkor még több hónap volt hátra a londoni bemutatóig. Azóta néhány barátom már látta azt az előadást is. Szerintük például a fáraó megérkezését a pesti díszlet ötleteit is felhasználva állították színpadra. Ahogy a fényképeken láttam, például a fáraó díszkocsiját tökéletesen lemásolták. Még a motívumok is ugyanazok, mint amiket én használtam fel először az egyiptomi rekeszzománc technikával készült ékszerek mintájára. - Változott a macskákhoz fűződő viszonya mióta ezzel a darabbal találkozott? - Én egyáltalán nem szeretem a macskákat. A kutyákat viszont imádom, és borzasztóan szeretem az állatokról szóló könyveket. Szegedre is egy Durell-könyvet hoztam magammal. Ez a bizonyos „macskakép" emberi találmány, és az igazi állatokhoz nincs semmi köze. H.Zs Két fiatal alkotó bemutatkozása A festő lelke szárad a vásznon avagy tettenérés esete forog fenn Kíváncsi lennék arra a statisztikai kimutatásra, amelyben felmérnék, hogy mondjuk ezer festő közül hányan szeretnének fiatal, avagy öreg festők lenni. Már csak azért is, mert a „fiatal" szinte kivétel nélkül pejoratív értelemben kerül elő, bár meg legyen jegyezve, az öregség sem védjegy. Arról meg nem is beszélve, hogy a képzőművészét mai állapotában sokszor olyan „termékek" kerülhetnek egymás mellé, mint például egy kiállításról kiállításra hordozott bot és egy portré. Ha nem is ennyire drasztikus a különbség Kaszti Gyula és Kovács Zoltán, a Helyőrségi Klub Színháztermében kiállított képei között, a fő irányvonalak mégis eltérőek. A kiállításra invitáló nyomtatványon azt olvashattuk, hogy a mai modern festészet két képviselőjét „érhetjük tetten". Véleményem szerint a mai modern festészet régesrégen túl van azon a stádiumon, amit e két művész képvisel: egyrészt technikájában, másrészt pedig a képek tartalmát tekintve. Pusztulásos toposzok Kaszti Gyula itt kiállított festményei közül jó néhányon olyan témákat próbál „megfogni", amelyekre inkább illik egy gondolati-festői iskola bejárásának kezdete, mint az, hogy modern festészet. Igy viszi vászonra a honvágyat: csupasz ágakkal fedezett csupasz táj; a lélek sivatagát: mely valóban kősivatag képét mutatja; s itt a köd és a pusztulás ábrázolása is. Azt hiszem, mindezen fogalmak képi megjelenítésével oly sokan próbálkoztak már, hogy szinte a néző is belefáradhatott. És sajnos az sincs rajta a képeken, ami modernné tehetné mind, a címek ellenében. így találkozhatunk a festészet toposzaival, melyek egy modem alkotó munkáit semmiképpen sem jellemezhetik. És mégis jellemzik. Majd két arc. Két öreg arc. Mindkettő a halál és pusztulás jegyében, legalábbis címeik erre utalnak: „Csak az a végi- Csak azt tudnám feledni", illetve „A halál előtt". Másképpen nem lehet az arcok és a címek között összefüggést teremteni, minthogy valamely személyes tény bújik itt meg, csakhogy ez pusztán az én feltevésem marad, a portrék pedig nem beszélnek a halálról. (Kaszti Gyula 1968-ban született Kaposváron 1989 óta a JGYTF rajz-földrajz szakos hallgatója.) Modern tanyavilág? Kovács Zoltán, törekvéseit tekintve, közelebb áll a mai modern festészethez - talán anyagválogatásának köszönhetően ez csak elszórva jelenik meg. Avangarde II. és Performance című képei teljesen összeegyeztethetetlenek, mind technikájukban, mind alkotói felfogásukban például a Tanyavilág vagy a Szerelem című képeivel. De jó példa erre a kettősségre a Zarándok (valamely mély bölcseleti, ugyanakkor oly sokszor megfestett állapotot ábrázoló képe) és a Hurrá, itt a tenger című, modernista felfogásban készült képe között. Honnan ez a kettősség, amit óvatosan tudathasadásos állapotnak is nevezhetnénk? Első megoldásként kínálkozik, hogy a képek létrehozása között eltelt jó néhány év, csak hát akkor a kronológiát kellett volna megszervezni. Másik megoldás, amely számomra szimpatikusabb, az a kitörési szándék, ami azt mondhatja: „Mester ide, mester oda. járom a magam útját, s ha nem is fogadják el, legalább tudom, nem utánoztam senkit, az én lelkem szárad a vásznon ". (Kovács Zoltán 1960-ban született Mezőhegyesen. !978-ban érettségizett a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában.) PODMANICZKY SZILÁRD Csapatmunka Vicenzai zenészek az Aulában Kuriózum és egyben hálátlan feladat, amire vállalkozott három vicenzai fiatalember, amikor hegedű-klarinét-zongora-triót alakítottak: ilyen összetételű együttes tartósan ritkán szokott működni. Arra viszont kifejezetten az Aram-trió keddi koncertjén döbbentem rá - hegedűsként igen nagy együttérzéssel fülelve - milyen hatalmas feladat e három hangszer optimális együtthangzási arányait fönntartani. A JATE Aulájában századunk négy messzefénylő alkotóegyénisége nagyszerű darabjait élvezhettük egymásután. Hallhattuk például a trió névadója, Hacsaturján 1932-ben komponált Trióját, amelyben minden megtalálható, amiért szeretjük az örmény szerzőt: vérpezsdítő ritmusok és akkordok, áradó dallamok, s természetesen az eredeti örmény kolorit sem hiányzik; e mű igazi csapatmunkára adott lehetőséget. Ezt követően mintegy az együttes kiváló klarinétosa, Francesco Guiotto jutalomjátékaként gyönyörködhettünk Bartók: Kontrasztok című. Szegeden évtizedszámra nem hallható művében (bár melyik kamaraművével találkozhatunk egyáltalán?). Guiotto irigylésreméltóan puha klarinéthangzást tud produkálni, ámde fölényes virtuozitással párosítva azt. A Bartók-mű Verbunkos-tételének kadenciáját így tökéletesen, a szerző szándékaival teljesen azonosulva adta elő. Társai hasonlóképp, adekvát, elemző interpretációval közelítették meg a mű szintjeit, rétegeit. A koncert üde színfoltja volt Milhaud: Szvitje; olasz barátaink „latin" területre érkezve egyre otthonosabban muzsikáltak. A remekműben megcsodálhattuk Diego dal Santo - a zongorista - virtuozitását, eleganciáját is. Az est zárópoénját Igor szolgáltatta, ama bizonyos Sztravinszkij. A katona története ugyan eredetileg héttagú kamaraegyüttesre készült, de cseppet sem alábbvaló a trióváltozat sem. Aramék olyan koncepcióval közelítettek az egyedülálló remekműhöz, mely egészen új jelentést adott annak, ugyanis nem a szélsőségekre, a Katona és az Ördög harca karikaturisztikus vonásainak bemutatására törekedtek, hanem a kisember szorongását, hiábavaló, s ezért eredendően erőtlen küzdelmét vetítették elénk. Ez a darab azonban mindemellett még a Hegedű varázserejéről is szól, s így természetes, hogy Roberto de Maio, a trió hegedűse is e műben tudta tudásának legjavát nyújtani. Valamennyi tételben remekül játszott, de a Tango-Keringó-Ragtime címet viselő részben egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Kiss ERNŐ A régi szerelmek fölújíthatók Grizabella, a „bűbájcica": Almási Éva és Bencze Ilona - Miért lettek hűtlenek a Madách Színházhoz? Almási Éva: Szerintem a színház szeretem; ha a szerelem elmúlik, akkor el kell menni. Nem szabad megalkudni. Nem biztos, hogy az ember új szerelmet talál... De próbálkozzon! Az is lehet, hogy soha többé nem tud szerelmes lenni... Akkor sem szabad feladni. Bencze Ilona: 19 évig voltam a Madáchnál, eddig nagyon jó volt. Most úgy nézett ki, hogy nem lesz olyan jó. De azt már nem vártam meg. - Inkább a szabadúszást választotta? B. I.: A színház biztonságát nem szívesen hagytam el. De úgy éreztem, hogy mennem kell... Ez persze abszolút bizonytalan helyzet, lehet, hogy a következő évadban leszerződöm valahova. Most egyelőre remek szerepek várnak rám. Kecskeméten a Szentivánéji álomban és Molnár Ferenc Testőrjében játszom, a Madáchban viszem tovább a Macskákat és a Hoppárézimit. A Vidám Színpadra is hívtak. De még jöhet bármi. Most fejeztem be a televízióban a pódiumműsorom felvételét. Ez egy 40 perces önálló anyag, remélem rövidesen leadják. - A Macskákat már több százszor játszották, meddig lehet még műsoron tartani? B. I.: Amíg pótszékekkel mégy minden előadás, addig biztosan megéri a színháznak. - Nem unalmas ugyanazt a szerepet ennyiszer elénekelni? A. É.: Én a 250. előadás után már nem bírtam volna sokáig csinálni. Rövidesen be is fejeztem, mert másik színházhoz- szerződtem. Más daraboknál a 3-4. előadás után általában elmúlt a lámpalázam, de ebben amikor a Memoryt kellete énekelnem, mindig csuromvizes lettem. A FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ mmmmmmim " Hosszú évekig ugyanannak a színháznak voltak vezető színészei. Mindketten „ősmacskák", vagyis már az 1984-es ősbemutatón játszottak. Almási Éva 1987-ben szerződött át a Vígszínházba. Grizabella szerepét ekkor adta át Bencze Ilonának. Ősszel már ő sem a Madách Színház tagjaként viszi tovább a szerepet... Képzelt riportot ís csak ilyen hosszú ideig vittem, nem tudok egy szerepet 5-600-szor eljátszani. B. I.: Az én szerelmem Bombalurina volt, de ezt a szerepet másnak kellett adnom, amikor Évától átvettem Grizabellát. Szerintem egészen más egy ilyen darabot sokszor eljátszani, mint mondjuk egy Csehovdrámát. Itt minden mozdulatot a megadott koreográfia szerint kell kivitelezni, nincs lehetőség arra, hogy az ember minden este újra felépítse magában a figurát. Inkább egy balettelőadáshoz hasonlítanám, itt borzasztóan fontos a csapatmunka és.a. .tökéletes .fuikairszeJkroj..ké.-. széniét. - A sajtótájékoztatón Almási Éva úgy fogalmazott, hogy a Macskák egy régi szerelem, amihez most visszatér. Fel lehet a régi szerelmet melegíteni? A. É.: A régi szerelmeket fel lehet újítani, de csak emlékképpen, nem pedig örökre. Nosztalgiázni miért ne lehetne? Ha ezt a melódiát meghallom, akkor a szívemet mindig elönti a melegség, függetlenül attól, hogy ki cnekli. Újra feltűnnek a Madách Színház lámpái és az a nagyon jó érzés, amivel én ott mindig játszottam, Amikor az 500. előadás volt, akkor egy olyan szereposztást állí— t,ottak össze,..amelyben .uunden addigi szereplő részt vett. így egy előadáson belül négyes-ötös szereposztások is voltak. Megható és megrázó volt számomra akkor újra énekelni. - Az igazi macskákat mennyire kedvelik? A. É.: Nekem harminc éve folyamatosan van macskám. Egyszer a Filmgyár udvarán találtam egyet. A farkát sósavval öntötték le, el kellett vinnem az orvoshoz. Szerencsére rendbejött. 19 évig élt velünk. Mancinak hívták. Ennek a darabnak a bemutatóját már nem élhette meg. Végelgyengülésben pusztult el. Ó volt egy olyan öregségében is hallatlanul méltóságteljes macska, mint Grizabella. Jöttek hozzánk minden féle fiatalabb macskák, és 6 csodálatos bölcsességgel, méltóságteljesen nézte le az összeset, miközben végtelenül magányos volt. Sokszor előfordult, hogy ült fönn a szekrény tetején, és halálosan meg volt sértődve, a magasból nézte a többi macskát, akiket befogadtunk. Én a Grizabellával a Manci nevű macskámnak állítottam emléket. Még festeni is olyanra festettem magam, ahogy a Manci kinézett. B. I.: Nekem egy gyönyörű magyar vizslám van, de a cicákat is szeretem. Volt egy Dezső nevű kedves kandúrom. Egyszer, amikor nyaralni mentünk, akkor nem vigyáztak rá, és vagy ellopták, vagy elgázolta egy autó. Végig se mertük gondolni, hogy mi minden történhetett vele. Nagyon bánkódtunk utána, azóta nem is volt másik cicánk. HOLLÓSI ZSOLT