Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-10 / 134. szám

6 HETEDHÉT HATÁRON DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. JÚN. 10. A hetvenesek '90-ben (és azóta) 1. Átlag alatt A tisztábban látást segítendő vizsgálta a tavalyi év vége felé a Központi Statisztikai Hivatal a 70 év felettiek helyzetét. A reprezentatív mintavételre épülő felmérést Szegeden összesítették leggyorsabban. A mi régiónkban élő öreg emberek helyzetének jellemzőiről Klonkai László, a KSH megyei igazgatója adott tájékoztatást. (S noha vizsgálatuk az elmúlt év végi helyzetet rögzíti, illetve veti össze a korábbival - ha hozzáadjuk gondolatban az utóbbi hónapok átlagos életszinvonal-csökkenését, tanulságos képet kapunk.) Az öregedés határai kitolódtak, gondjai nemcsak azokat érintik, akik éppen átlépik a képzeletbeli határként meghúzott, a 70. életévet jelentő vonalat, hanem az ő hozzátartozóikat is. Az idős emberek többsége ugyanis fokozott gondoskodásra szorul. Különösen érvényes ez azokra, akik már elvesztették társukat - az időseknek pedig a fele özvegy a Dél-Alföldön. (38 százalékuk férfi, 62 százalékuk nő.) Úgy túnik, a munkával eltöltött évek hozzájárultak a hosszabb élethez; a statisztikai mutatók szerint a mai jövedelmi helyzetük nem volt rosszabb a 60 és 70 közötti hetveneseknek a fele hatvanéves kora után ment korosztályénál. - Ám az, hogy ebből a jövedelemből nyugdíjba. „Ludas" persze ebben, hogy többségük a mire tellett és telik, sajnálatos tendenciákat mutat, mezőgazdaságban dolgozott, s ott eleve magasabb volt a (Folytatjuk.) korhatár. Hozzájárult az is, hogy a nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt sokan csak nehezen tudták „összeszedni". SZABÓ MAGDOLNA A társadalom perifériáján élnek - és úgy is „kezelik" őket. Súlyuk kicsinek találtatik ha van egyáltalán néha valaki, aki érdekük védelmében a nagy közös mérlegre teszi ezt a réteget. A közvélekedésben - ami (tisztelet a kivételnek) úgy közelít problémáikhoz, hogy „Nekik már minek" - tulajdonképpen sokak velük szembeni adóssága, illetve az annak megadása alóli kibúvó fejeződik ki. A társadalom - főleg ha éppen olyan rosszul megy neki. mint mostanában minálunk - nem szívesen szembesül a gondjaikkal. Pedig az öregedés problémái nagyon sokakat érintenek: helyzetüket tisztábban látni, s ahol szükséges ott segíteni, hasonlóan fontos teendő, mint az éppen soros más társadalmi feszültségek levezetése. S persze befolyásolta a késői nyugállományba vonulásokat a tény, hogy nem volt munkanélküliség, az öregedők helyéért nem állt sorba több fiatal. A 70 éven felülieknek 7 százaléka ma is aktívan dolgozik, háztáji gazdaságban vagy pár órás munkaviszonyban. Kifejeződik ebben a munkához való kötődésük, de sokukat anyagi kényszer viszi rá. Igaz ugyan, hogy 90 százalékuk kap valamilyen nyugdíjat, ám az nem elégséges. A tavaly októberben felvett adatok szerint 80 százalékuk jövedelme - 4 és 7 ezer forint közötti szóródásban - az akkori létminimum szintjét közelítette. (A többszöri kis összegű nyugdíjkiegészítések és a 30-40 százalékos infláció, a cikk szerzőjének tapasztalatai és számításai szerint, a létminimumszint alá gyűrték az átlagot.) 1990-ben a 70-en felülieknek körülbelül egyharmada szerzett többletjövedelmet - átlagosan havi 2100 forintot -: munkavállalással, szobakiadással, alkalmi tevékenységgel. Összességében - s ez ellentmond a közhiedelemnek Kis-zeri látogatás Ahol a postakocsi megállt... A falu főútjáról se jobbra, se balra nem kanyarodunk. Megyünk egyenesen tovább. Ám mégis új irányt vesz autónk. Eltűnnek a szép falusi porták, hol van már a sima betonút. Ópusztaszer gidres-gödrös „kis országútján" araszolunk előre. A rossz földút ugyancsak próbára teszi kocsinkat. Hajdan erre járt a Budapest-Szeged között közlekedő postakocsi. Egyik megállója itt van nem messze, oda igyekszünk. Kísérőnk, Gera József, a falu jegyzője, tősgyökeres ópusztaszeri és éppen ezen a vidéken nőtt fel, amelyen most bennünket végigkalauzol. - Ez a székelytelepi tanyasor magyarázza. - Érdekes megfigyelni, hogy míg az országban szétszórtan épültek a tanyák, itt rendezett tanyasorok alakultak ki. A rendezési terv készítésekor a Délterv szakembereinek az is feltűnt: milyen sajátos képet mutatnak az itteni tanyák. A: út ugyanis csaknem minden porta esetében szétválasztja a lakást a tanyához tartozó gazdasági épülettől. A Pallaviciniek birtoka volt egykor ez a vidék, a grófság cselédei laktak ezen a külterületen. Grófi intézkedés lehetett tehát, hogy ilyen tanyasorokban telepedjenek le az emberek. Ahogyan a tanyasorok, az akácerdők is hozzátartoznak e táj jellegzetes arculatához De vajon meddig? A jegyző aggódik: - Nem kímélik az akácosokat. Sajnos, sok esetben idő előtt kivágják a fákat. Nem erdő-, hanem rablógazdálkodás folyik manapság. A „kinyíló" fákat nem szabad bántani, ezt minden parasztember tudja. Éppen az erdészet ne tudná? mondja indulatosan vendéglátónk, miközben megérkezünk a 350 éves kis-zeri iskolához, a hajdanvolt postakocsi „kikötőhöz". A ház nem rozoga, alig hihető, hogy egykoron itt cseréltek lovat a postakocsisok. Márpedig itt fogadó volt. ezt errefelé mindenki tudja... Az istálló ma is áll és a befalazott kapubejáró ugyancsak a múltról mesél. A „postakocsis világot" már senki sem idézheti fel, de a tanyai iskolára hiszen az lett a kis-zeri fogadóból sokan emlékeznek Ópusztaszeren. A jegyző is itt tanulta meg az abc-t. - Ha jól emlékszem, 1970-ig még nyolc osztályt tanítottak ebben az épületben. Később már csak alsósok jártak ide. A hetvenes évek derekán felújították a házat; kapacserepeket raktak a tetőre, megerősítették a vályogfalakat. Aztán olyannyira kihasználatlan lett ez a tanyai iskola, hogy be kellett zárni. Hogy kik tanítottak itt? Karácsonyi Ilonka néni, akiről úgy tudom, nemsokára nyugdíjba megy. A másik tanító néni, Angermayer Károlyné viszont már régen abbahagyta a tanítást. - Most kié az épület? - Az Árpád vezér Téesz 1982-ben megvette a házat a tanácstól. Lakásokat alakítottak ki benne és a kisteremben iratokat tárolnak. Körbejárjuk a régi iskolát, megnézzük hol volt a tanyasi focipálya. Az egyik lakásból mezítlábas, kíváncsi gyerekek jönnek ki. Kik vajon az idegenek és mit akarnak? - mondja a tekintetük. A villanyoszloppá alakított kútágas mellől Gyenes Kálmán kollegám lefényképezi az akácfákkal körülvett házat és a helybeliek által csak „kutyanyaknak" hívott szegletből a régi postakocsi úton visszaindulunk a faluba. GOMBOS ERZSÉBET FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Bordányi „ Elegáns' Munkahely még több is lesz Sokan mondják: nem volt olyan rossz üzlet a bordányi szakszövetkezetnek a cipőkészítő üzem. Anyagilag sem jelentett lebecsülendő részleget a klasszikus melléküzemág, ugyanakkor szezonális jelleg nélkül stabil munkahelyet biztosított több tucat helybéli asszonynak. Valójában az átalakulás szele nem azért érte a szakszövetkezeti cipőüzemet, mondhatni idejekorán, mert privatizálás nélkül nem élet az élet, hanem a piaci helyzet óhatatlanul ésszerűsítette a gazdálkodási konstrukciót. Köteles Jánostól, az Elegáns Cipő Termelő és Kereskedelmi Kft. üzemigazgatójától az átalakulás és modernizálódás históriáját dióhéjban eképpen hallottuk: Melléküzemágként talp- és aljelőkészítést végzett a műhely, s a bébicipótól kezdve igen sokféle lábbelit csináltak. Bérmunkában dolgoztak, szovjet exportra kerülő termékeket gyártva, míg a nyolcvanas évek legvégére igencsak leromlott a belföldi értékesítés a szovjet export nehézségei pedig rohamosan újabb akadályokkal nehezítették a működést. Ekkor kezdtek nyugati megrendelés, tőkés partner után nézni. Alapvetően más minőségi követelményekkel találkoztak, amikor egy osztrák cégnek 2300 páros próbagyártást végeztek. A kizárólag női cipőket igénylő munkára a sikeres próba után az üzemág teljes kapacitását lekötötte a linzi székhelyű cég. Szabászat és felsőrész gyártás történt Bordányban, lévén ez a vámrendelkezések szerint kedvező, mint félkész termék. Ilyen gazdasági előzmények hozták az átalakulást, ezáltal lett fele-fele arányban külföldi és magyar érdekeltségű kft. a szövetkezeti üzemágból. A törzstőke alapján ráadásul a magyar vagyonrész magánérdekeltség. A folyamatosság több oldalról adott: részint a jó munkához szokott dolgozók maradtak, s hasonlóképpen az elmúlt öt évvel fegyelmezett, ésszerű és hatékony termelésre érzékeny vezető továbbra üzemigazgató. Bizonnyal megvoltak a félelmek a helybeli alkalmazottakban, hogy létszámcsökkentés lesz, ám éppen ellenkezőleg: a nyár végére 10-15 újabb dolgozót kívánnak alkalmazni, s a hosszabb távú tervek szerint öt éven belül a jelenleginél kétszerte többen dolgoznak a kft.-nél, az elképzelések szerint már két üzemcsarnokban. Ilyen perspektíva reményt adhat a bordányiaknak, bárha a munkahely teremtés hasonlóképpen százas nagyságrendű lehetne a jövőben a kistelepülések jellemzőjeként. A kissé meglepő hangzású név valóságos állapotokat takar: a női cipők a kuriózumlábelik kategóriáját jelentik, a jelesebb nyugati butikokba kerülnek, gyakorta a legkisebb széria számban. Előfordul, hogy egy cipófajtából még tíz pár sem készül. Hasonlóan az eleganciát képviseli a lábbelik anyaga, s bizony a legkényesebb feladat éppen a drága bőrféleségekből a cipőfelsőrész készítés. Mindehhez a legkorszerűbb gépekre volt szükség, amelyről a tőkés partner gondoskodott. Van olyan, legújabb technikát képviselő fotocellás berendezés, amelynek az értéke meghaladja a kétszázezer schillinget. Eképpen tehát nem lehet ráfogni: beköszöntött Bordányba a susztermanufaktúra ideje. A termelékenység, a technológiai színvonal, a termékminőség, sőt a munkabér se ezt jelzi. B. P. Úrnapi búcsú Mórahalmon Szent László királyunk oltalmába ajánlott templom áll. Búcsúja messze még, a móraiak szerint: „Az nem igazi!" Merthogy a mórahalmiak sátoros búcsújának az ideje Úrnap. Úgy is mondják; úrnapi búcsú. Negyven évvel ezelőttig itt is a falu négy részén állított sátoros oltároknál fogadták az oltáriszentséget. Azokat a sátrakat (deszkából egyformára szerkesztett faépítményeket) Kéri József és Szécsi Ferenc készítették. Hol vannak már azok? És a készítőik?! Az idei mórai búcsú úrnapi sátrai éppúgy a templomkertben állottak, mint sok évtizede már. Családok díszítik föl, főként akácvirággal, vagy a kertekben éppen most nyíló virágokkal. A sátrakban Jézus szíve, Mária szíve, a Szent kereszt, illetve az Utolsó vacsora képe függ, gyertyák égnek közelükben. Az ünnepi szentmise után kezdődik a színpompás körmenet. Elöl halad a keresztet vivő legényke, két oldalán két kislány, lobogókkal. Mellettük halad Körmendi uram, az egyházközség első embere. Őket nagyobb lobogókat vivő Máriás-lányok követik, majd a ministránsok és a tömjénező után, baldachin alatt az oltáriszentséget vivő Bálint József jezsuita atya. Nagy tömeg halad utána sátortól sátorig, közben búcsús énekeket zeng a jó hangú kántor, minek minden sorát ismétlik a hívek. Nagy tömeg jött el ez idén is a mórai búcsúra. Sokan kerekeztek át a szomszédos falvakból, és igen sokan érkeztek Szegedre származott móraiak, akik számára már nem az alsóvárosi búcsú jelenti az igazi búcsút, hanem a mórai. A körmenet után sok időst megkérdeztem, vajon mi céllal viszik haza az úrnapi virágot? Csak nagyon kevesen tudták. „Megszokásból." „Hagyomány." - így a másik. Igen, megszokásból, mert hagyomány. Mert az úrnapi virág egy bizonyos zöldág-kultusz része. Mint a szentelt barkáé, amelyet égzengés ellen, mint a szentelt búzáé, amelyet jégverés ellen, vagy mint a pünkösdi ágé, amelyet mindenféle betegségek ellen tudtak eleink foganatosnak. Az úmapi virágot régebben a házbani nagygerenda alá dugták, hogy ne csapjon oda a villám. Tűztek belőle az istállóba, az ólba is. Elhalványodtak ezek a szokáshagyományok, mint annyi más, amelyre a mai ember könnyen rámondja: régiség, babonaság. Legyen bár régiség, vagy babonaság, lám, megszokásból mégis sokan hazaviszik. „Vízbe tesszük, s ha elszárad, kidobjuk." Mint annyi más szentelményt, mert semmit sem tudunk messze múltba nyúló, történeti hagyományaikról. A harangszó délre kondult. Nagy kanállal ettek legjelesebb ünnepükön a mórahalmiak. Nincs ma ház vendég nélkül. Ebéd után mind fölkerekednek, még az idősek is, mert kicsalogatja őket a vásártérről idehallatszó forgóhintás és bóvlis zene. Az idősek nézelődnek, a fiatalok forgóznak, s nézem, melyik legény vesz mézeskalács szívet a babájának. IFJ. LELE JÓZSEF I