Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-30 / 177. szám

KEDD, 1991. JÚL. 30. DÉLMAQYARORSZÁQ HANGSÚLY 7 Képtelen történelem Régészek találkozója Szegváron Pénteken délután mutatták be Szegváron a felújított volt vármegyeházát. A rekonstrukciós munkálatokat az Országos Műemléki Felügyelőség végezte. A barokk kastélyt, melyben jelenleg nevelőotthon található, Rózsa Gábor, a szentesi múzeum mérnök-muzeológusa mutatta be a hallgatóságnak, melynek soraiban a Károlyi-család jelenleg is élő tagja, a szegvári polgármester, a szentesi múzeum baráti köre és számos érdeklődő volt jelen. Rózsa Gábor jóvoltából a jelenlevők bepillantást nyerhettek a vármegyeháza történetébe, mely 1883-ig. a megyeháza Szentesre költözéséig töltötte be kormányzati szerepét. Ismertetőjében többek között részletek hangzottak el Móricz Zsigmond csonkán maradt Rózsa Sándor trilógiájából, melyben leírás található a szegvári vármegyeházáról, majd diavetítésen tekinthették meg a vendégek az épületről készült felvételeket, metszeteket és a Károlyi-család levéltárából származó tervrajzot. Ezután dr. Vörös Gabriella régész, a szentesi múzeum igazgatója beszélt a volt megyeháza melletti Dóczi-Károlyi kastély régészeti feltárásának eredményeiről. Előadásában kitért az ásatás érdekességére, a XIV. századi Anjou-kori reneszánsz pincére, melyből többek között kínai porcelán is előkerült. 1727-ben a Dóczi-család enyészetnek indult kastélyépülete a Károlyiak birtokába került, s ezzel új építési periódus kezdődött a kastély történetében. Sajnos 1963-ban a Kórógyba csatlakozó szennyvízelvezető építése során a még fennmaradt épület jelentós részét tönkretették. Az ásatás tárgyi emlékanyagának (ásópapucs, sarló, kés, kaszakalapács, szekerce, balta, faragott kövek) bemutatására a helyi Falumúzeumban külön szobát rendeztek be, melyet dr. Trogmayer Ottó megyei múzeumigazgató nyitott meg. Megnyitójában kitért Szegvár régészeti szempontból különösen kiemelt helyére, hiszen a falu területén gyakorlatilag a neolitikumtól vannak nyomok a megtelepedésre (Szegvár-Tűzköves neolitikus településéből előkerült „Sarlós isten" méltán tette ismertté Szegvár nevét a szakirodalomban), vagy említhetnénk az Oron-dűlőben jelenleg is folyó avarkori temetófeltárást, s nem utolsó sorban a középkori kutatásokat. Az említett teremmel gazdagodott Falumúzeum ízelítőt ad még a neolitikus tiszai és szakáiháti kultúra emlékanyagából, bronzkori, szarmata és honfoglaláskori leletekből. Ezenkívül néprajzi gyűjtemény és a falu híres szülötte, Bartucz Lajos antropológus professzor emlékének szentelt szoba is helyet kapott az épületben. A szentesi múzeum munkatársai és a helyi gyűjtők jóvoltából létrejött kiállítás és a felújított vármegyeháza remélhetőleg számos érdeklődő figyelmét felkelti majd. ORMÁNDY JÁNOS Egymilliárdos vízumbevétel Martin Schongaucr: Szent Antal megkísértése Hétfőre megszűnt a várakozás a nyugati határállomásokon, s a déli szakaszon is csak Nagylaknál van torlódás, 14 órába telik az átkelés mondta a távirati iroda érdeklődésére Zubek János, a BM Határőrség szóvivője. Közölte azt is, hogy az elmúlt hét végén a négy legnagyobb nyugati határállomáson 382 ezren léptek be az országba, közte 51 ezer török állampolgár. Június 26-a. a jugoszláv események kezdete óta pedig több mint 400 ezer török tranzitutas haladt keresztül az országon. A török állampolgároknak kiadott átutazási engedélyekből eddig már több mint! milliárd forint bevétel keletkezett. (A külügyminisztérium korábban az egész évre 300 millió forint vízumbevételt tervezett.) A BM Határőrség azt reméli, hogy a jelentős többletből szintén részesedik, annál is inkább, mert több mint 120 ezer vízumot a határállomásokon adtak ki. (MTI) Gizella dalának valójában már slágernek kellene lennie. De nem az. Mert Szörényi-Bródy István, a királyában ez az énekszám valahogy nem elég fülbemászó. A szövegrész viszont annál megkapóbb. szókimondóbb. Gizella ugyanis kerek-perec megvallja: „Jaj, de unom a politikát". Ezzel egyszeriben közel férkőzik hozzánk: szinte kortársunkká válik. Azt dalolja el helyettünk, amit többé-kevésbé mindnyájan érzünk az utóbbi időben. Hogy miféle okai lehetnek e fokozódó csömörnek? Jóformán mindenki tudja a lényegi válaszokat. Ami egyrészt széleskörű politikai csalódottság, kiábrándultság, az másfelől nagyfokú bizalmatlanság. Ám az sem mellékes, hogy a közelmúlt esztendőkben alaposan meghatványozódtak a politikai jellegű információk a tömegkommunikációs eszközökben. Ma már szinte a hűtőszekrények jégcsapjaiból is ez csöpög. Márpedig a mennyiségi túladagolás mindig ártalmas. Még akkor is, ha a legutóbbi években jóval több újszerű, érdekes vagy meghökkentő politikai és történelmi ismeretet szereztünk, mint a korábbi évtizedek összességében. Ráadásul most egy világméretű korszakváltás részesei vagyunk. Amiben azért van valami kivételes, szerencsés helyzet. Mégsem tudunk ennek örülni. Inkább azt érezzük: a politika úgyszólván megmérgezett bennünket. Próbáljuk megfogni e lelki, idegrendszeri kórságot! Annyi bizonyos: az 1989-es esztendőben látszólag még semmi bajunk sem volt. Sót szemlátomást a reménykedés, a bizakodás csillaga világolt fölöttünk. Láttuk, hogy a hazai társadalmi, politikai fordulatokkal párhuzamosan a szomszédos országokban is megmozdult a „föld". Meghatódva figyeltük a Viktóriát jelző román ujjakat a képernyőkön, ahogyan a lengyel, a cseh és a német tüntetések békésebb és viharosabb jeleneteiről is kíváncsi izgalommal vettünk tudomást. Aztán jött a 90-es év, s ezzel együtt a német egyesítés és a kiéleződő szovjet, orosz konfliktusok kerültek előtérbe. A közelmúlt történelmének mindenesetre valahol itt kezdődött el a második felvonása. Ez volt a vízválasztó. Hiába tudtuk: a szovjet feszültségek húsbavágó, egyetemes létkérdéseket vetnek fel, ám innentől kezdve majdhogynem érdektelenné vált a világtörténelem eseménynaptára. Előjöttek tehát a csömör, a mérgezettség tünetei. Persze a mi szempontunkból tiszta véletlen, hogy e kórság épp a szovjet események környékén jelentkezett. Törvényszerű viszont hogy a korábbi évek szisztematikus, felfokozott politikai érdeklődése után alaposan elfáradtunk. Nagyjából idáig tartott a befogadóképességünk. Ám ne gondolja senki: minket csupán e mennyiségi dömping mérgezett meg. Ez túl egyszerű lenne. Úgyhogy mindezen túl nem árt felidéznünk: voltaképpen miféle képsorokat is láttunk nap mint nap a képernyőkön. Nos, bármennyire változatosnak, sokszínűnek tűnik az utóbbi évek politikai, történelmi krónikája, maga a képanyag azonban meglehetősen szimpla és szegényes volt. Igaz. Gorbacsovot sohasem tévesztettük össze Walesaval, még Torgyán Józseffel sem. Legfeljebb jobban megismertük arcvonásaikat, mozdulataikat, mint saját rokonainkét. Ámde az itt a lényeges, hogy az egyik oldalon minduntalan csak ülésekre, tanácskozásokra figyeltünk, egyben a legkülönfélébb vezetői megnyilvánulásokra. A másik térfélen pedig lépten-nyomon tereket, utcákat észleltünk, ahol fegyelmezettebb vagy agresszívebb néptömegekkel szembesültünk. Akár hiszik, akár nem: többnyire e kihegyezett kontrasztokban éltük át a közelmúlt történelmét. Hol bent voltunk, hol kint, aztán fönt voltunk, majd lent. Akár Petófi Feltámadott a tengerének képsoraiban. Nem elég tehát, hogy mennyiségi tekintetben fölöttébb megterheltek bennünket a politikai híradások, ám az elénk került képanyag tartalmi, formai karaktere is egyféle vizuális sémával volt felfűzve. Az pedig köztudott: a sémák, a sablonok erőteljes lélekmérgező hatással rendelkeznek. Most azonban nem csupán a kórtünetszerű unalom és csömör megjelenése az érdekes. Hanem az is, ami a tudatműködésben, a gondolkodásban bekövetkezett. Ami ugyebár különösen fontos lehet egy demokratizálódó világban. Annál is inkább, mivel az utóbbi esztendők politikai, történelmi históriája is lényegében ebbe az irányba tendált. Ez volt az értelme a tömegdemonstrációknak. e köré épültek a vezetői szónoklatok. Es mégis: a képernyőkből felénk sugárzó képi sematizmus pontosan az ellenkező irányba hatott. Egy olyanféle hamis, szimplifikált történelemszemléletet erősített meg bennünk, amelynek igazság szerint már a múltunkhoz kellene tartoznia. Ma már ugyanis nemigen hisszük el, hogy a társadalmak mozgásterében pusztán a fent és a lent helyzeti dimenziója munkálkodik. Még akkor sem, ha egy kozmikus léptékű korszakváltásban óhatatlanul leegyszerűsödnek is a viszonyok. Aki viszont csak sarkos kontrasztokban kénytelen átélni a dolgok alakulását, az akaratlanul is a középkori gondolkodás mechanikus polarizáltságát fogja képviselni a jövőben is. Pedig mostanában nem sokra megyünk az efféle szemlélettel. Már csak azért sem. mert a jelenlegi valóság egyre több paradoxont kínál. Nekünk adatott meg például először, hogy a technika jóvoltából igazi látóközeibe kerülhettünk a világtörténelem egyik legjelentősebb pálfordulás sorozatával. Mégis azt érezzük: pont az érzékletesség, a részletek izgalma és igazsága csúszott ki a tekintetünkből, az emlékezetünkből. így e hosszúra nyúlt, látványos élő adás időközben elvesztette a varázsát. Nemhogy feltöltődtünk volna belőle: inkább kiüresedtünkr eltompultunk. Holott politikai, történelmi érdeklődésünk oltárán többé-kevésbé feláldoztuk egészségesebb, spontánabb, jóízűbb polgári mivoltunkat. És mindezért pusztán egy képtelenné vált kortársi történelmet kaptunk cserébe. Persze e különös lélektani játszma napjainkban is folytatódik. A múltkoriban mindenesetre azon kaptam magam, hogy odaragadt a szemem egy hétköznapi újságfotóhoz. A képen fogságba esett szerb katonákat láttam, amint fegyveresen kísérték őket. Igaz, a televízióból már tömérdek felvételt kaptunk a jugoszláv belharcokról, nekem azonban e magányos fotó kellett, hogy érzékletesebben is felfogjam szomszédaink tragikus helyzetét. Ezen aztán szerfölött meglepődtem. S rövidesen arra a következtetésre jutottam: nincs mese, most már előbb-utóbb törvényszerűen újra visszatalál hozzánk a konkrétabb információk, az egyedi képek becsülete. S/1 ROMI PÁL Mit is ünnepel Svájc? Bizonyítani ugyan nem tudják a történészek, de Svájc lakosságának jelentós része úgy fogja megünnepelni az idei augusztus elsejét hogy 700 esztendővel ezelőtt, 1291-ben ezen a napon jött létre a svájci államszövetség - Schwyz, Uri és Unterwalden kantonok szövetségre léptek egymással. A svájciak különben is - lévén józan és takarékos, munkás nép szerény körülmények között, a napi munka után emlékeznek meg a történelmi évfordulóról. Nem ügy mint a moszkvaiak a Vörös téren május elsejéről, vagy a franciák minden év július 14-én Párizsban a Bastille bevételéről megemlékeznek. És sokkal kevesebb pénzt is fordítanak a hivatalos ünneplésre. Míg például a franciák 1989-ben két nap alatt 70 millió doliárt költöttek egyetlen esemény, a francia forradalom 200. évfordulójának megünneplésére, addig a takarékos svájciak egy egész esztendő valamennyi ünnepére fele ennyit sem költenek, és különben is: a kantonok jelentós része semmibe vette a szövetségi kormány felkérését, hogy augusztus elsejét üljék meg nemzeti ünnepként. (MTI) K ú vÁls hargIK RAJÍA • AájiL! h^ÁJcA Y^yU j-otVÉf. J OcUíO^f ultrT es -A} — irőwAtÁ: JÍL, AZ. IH^rvjvC. styelrCJUrtAL íoU kiU OMaííl /Jtf/L IL etc* v- Uc-tüls „ /r^úrv" ^ Ctu JldUÁUi&t^ JjVt ^íte