Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-14 / 190. szám

4 MŰVÉSZET DÉLMAQYARORSZÁQ SZERDA, 1991. AUG. 14. Rádiójegyzet helyett Ilia Mihálynak, Szegedre Kedves Tanár úr, tudom, hogy nagyon régen jelentkezem, és igazán nem szép dolog egy rádióműsor nyomón frissítgetni az cmlékezelémet: nézd már, hiszen én is Ilia Mihály tanítványa voltam. Majdnem tíz évvel ezelőtt volt az amikor a szűkös, és roppant rendetlen folyóiratokkal, könyvekkel, jegyzetekkel fölhintett bölcsészkari docensi szobába zsúfolódtunk, a négyes csoport, és szemináriumot játszottunk a Tanár úr vezetésével, hogy megtudjuk, amit tudni érdemes volt akkoriban: ki ír ma olvasható prózát e honban, ki képvisel progresszív költészeti irányt fel nem kent szerzőink közül, kinek az esszéi érnek meg több misét is. Nos, éppen pont ezeket a literátorokat nem okíthatták a magyar középiskolákban. Mi meg tanároknak készültünk. A szakirodalmat és szépirodalmat sem tudtuk volna elolvasni a Tanár úr nélkül, könyvtárban mindenesetre nem tartottak belőlük Ott volt az a mulatságos eset egyik akkor még ifjú költőnk indexen lévő szociografikus riportkönyvével, annak is a kéziratával. Nagy titokban, egy éjszakára kaptuk meg a Tanár úr közvetítésével. És még ennek az átvirrasztott éjjelnek is híre ment, másnap lóhalálában kellett visszaszármaztatni a négyszáz oldalas művet. Amit azóta kiadtak hivatalosan Annyira persze nem irodalom, mint pikáns. De akkor! És a Tanár úr szándéka szerint adott arra, hogy a közeljövő gimnáziumi magyar tanárai elmondhassák hogy legalább harangozni hallottak a Szertőkről. Meg arról, hogy a magyar nyelvű irodalomművelés nem ér határi Battonyánál, Biharkeresztesnél, Rédicsnél, Rábafiizesnél. Parassapusztúndl. Az úgynevezett határainkon túli magyar irodalom, amíg az egyetemi képzésben csak a bölcsészkar falain kívül megtartható „speciális kollégium" képében kaphatott helyet, mit tesz isten, ma dédelgetett kedvenceink közé tartozik nemcsak tananyagként. Mintha ezer éve lett volna az a tilosban járás, amikor azt kellett hinnünk hogy szentségtörést követünk el, ha elolvassuk Méray Tibor müncheni kiadású, Nagy Imréről szóló könyvét, vagy Kovács Imre emlékiratait, Szász Béla Minden kényszer nélkül című memoárját, Koestler: Sötétség délben-jét. Ezeket a műveket ma snassz nem ismérni. És ezeket mind-mind a Tanár úr adta a kezünkbe. Akiknek lehetőségük nyílt tegyem hozzá, szerencsére - át vagy feje tetejéről a talpára állítani az irodalmi értékrendet (is), azok ha az egyszerű szimpatizánsokra akarnak gondolpi országfordító-nagy munkájuk közben, akkor ránk is gondolhatnak (megengedő). És miért? A Tanár úr miatt. Igen, indulatból verem most az írógépet, ami talán nem helyes. De annyi év után a minap a Tanár úr hangja szólt hozzám a rádió Gondolat-jel című műsorából (A riporter volt egyétemi csoporttársam.) A riport orról szólt, hogy a Tanár úr és munkássága nem kell az új - és nemcsak irodalompolitikának. Egyiknek túl népies - másiknak túl kozmopolita. A szerkesztő maga így vezeti fel a blokkot: „Kedves hallgatóim, tudósítást hallanak a manapság legnívósabb helyről: két szék között a pad alól." A rádió előtt állva, vasárnap délelőtt lévén, éppen főzés közben, görcsbe ránduló gyomorral, megvilágosodhattam: aki a helyén tartja az értékeket, nem használható propagandisztikus célokra, nem lehet belőle mozgalmi zászlót kigöngyölni Én meg hiába biztosítom a Tanár urat, hogy ne tessék ezen szomorkodni, nem érdemlik hálátlanok meg hogy hallottam mór közelmúltbeli magyar politikusóriást duzzogni hogy ő már akkor, amikor ezek még sehol... Mit ér az én vigasztalásom? Saját magunkkal csak nem hozakodhatom elő: mi itt vagyunk ne tessék ezzel se törődni, meg azzal se, hogy az aki szintén éveket ült ama dolgozószobában, és szívta magába az felnevelő világszemléletet, most országgyűlési képviselőként a feleségét küldi a telefonhoz mert sok dolga van, amikor a Tanár úr felhívja. Éppen akkor. Azt érdemesebb inkább megjegyezni, amit Göncz Árpád mond - igaz késői órán a televízióban - szintén egy tanítvány, ma napilap-főszerkesztő gyengéd provokálására. Azt mondja, hogy „amit á Tanúr úr nem tud a magyar irodalomról,, azt nem érdemes tudni." Zalaegerszeg nagyon messze van a Szegedtől És még egy csomó város, ahol a Tanár ir tanítványai tesznek-vesznek, dolgozgatnak holmi értelmiségies életekben. Igyekszem romantikus íz nélkül mondani: ezek az emberek ha találkoznak azonnal felismerik egymást. Komolyan. Aggodalomra semmi ok Szeretettel: ARANY HORVÁTH ZSUZSA Egy öreg csavargó és a Biblia Ki hinné: lassan egy évtizede már, hogy Szikora Robi kiszállt a nyolc. vanas.évek sztárcsapatából, a Hungáriából, hogy megalakítsa az R-GO zenekart. Robit, aki zeneszerző, szövegíró, dobos és a rockszínpadok sugárhajtású repülőgépe, néhány napja egy új cím is megilleti: művészeti vezető! - Szikora Róbert, a Rákóczi Hanglemezkiadó művészeti vezetője. Nagyon komolyan hangzik. Rányomtatod a névjegyedre is? - A, dehogy! Utálom a sznob dolgokat. Csak arról van szó, hogy nem árt, ha egy öreg csavargó kicsit beledumál a dolgokba, és azt mondja természetesen csak a fiataloknak -, hogy a lemezre mindig kell egy sláger is, a borító ilyen legyen vagy olyan... szóval érted... - Ha ennyi évig sikeresen talpon maradtál, akkor biztosan tudod, hogy ennek mi a titka, bár, hogy öreg csavargó lennél, azt kétlem, hiszen most is bebizonyítod a pop-rockzenét évek óta temető károgó szakvarjúknák. hogy el lehel még indulni turnéba... - Mélyen gázsi alatt el lehet... De hidd el: nem mi vagyunk drágák, hanem a technika, a szállítás. De azért istennek hála, az R-GO zenekarnak még megy a szekere! - Gondolom ez nagyrészt az Angyalbőrben sorozat zenéjének is köszönhető. - Annak is. De annak ellenére, hogy ősszel még megjelenik egy lemezünk Mi újság olajbogyók címmel, azért ezt az Angyalbőrben dolgot befejeztük. Nem vagyunk mi ..Angyalbőrben zenekar", és nem akarjuk, hogy beskatulyázzanak. - A J előbb azt mondta: „ istennek hála ". És tudom, hogy ez nálad nem csak szófordulat... - Tényleg nem. Vallásosan élek, minden napomat reggel a templomban kezdem. Megtisztulok. - Netán később a zenédben is megjelenik mindez? - Már megjelent, hiszen a Mire gondolsz katonában van egy Szent Agoston-idézet, ami így kezdődik: „Uram ne hagyd, hogy az öröm kivesszen belőlem". A novemberre tervezett R-GO lemezen pedig lesz egy dal, amelyben megírom, hogyan találkoztam a Bibliával. -És hogyan? - Tudod, olvasgattam én a Bibliát, de 22 éves koromban éléggé unalmasnak találtam. Aztán egyszer a kertben felejtettem a könyvet, és a szél úgy lobogtatta a lapjait, mintha valami gyönyörű galamb volna. Éreztem, hogy ez egy üzenet, és éreztem, hogy akkor kerültem nagyon közel Istenhez. - Gondolom, örülsz, hogy jön a pápa... - Igen, és a budapesti misére mindenképpen kimegyek! TRENCSÉNYI ZOLTÁN Református művészet Magyarországon Akadhat, akinek meglepő a cím. Nem is a hol?, hanem a mi. A szélesebb közvéleményben elterjedt hiedelem szerint a puritán egyház hívei a „faragott képek" elleni makacsságukkal csupasz csarnokokban, képromboló dühvel átalakított épületekben dicsérik az Urat. Hogy mennyire nem így van, arra bizonyíték az Officina Nova kiadásában megjelent, dr. Takács Géza által a legszebbeknek tartott református egyházművészeti alkotások gyűjteménye. Az „Uram, hajlékodat, szeretem házadat... " zsoltárt idéző címmel közreadott kötet e sorok íróját, a született, azaz reformátusnak keresztelt személyt is meglepi színeivel, népi eredetű gazdagságával. Legkorábban református templomok úgy keletkeztek, hogy maguk a hívek váltak a reformált hit elfogadóivá, megvallóivá, s ezért tették alkalmassá a XVI. század közepén a jóval korábban épült templomokat istentiszteleti célokra. Ez jobbára a szószék középre kerülésével, az úrasztala hasonló elhelyezésével járt, valamint azon feleslegesnek ítélt díszítmények eltávolításával, amelyek Isten és a lélek helyett magukra vonhatták a hívők figyelmét. Az istentiszteleti hely az elsó teljes magyar Szentírást adott Vizsoly templomának felirata szerint másra nem való: „Miért állsz itt, ha nem imádkozol, inkább menj ki!" Ugyanakkor több helységben, például Csarodán is, megőrizték a XIII. századi freskókat, amelyeken Jézus Krisztus, sőt: szentek is láthatók. Mondhantánk: ettől még nem református épületek, festmények ezek! A belső tér kialakítása, a berendezés, a kegytárgyak után templomépítészetről csak akkor lehet említést tenni, ha egy-egy háborús csapás után jobbára a török megengedte a renoválást, különben a Habsburguralom évszázadokig korlátozta azt. A belső díszítést jobbára festőasztalosok végezték, mint a dunántúli Szenna templomában Nagy Pál Balázs. Táblás karzati mellvédjéről, feljárójáról, mennyezetdíszító figurális ábráiról nagyszerű reprodukciókat találhatunk a kötetben. Ügy tűnik, a reformáció hazánkban csak addig küzdött a képi ábrázolások ellen, amíg azok megvallott hitigazságainak meggyökerezését látszottak veszélyeztetni, ellenben a hívek szépség iránti igényének nem tudott, talán nem is akart ellenállni. Szép, de sajnos nem magyarországi példája ennek a bánfihunyadi templombelső: ott a kalotaszegi hímzés eredeti pompájában született újjá, hogy lengyel látogatók, akik közül a falusiak ősei elszármaztak, ne botránkozzanak meg a csupán az épület architektúrájával kifejeződő teremtett szépségen, hiszen nem ilyesmihez szoktak sem külföldön, sem itthon a római katolikusok. A puritanizmus és az esztétikum néha valóban ütközött egymással, Zubogyon mint Takács Géza írja - a helyét vallás győzelmekor elásták a templommal egyidős, XIV. századi misekelyhet - de nem semmisítették meg! s a 1581-től egyszerű ezüstpoharat használtak úrvacsoraosztáskor. Cserépedényeket erre a célra az 1562-es debreceni zsinat engedélyezett. Az űraiztali kelyhek, poharak, tálak, kanták és terítők - egykori mesterek remekei - az egyházhoz való ragaszkodást, a személyes hűséget, de a sorsverte falusi, mezővárosi magyarok díszítőkedvét is mutatják máig, nekünk is. A történelmi megpróbáltatások okai annak, hogy a bemutatott templomok vagy jobbára XV. század előttiek, vagy az 178l-es türelmi rendelet után épültek. Kivétel alig akad, nem került be az albumba Szegedről kép és adat, Szamoskér igen modem építészeti remeke - amely óskeresztyén jelképre, a halra utal - egyedül e századból. Az előző évszázad páratlan érdekessége a római katolikus gróf Keglevich által Szilvásváradon építtetett templom, melyet - az egri érsekkel támadt nézeteltérése okán - a reformátusoknak adott, kiíratván a klasszicista homlokzatra a zsoltár sorait: „Szégyenüljenek meg mind a faragott képek szolgái!" Nos, az ember esendő, kegyes cselekedete sem mentes némi gyarlóságtól, gyengeségtől, kivagyiságtól. így van ezzel a recenzens is. Kételyei vannak afelől, hogy Vámosoroszi első földesurai valóban a honfoglaló Orosz család tagjai voltak, mint azt a szerző állítja. 895 táján jóformán még csak Oleg és kísérete nevezhette Rusznak, Orosznak magát és változékony határú, igen vegyes etnikumú földjét. Alattvalói aligha sejtették, hogy majdan egy néppé, nagy néppé válnak. Orosznak a Kárpát-medence északkeleti részére betelepült ruténeket nevezték, s bár e hon az ő hazájukká is vált, érkezésüket maguk sem nevezték honfoglalásnak. Foglalás ugyan adódott később, de azt a történetet Joszif Visszarionovics Sztálin írta... Tiszacsécse kapcsán a fentihez hasonló, a témához alig tartozó félreinformációt olvashatunk, miszerint Móricz Zsigmond Debrecenben és Sárospatakon végezte felsőbb iskoláit. Az író középiskolát végzett, majd egy fél évig tanult a debredeni teológián, a jogi tanulmányokból is megelégedett félévnyivel, más volt az ő útja, más az egyeteme, főiskolája. Az Abaúj megyei Tornakápolna templomának berendezését, mint nevezetességet, fontos látnivalót említi a szerző, ám képet a nem különösebben feltűnő épületegészről közöl. A fotókról elismeréssel szólhatunk, Hapák József, aki máskor illusztrálta képeivel a szerző könyvét (pl.: Bibliai jelképek a magyar református egyházművészetben - Bp. 1986.), most társszerzővé vált. Különösen szépen fényképezte az egyházközségek finomművű pecsétnyomóit, a színes, festett templombelsőket. Az említett jelképtár belső hivatkozásaiból tudjuk, hogy e szép album bevezetőjének írója, a képmagyarázatok szerzője igen alapos ismerője az egyház történetének művészetének jelképeinek E tudományágakból természetesen csak korlátozott mennyiségben kerülhettek információk az egyházművészeti alkotásokból ízelítőt adó albumba. Tízoldalas bevezető tanulmány tájékoztat a „magyar vallásnak" is nevezett kálvinizmus hazai történetéről, majd egy-egy templom, műtárgy bemutatása kapcsán juthatunk sajátos, csak e felekezet díszítőművészetére, szimbólumaira vonatkozó ismeretekhez. Talán szó eshetett volna a Mózes-szék funkciójáról, egy pelikánábrázolás melletti magyarázat is tovább gazdagította volna az olvasókat, érdeklődőket, a pusztán gyönyörködni vágyó ateistákat, vallástalanokat, más hitűeket. A kötet rendeltetése: felmutatni a hazai református művészet legjellemzőbb alkotásait, tükröztetve bennük népünk alkotókedvét, teremtő s az egyház megtartó erejével. A Varga Dezső tervezésében megvalósított kiadvány minden bizonnyal a Református Világtalálkozó alkalmával került kiadásra, ám a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus szegedi vendégei számára szintén szép, értékes ajándéknak ígérkezik, s természetesen számíthat a hazai könyvkedvelők érdeklődő megbecsülésére is. PAPT LÁSZLÓ ne ú őAaKtWrr uip.4 x . X-tmU. <jflLscti ^J-cAJÍ^AJ eifaUdm jx-st-uÁjL — /V6jncjjl^U IITL-U^X.Á tsr^(rtr\ - bCyvi f fysj^^ torit M : <_ krríAÍfkty^ ^tS öeCcl^-fJeUX, LiíuX: -t^uUíu ut^: