Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-14 / 190. szám

SZERDA, 1991. AUG. 14. DÉLMAGYARORSZÁG HUNGAROLÓGIA 5 PAPP GYÖRGY: TALÁLKOZÁS MMMMIMMIMMMimtHta^^ „Ebben az országba már minden nyavalyás fenyőfát lefestettek." (Graham Coughtry kanadai abszrakt festő) Céhleányok, céhlegények Impressziók a Szegedi Szépmíves Céh kiállításáról Stószi emlékek Ajánlások Fábry Zoltánnak A könyvekbe írt ajánlások emberek közötti barátságokról, viszonyokról vallanak, és sok esetben egy eszme iránti hűségről, elkötelezettségről, erkölcsi tartásról is tanúbizonyságot tesznek. Egy stószi kirándulás - 1973. június 20-án - emlékét őrzik a most előkerült ajánlások, amelyeket a 16 éve elhunyt Hegedűs András jegyzett le az általa forgatott könyvekből - ezek a stószi óriás, Fábry Zoltán dolgozószobájában sorakoztak akkor. „Fábry Zoltánnak személyes találkozásunk emlékéül köszönettel mindazért, amit az irodalomért, a tisztesség megmaradásáért tett igaz szeretettel Illyés Gyula Stósz 1965. V. 29." (Illyés Gyula: Ingyen lakoma) „Fábry Zoltánnak, az első embernek, akit irigylek, stószi látogatásom emlékére Németh László Stósz, 1966. július 25-27." (Németh László: Irgalom. 1965.) „ Fábry Zoltánnak, északi oszlopunknak. barátsággal: Németh László Budapest, 1969. január 28." (Németh László: Kiadatlan tanulmányok 1968.) „Fábry Zoltánnak - a sajkódi magány a stószinak, barátsággal Németh László Budapest, 1964. újév" (Németh László: A kísérletező ember 1963.) „Fábry Zoltánnak elvtársi üdvözlettel: Bpest., 1931. május 9-én, a kobzás napján: József Attila" (József Anila: Döntsd a tőkét, ne siránkozz! Új Európa könyvtár kiadása) „Fábry Zoltánnak: a szlovákiai magyar szocialista irodalom nagy apostolának, az igaí kommunistának, régi, baráti szeretettel Győri Dezső" Bpest., 964. aug. (Győri Dezső: Az élő válaszol) „Fábry Zoltánnak hódoló, tanítványi barátsággal B. 969. július 5. Méliusz József (Méliusz József: Az új hagyományért 1969.) „Fábry Zoltánnak barátsággal és\ szeretettel: Bori Imre Újvidék, 69. IX. 19." (Bori Imre: Eszmék és látomások; Két költő) P. H. É Húszéves a Tápé-monográfia Mit ki nem találok, ugye? Könyvjubileumot. Miért ne, ha már van, és megérte ezt a szép, kerek esztendőt, a húsz évet. Már ahol van. Nem ünnepelgetni akarok én, csupán felidézni azokat a hónapokat, amikor a kötet szerzői még sorban mentek Jelemen Mihályékhoz. testvéréhez János bácsihoz, Gyönge Örzse nénihez. Molnár Péterné Veronka nénihez. Nagy Bence Pálhoz, Lele Ambrushoz, Karai Hideg Sándorhoz, Terhes Illésnéhez, meg a többiekhez, akik ma már az Örök Birodalom felhóablakaiból nézik talán, mint kopogtatom emlékeimet, írómasinámon. A falumonográfia megírásának gondolata már a hatvanas évek elején is megfogalmazódott. Ám abból a gondolatból „csupán" egy füzet született meg, TÁPÉ címmel. Bálint Sándor professzor állította össze, korábbi •kutatásaiból. A füzet 1965-ben jelent meg, s egyik forrása lett - Walter Zoltán 1938-ban megjelent TÁPÉ című doktori disszertációja mellett - a későbbi „nagykönyvnek", vagy, ahogyan 1971-ben, a könyv megjelenésének idején mondogatták, a tápaiak „százforintos imakönyvé "-nck. A szerzőgárda egyikének sem adatott meg, hogy az íróasztal fölé görbedve vesse papírra saját fejezetét. A múzeumi és a levéltári dokumentumokra sokan támaszkodtak, főként a történészek. A népéletkutatók pedig mentek: kerekeztek, talpaltak. Ahogyan évszázadokkal ezelőtt ballagott itt Tömörkény István, s követte őt Móra Ferenc és a többi Tápé-szerelmes. Mert Tápéba mind szerelmes lett, aki egyszer itt megfordult: írók, költők, művészek. Nem volt akkor még kazettás magnó, videónak meg hírét sem hallottuk. Nagy, tízkilós magnetofonokat cipelt mind, aki a szájhagyományt gyűjtötte: Tóth Béla, Waldmann József. Juhász Antal (a kötet szerkesztője és több fejezet írója), Kristó Gyula, lnczefi Géza. Trogmayer Ottó, Farkas Gyula. Lipták Pál, Katona Imre. Lele József (e sorok írójának nagybátyja). Varga Mariann és Knotik Márta, Andrásfalvy Bertalan. Grynaeus Tamás, Szigeti György és magunk, tápai kutatók: llia Mihály. Molnár Imre, Török József és jómagam. Bálint Sándor - bár egyetlen, akkor még kis terjedelemben összegezett népi vallásosságot írta a kötetben - minden egyes kutatónak első számú szakmai támogatójaként szinte naponta járt ki a faluba. Adatközlőit természetesen névről.ismerte, úgy is szólította mindet, S a Pali bácsik. Teca nénik, már csak a Reá való tekintettel is, mindig készek voltak emlékeik elmondására, hogy minél hitelesebb legyen a könyv. És az lett. Máig tartó, de remélhetőleg minket is túlélő. Szerkezete ma is modern, melyben a tudományosság és az olvasmányosság a legmegfelelőbben ötvöződnek. Nem is beszélve a fényképanyagról, melyekkel még utólérhettiik a hagyományos gazdálkodást, a halászatot, gyékénymunkát, a viseletet, illetve a szokásvilágot, benne értve a disznóbálakat, lakodalmakat, névnapozásokat: a néptánc- és dalhagyományokat. A kötetet a tápai tanács 1500 példányban adta ki. Annyire tellett, de már az első esztendőben érződött, dupla annyira lenne szükség. Nem csoda hát, hogy egyré többen kérdezik meg. hol lehel ma hozzájutni a Tápé-kötethez Nem tudom megvgasztalni a kérdezőket. Pedig egyre több fiatal kérdez, s mind tápai! Lám, mindössze fél generációnyi idő múltával milyen nagy lett történetünk és hagyományos életformánk felé az unokák érdeklődése. Öröm ez, nagy boldogság, s talán reményeket adó igény. Ha nem is újabb kiadásra, merthogy arról sajnos szó sem lehet, de legalább arra, hogy gyermekeink, unokáink már valóban „imádságoskönyv"-ként olvassák majd Thapai (Tápé régies neve) őstörténetét, a régi tápai emberek szokásait, a legrégebbi időktől; talán a kőkortól napjainkig. Napjainkig, noha az eltelt húsz esztentó is hozott-vitt történelmünkből. Amit hozott: átalakult, kertváros jelleget öltött az egykori agrárfalu. S amit vitt: az archaikus szokásokat; immáron azokkal együtt, sajnos, akik a pótolhatatlan értékű adatokat elmondották: önmagukról - önmagunknak. IFJ. LELE JÓZSEF Néptánctalálkozón Gála bál A Szegedi Szépmíves Céh immár második próbálkozása az a kollektív tárlat, amely néhány hete az egyetemek központi épületének aulájában látható. Maga a tény dicséretes, egy közösség - egy alulról szerveződő, önkéntes alapon létrejött művészeti csoport - mutatkozik be az előzőnél karakteresebben, határozottabb profillal, a minőség és az érték nyomvonalán. Természetesen viseli ez a kiállítás zavaros rendszerváltásunk szinte minden gyermekbetegségét. Alakulása pillanatától szerencsétlen megnyilvánulások, végiggondolatlan nyilatkozatok és kapkodó döntések tették bizalmatlanná a város képzőművészeit. Félő volt, hogy ahelyett, hogy egy önmaguk által elképzelt és megszervezett céhbe verbuválnák a művészeket, szétugrasztják őket. A gyanakvás és sandaság máig nem múlt el, de éppen a tárlat alkotásai bizonyítják, hogy szomjaznak a művészek az egyuttlétre. Mint ahogy Minarik, Mándy Iván futballcsapatot szervező mosodása áhítozott egy csapat után; mint ahogy József Attila kereste társait kozmikus magányában; mint ahogy Kass János a szülőváros. Szeged kikötőjére irányította hajóját; mint ahogy Varga Mátyás megtért pályakezdésének sikeres színhelyére, úgy igazolja ez a tárlat, hogy: kell egy csapat, kell egy öböl, kell egy otthon, kell egy kocsmaasztal. Kell a céh, a mértékadó és értékteremtő közösség, a szabad városi polgár - ez esetben a mind szabadabb képzőművész - által fönntartott szellemiség, ahová tartozni lehet, ahová tartozni érdemes. Mert valahol belül is kell lenni. Unos-untalan ismételgetjük, hogy a rendszerváltás időszakát éljük, hogy még nem alakultak ki az új viszonyok, s amíg nem formálik s nem válik mércévé az eddiginél tisztességesebb feltételeken alapuló erkölcsiség, amíg nem az érték lesz a szelektáló tényező, amíg politikai indulatok is sorompót emelhetnek gondolatok és hitek előtt, addig a kultúra csak árvácska lehet, addig a művészet csak mostohagyerek. így hát sértődött és sérülékeny, bizalmatlan és arrogáns, irigy és féltékeny, befolyásolható és agresszív. S mindennek nyomán a művészek atomizálódnak, elszigetelődnek, véd- és dacszövetségeket kötnek, engednek a piac nyomásának, kommercializálódnak s ezáltal devalválódnak. Nagy belső erő, igényesség és fegyelem, tolerancia és etikai mérce szükségeltetik ahhoz, hogy ne engedjenek se a vásári csábításnak, se a napi érdekeknek, se az aktuálpolitika nyomásának, se a szerveződő új ideológiák és pártjaik erőszakának. Nincs más lehetőség: a művészet belső fejlődését óva és a személyiség autonómiáját védve átmenteni egy remélhetőleg közeli jobb korba minden értékes művet, alkotói gondolatot és indulatot. A szépmíves tárlat anyaga ezeket a gondolatokat mindenkeppen fölvetik, s ezt erősítik a kiállítók éppúgy, mint a hiányzók, a tiszteletbeli tagok csakúgy, mint a meghívást elfogadók és a céhbeliek, a kitüntetést adományozók és a kitüntetettek, a védnökök és zsűritagok. Tény, hogy a mércét olyan alkotók szabják meg, akik rokonszenvből a lokális erőfeszítéseket európai horizontból hitelesítő magaslatokat képviselnek. Gondolok itt Hévézi Endre Bronzkor című reliefjének rendkívüli értékeire. Kass János Fejek-sorozatának két évtized távolából is hiteles üzeneteire, Eszik Alajos diireri csúcsokat ostromló, s mégis huszadik századi groteszk 4víziójára, az Apóka lipszis című festményére és Tóth Sándornak a funkcionalitáson messze túlmutató, emelkedetten intellektuális bronzkaputervére. E művek mellé természetes módon, de két szélső pólusról nő föl Papp György és Kovács Lajos. Papp György mind érettebb Zómáncművészete igazi értékeket hordoz: a folklór motívumkincsét és szellemi üzenetét adekvát módon ötvözi a zománctechnika arisztokratikus mivoltával, szakrális tartalmával és modern dekorativitásával. Kovács Lajos pedig úgy hoz új színt a váfos képzőművészeti életének palettájára, hogy zeneműveket kottáz konstruktív - szín-, forma- és vonalritmusokat, precíz és dekoratív táblaképekké formáló - alkotásain. Tóth Sándor mélyen humánus művészete évek óta kötődik az itáliai hagyományokhoz és a vatikáni megbízásokhoz. Dicséretére legyen mondva, ezeket a feladatokat mindig megújuló ötletességgel és nagy mesterségbeli felkészültséggel oldja meg. Persze néha kifog rajta a megbízók szigorú elvárása: a Pápa-látogatás előlapja pompásan megoldott, ám hátlapja didaktikus, szájbarágós, ötlettelen. Öröm volt találkozni Papp Piroska színpompás, ugyanakkor mély emberségről tanúskodó, szín- és ecsetkezelésében kifogástalan lírai munkáival; Szűcs Árpád levegő-remegésben föloldódó, e városhoz és az antikvitáshoz egyszerre kötődő alkotásaival; Kováts Margitnak a romlás virágaiban is emberi (asszonyi!) sorsokat hordozó üzeneteivel; László Anna embert és természetet, aktot és organikus motívumot szembesítő grafikáival; Máté Ottilia tiszta hangon megszólaló, architektúrát és jelképet ötvöző kék-madár variációival; Nóvák András bravúros vázlat-aktjával. Fontos Zoltán gondolatgazdag festményével... Nem sorolom, hiszen ez nem katalógus, nem leltár. Meggyőződésem, hogy ennek a kiállításnak vannak és lesznek hívei és ellenzői. Értékelhetik kudarcnak (hiszen a városban élő művészeknek csak mintegy fele küldött be műveket), de értékelhetik jelentős sikernek is (hiszen a városban élő művészeknek fele küldött be műveket). Dicsérhetik a tárlatot, hogy sokszínű, hogy műfajilag gazdag, hogy generációk találkoznak, hogy stílusok sokfélesége jellemzi. De kritizálhatják is, hogy a tárlat túlságosan eklektikus, hogy tematikailag zavaros, hogy nincsenek generációs egymásra találások, hogy a stílusok sokfélesége nem képes karakterisztikus vonásokat adni. Bírálhatják a tárlatot, hogy túlságosan szélesre tárta kapuit, s értékelhetik is nyitottságát. Egyszóval: a szépmíves tárlat minden kritikusa önmagáról is véleményt formál. De szerintem mindennél fontosabb, hogy ne csak szavakban hirdessük, hogy a művészet attól szép, mert sokféle, hogy az érdekek igenis differenciáltak, s hogy az értékek pluralizmusa az egyetlen járható út. Éppen ezért kell szurkolnunk a céhleányoknak és céhlegényeknek; ezért kell támogatnunk minden más szerveződést és csoportosulást; ezér) szükséges minden feltételt megteremteni a tehetségek kibontakozásának. Nem könnyű és nem olcsó mulatság. Annál is inkább, mert borzasztó feszültségek között élünk. Szellem: szorításokban, anyagi malomkövek között, ideológiai villámcsapások alatt. Ahhoz, hogy jó képek szülessenek, hogy jó szobrok formálódjanak, hogy jó grafikák hagyják el a nyomópréseket, meg kéne szívlelnünk Róbert M. Pissing amerikai író intelmét: „Hogyan fessii nk tökéletes képet? - Váljunk tökéletessé, aztán csak engedjük el magunkat és fessünk." Mint minden igazi cél, ez is a mindenségbe vész. De törekedni!... TANDI LAJOS Se nem kritika, se nem ujjongó dicsérethalmaz. E kettőt mindenképpen ki kell kerülni, ha a Szeged Táncegyüttes által szervezett nemzetközi néptánctalálkozó legdíszesebb programjáról, a nagyszinházbeli gálaösszeállításról írok. Jóelőre erre figyelmeztem, pedig olykor szívem szerint elismerő szavak tucatját tenném egy-egy programpont mellé. Erre ösztönzött volna a hétfő esti bő két órányi színpadi produktum. A vendégek, Darmstadt, Turku, Palencia táncos küldöttei a maguk vidékének jellemző, de nekünk kevéssé ismerős hagyományvilágából merítettek. Társaságukban a Szeged Együttes felnőtt táncosai, a Guzsaly és a Nyisztor csoport a magyarországi és erdélyi táncdialektusokból származó koreográfiákat elevenítettek. Megalapozott értékelést, szakmai aspektusok szerinti taglalást nem kínálhatok. Csupán néhány reflexiót a folklórösszejövetel kapcsán. Őszintén szólva a műsor helyenként akadozott, lámpalázas, az ekkora színpadhoz és díszes-ünnepi környezethez nem szokott csoportok tétován nézdegéltek a program közepette. Az illedelem azt kívánja, hogy a külhoni vendégeknek ezeket az esetlegessségeket nézzzük el. Hiszen ha mégoly fontos is a folklór pontos és érzékletes, szükségképpen színpadi interpretálása a hagyományos táncokkal, dalokkal, itt a néző és érdeklődő azaz a Szeged Táncegyüttes cserecsoportjai révén nem föltétlenül érintett - emberek a „polgári kezdeményezés, avagy népi diplomácia" megnyilvánulását tapasztalhátták. Darmstadt és Turku a korábbi eredetű testvérkapcsolatok városa, okkal jut eszembe a pármai polgármester bő esztendővel ezelőtti mondata árról: nem a városvezetők kölcsönös látogatásai, a hivatalos kül döttségek jövés-menése a kapcsolat igazi tartalma, hanem a lehetséges spontaneitás, az egyéni kezdeményezések és csere utazások. A Szeged Táncegyüttes némi segédlettel önállóan és saját elhatározásból hozta létre a nemzetközi néptánctalálkozót, harmadízben. A rendező együttes törekvéseinek ismerete már önmagában következtetni enged arra. hogy dramatikus láncolat, kreált színpadi játék ezen a találkozón még gálaszinten sincs. Kilógna a magyar néphagyományok világából, az ősi ünnepkörből a spanyol lányok kasztanyettás vigalma, s nehezen illeszkedne a finnek puhaléptű tánctípusa és a németek mimetikus eszközökkel interpretált folklórja. Mindenki a saját világának, a reá jellemzőnek megmutatásával érhet el tiszta hatást. Igazolódott a színházi gálával e néptánctalálkozón. Lehet kedvesebb a szívmeleg gyimesi csángó tánc, a tolnai üveges leanytánc, de az épp csak ízelítőként kapott európai folklórpaletta színvilága ettől nem fakóbb. Hangulatos est kerekedett a kisebb zökkenők ellenére is a gálán. Különöst a finálé bizonygatta ezt ötletszerűségével: láthatólag előzetes készülődés nélkül a záró szatmári verbunk és friss átváltozott táncházi sokadalommá, amolyan folklór gála-bál formálódott. No, így legalább láttuk a tartásukban, temperamentumukban spanyol gárdistanőket (ha létezik ilyen) párostáncot is járni. Igaz, csak magyar táncot. Ha már a fiúk tánccal, vagy anélkül mind Castiliában maradtak. —