Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

A nyugalmazott (1.) Késő délután volt. Nem. Már hajnalodott. A madarak üvöltözése átütött a falon. Nem nevezhetném ezt biztonságos falnak. Mitől véd meg egy ilyen fal, ha még a madarak rikácsolása is áthallatszik rajta. Pedig az csak egy hang. Egyik madár se játszott dallamot, vagy visszatért volna előző témájához, nem is hangoltak, csak úgy bele a vakvilágba, ahogyan én is szoktam. Lehet, hogy ez a fáknak köszönhető. Mert régen - ó, az idő, soha nem lesz bátorságom fölhúzni az órát - ha üvöltözni támadt kedvem, megmásztam egy fát, a lombkorona csúcsa felé közeledve egyre vakmerőbben üvöltöttem. Ilyeneket, hogy „három óra húsz perckor a folyó elérte legmagasabb vízállását", vagy „a mókusok farka hosszabb a testüknél". Ez igénybe vett, és kiszállt belőlem minden kapaszkodási erő. Zuhantam, zuhantam. Nincs védelem. A falról se mondtam komolyan, hogy engemet védjen, tényleg, csak más eszével próbáltam gondolkodni, annak az embernek az eszét használtam fel, aki sovány ötleteiből épít házat, hogy majd rádőljön. A padlón feküdtem, nem éreztem, hogy hideg lenne, nem készültem még fel. Vártam, hogy hozzák a segélyt. Odakint, a szabad ég alatt finom pára gomolygott, a szélcsend ellenére vékonyka felhók rohantak a látóhatár pereme felé, az égbolt szürkesége talán még emlékeztet valamire, egy messzi, csapadékos vidékre vinne az emlékezetem, ahol újra csak eszembe jutna valami, aztán oda, majd megint képek és vissza a feledéshez, gondoltam. A szobámat teljesen elborította a sötétség, ha kinyújtottam a kezem, éreztem, hogy ez a sötét egy darabja, és most arrébb tolom, átrendezem a fckctcségct. Nehezen szánom rá magam. Azt tudom, hogy valamelyik vállam a napokban hasogatott, mikor felemeltem a szenesládát, hogy az ablak mellé toljam és olyan kilátást keressek, ami közelivé teszi a földet. Unalmas próbálkozás. Gyorsan leugrottam, aztán a lendületnél megint belehasított, próbáltam egyensúlyban tartani magam két oldalt széttárt mancsokkal. Most elfelejtettem, melyik vállam az. Nincs sok különbség közlük. Nem lényeges, ha megfordulok, helyet cserélnek. A mozgásomnak ez a darabja, a guruló megfordulás, régi. betanult mozdulat. Mindig csak olyankor csináltam, mikor biztos voltam benne, hogy nem zavarnak meg. Mélységesen gyűlöltem azt az embert, aki ilyenkor megjelent az ajtókeretben, mosolyogni próbált, de rögtön vissza is húzta a száját, mert egy pillanatra megszakítottam a guruló megfordulást és ilyenkor a felfokozott gyűlölettől eltorzult arccal kinéztem a pózból, mintha kész lennek ugrani, és a guruló megfordulás helyett földre teríteni a szemtelen betolakodót. Bár alapjában véve nem érdekelt. A gyűlölet ösztönösen öntött el, nem azért, mert érdekelt volna. Tettem egy ilyen mozdulatot, csukva hagytam a szemem, hogy lássak valamit, nyitott szemmel nem tudok képzelegni, pedig az nagyon szép lenne, az asztal lábánál kötöttem ki. A könyökömhöz és a lábfejemhez (mennyi fejem van!?) ütődött az asztal két lába. Jó maszív asztal volt, akár nyolcán is ehettek rajta. A legsúlyosabb ötletek is itt értek utol, könyököltem az asztallapon és nem jutott eszembe semmi. Megszagoltam az asztal lábát egy kissé lejjebb csúszva, és rögtön az a nyamvadt ígéret, amit be kell teljesíteniük, hogy megérkezik a segély, ez maradt bennem az asztal lábából. A legutóbb fix időpontot mondtak, csakhogy nekem ez kevés. Talán nem vesznek komolyan, azt mondják, nyugalmazott vagyok, nyugalmazott éjjeliőr, így hát tudok várni, azt képzelik, hogy a hosszú evek során a türelem és a semmittevés bennem bokrétákat növesztett és a/okban gyönyörködök. Nem mondom, szép szakma. Ha arra gondolok, hogy mindenki alszik, én meg röhögök a markomba, hát elfog a nosztalgia. Hallgatni a patkányok csendes surranását, egy távoli vonatot, amint belerohan egy álló szerelvénybe, vagy a részeg munkások énekét és böfögését. Csak amikor olyan egy óra tájban megingat az álmosság, akkor nagyon egyedül érzem magam. Ugyan miféle érzés ez. Fönn ragyognak a csillagok, a Bolond kutyám bedugja fejet a lábtörlő alá, de tudom, hogy közben vicsorít, egyszer úgyis széttép, csak a kedvező pillanatot várja, lehet, hogy azt. hogy elboruljon az ég. Azt aztán várhatja. Mégiscsak én vagyok a gazdája, mégha néha hetekig nem kap ennivalót, akkör is. Már mondtam ngli. hogy keressen más gazdát, nálam jobbat vagy rosszabbat, egy párái bele is rúgtam, de minduntalan visszatért és addig korgatta az ajtóban a gyomrát, mígnem beengedtem és elébe toltam egy tál jó tejfölös krumplilevest. Mikor végeztem az asztal lábával, föltérdeltem, a székem támlájába kapaszkodva valahogy felálltam. A sötétség úgy elborított mindent, hogy még szédülni se tudtam. Mindegy, hogy hol vagyok, mondtam magamban, de a hangomba egy csöpp aggodalom sc keveredett. Az én szakmámban nemigen beszélget mással áz ember, Csak önmagával, s egy idő után rá kellett jönnöm, hogy az én szakmámban minek áltatnám magam kétes értékű kijelentésekkel. Mindig szigorúan a tényekre szorítkoztam, azokból is csak azt emeltem ki, amelyeken szórakozhattam vagy megelőzhettem vele egy újabb ballépésem. Igen, biztos voltam benne, hogy a téhyeket tisztelnem kell, ha már mást nem is. Ha az éjjeliőr szakmában nem futottam volna be ilyen bámulatos karriert, mint ahogyan én a mai napig nem tekintem annak, akkor ezzel az észjárással könnyen bérgyilkos vagy pénzbeszedó válhatott volna belőlem. Sok ez a remény egyszerre, sok volt, most már sokkal jobb, nemcsak a remény, de a reménytelenség is éltet. Büszke lehetnék magamra, de a kishitűség is épp annyira megfelel. Az érzelmeimet rövid pórázon tartom, és ha sírnom kell, akkor inkább köhögni kezdek egy re erósebben, s az jól csillapítja a belső fájdalmakat, melyek ugyan gyakran elértek, csakhogy nekem is megvolt a magamhoz való eszem, és az első néhány állásomban elterjesztettem, hogy asztmás vagyok, így senkinek nem tűnt fel, a könny pedig az erős köhögés velejárója, gondolták, sőt néhány év alatt az egész városban elterjedt az asztmám híre, ezért koros fejjel már magyarázkodnom sem kellett a fiatalabb kollégák előtt. A fájdalmak többsége belülről táplálkozott, én találtam ki őket, hadd ismerjem meg mindjobban, hogy mi várhatott volna rám, ha másik szakmát választok. Egyik csodálatosan gyötrelmes történetem végén az éjszakai ügyeletem kellős közepén vitt el a mentő, a főszereplőm, miután elveszítette az imádott nőt, vérfürdőt rendezett, majd a tengerbe ölte magát, felvágta a gyomrát és a cápák közé ugrott egy lélekvesztóból, szinte mindenkit sajnáltam. Mikor a kórházban magamhoz tértem a túladagolt nyugtatók után, csak bámultam az ügyeletes nővérre, aki délután úgy hat óra tájban egy csokor erdei liliomot rakott a fejem melletti vázába. Folytattam a történetet, elhittem, hogy a vérfürdő valóra vált, s most a nyomozó hatóságokon a sor, de sírnom ezúttal nem kellett, a nyomozókat gépiesen mozgató logika nem okozott fájdalmat. Egy hét pihenő után visszatértem őrhelyemre, ahol a Bolond kutyám fölpuffadva, meghízva fogadott, valaki jól tarthatta a távollétemben, szalonnával, zsíros ételmaradékokkal tömhette, ő mégis ragaszkodott hozzám, csóválta a farkát, szinte örömöm telt abban, ahogy ezt a kövér állatot arrébbrűghattam. A távozó portás embertelennek minősített, de mielőtt még elhagyhatta volna a telep udvarát, lerántottam a biciklijéről, a porba zuhantunk, befogtam a száját, hogy ne üvölthessen, a mellkasára másztam, kezét-lábát összekulcsoltam és elmondtam neki egy történetet, amit még a múlt évben találtam ki. A végét nem értette. Azt kérdezte, már egymás mellett ültünk és egy anyacsavart szopogatott, mikor azt kérdezte, hogy az a bizonyos hajóskapitány, valami Grenner, vagy hogy hívták, miért törte össze jótevője minden porcikáját, mikor az éjt nappallá téve azon fáradozott, hogy hogyan mentse meg a bitófa alól. Egy darabig néztem a portást, de a titkomat csak nem árulhattam el. Lekevertem neki egy fülest, hogy azonnal lenyelte az anyát, és kitessékeltem a telepről. Ez már az én felségterületem, mondtam neki, és utánahajítottam egy féltéglát. Lehorzsolta a fülét. PODMANICZKY SZILÁRD Önarckép - kritikákból szemelgetve A fiatal Radnóti egy önértelmezéséről Az arc, melyért már felelősséget vállalunk, nem egyszerre, egyetlen pillanat alatt alakul ki. Az ember többé-kevéssé tudatosan és hosszan - voltaképpen amíg él - alakítja önmagát, személyiségét, azt, amit a tudomány identitásnak nevez Egyes elemei ennek az arcnak persze már korán kialakulnak, mások - talán éppen a legfontosabbak - csak később, egy élet tapasztalatai nyomán. Törekvéseink központi magja azonban, ha embrionális formában is, többnyire hamar jelentkezik, s így valami állandóság mégis valamennyiünknél kimutatható. Ez az önmagát alakító személyiségköyont érthetően több tudomány érdeklődésére is számot tarthat; a lélektan mellett a gondolkodástörténet szinte minden ága, így az irodalomtörténet is foglalkozik vele. Érthető tehát, hogy azok a források, amelyek az identitás megképződésének, az identifikációnak folyamatát érzékelhetővé teszik, több tudományterület számára is becsesek. Radnóti Miklós második szegedi verskötetének, az Újholdnak előfizetési fölhívása - bármily meglepő is ez - ilyen dokumentum. Elsődlegesen természetesen egy könyv születésébe enged bepillantani, de annál több is: a fiatal Radnóti önarcképét is fölfedezhetjük benne. 2. Az Újhold sajátos, marginális formában, egy, a korra jellemző könyvkiadási mechanizmus keretében jelent meg. Verseit a költő nem maga adta ki a saját pénzén (ami a kor egyik széles körben elterjedt kiadási formája volt) - a kiadást a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma vállalta. A Művészeti Kollégium azonban, bár zseniális szervező, Buday György (1907-1990) irányította, nem volt üzleti alapon működő tőkeerős könyvkiadó. Tőke híján csak innenonnan összeszedett pénzekből, alkalmi mecénások támogatásából, egyes kiadványai (pl. a bibliofil remeklésnek számító, ún. Szegedi Kis Kalendárium) bevételeiből, valamint - s elsődlegesen - előfizetésekből finanszírozta kiadványait. Radnóti könyveit, köztük az Újholdat is csak így, ilyen kényszermegoldások segítségével tudták kinyomatni 1935 tavaszán. Ennek a megjelentetési formának viszont szükségszerű járuléka volt az elófizetésgyűjtés, amely nyomtatott előfizetési, precízebben: előjegyzési ívek segítségével történt. S bizony ezeknek az íveknek kedvet kellett csinálniuk a vásárláshoz; hatniuk kellett. Az előjegyzési ívet úgy kellett kialakítani, hogy - szorosan vett üzleti funkcióján túl az eladandó könyvről s szerzőjéről is képet adjon. Lehetőleg, természetesen, minél kedvezőbb képet. Az Újhold előjegyzési íve, mely e funkciónak tökéletesen megfelelt, a szegedi Szózit nyomdában (Kárász u. 5.) készült. (A Prometheus nyomda, amely addig a Művészeti Kollégium kiadványait nyomtatta, már nem állt rendelkezésükre: megszűnt.) Maga az ív ún. egyleveles (négy oldalas) nyomtatvány. Sárgás papírra nyomták, a nyomás a fekete és piros szín váltogatásával készült. Mind a négy oldalon van szöveg; az első oldal tulajdonképpen a nyomtatvány rendeltetéséről tájékoztat, a 2. a voltaképpeni előjegyzési rész a 3. szemelvény a készülő kötetből, a 4. pedig a kritikák tükrében mutatja be a költőt. Az adminisztráló részek megszövegezése s a szövegek tipografizálása Buday György kezére vall, a 3. és 4. oldal tartalmi kialakítása, a szemelvények kiválogatása azonban bizonyosan az érdekelt szerzőtől, tehát magától Radnótitól származik. Az első oldal a következő információkat adja. Fönt, nagy, álló betűkből, ún. verzálijból szedve: Előjegyzési ív, alatta egy kiemelő s a többi szövegtől elválasztó lénia, alatta pedig több sorba tördelve a „lényeg": A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának / kiadványsorozatában / 1935 március hó folyamán /megjelenik /Radnóti Miklós /új verseinek gyűjteménye/ Újhold/címen / A kötetet Buday György fametszetekkel / illusztrálja. A szövegben, melynek sorokba tördelését jeleztem, külön kiemelés is van: a kiadó és a szerző neve, a könyv címe verzálisból van szedve s pirossal van nyomtatva. A második oldal szövege három részre tagolódik. Felül a tulajdonképpeni üzleti rész, a megrendelő, előfizető szöveg olvasható: „Alólírott ezennel megrendelem Radnóti Miklós alábbi verseskönyvét. Tudomásul veszem, hogy az Újhold c. sajtó alatt lévő kötet előfizetési ára 2.- P; az 1933-ban megjelent Lábadozó szél c. verseskötet ára 2.- P. Kötelezem magamat, hogy a megrendelt kötet vagy kötetek árát legkésőbb az Újhold megjelenésekor csekkbefizetési lapon a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához befizetem". Ez alatt egy, majdnem az egész oldalt betöltő rovatos rész van, amelybe az elójegyzók adatait kellett beírni. A rovatok fejei ezek: Sorszám, Olvasható név és foglalkozás. Pontos cím. Melyik kötetből hány példányt. Egyidejűleg fizetett összeg. A lap alján pedig, az Újhold rovatához tartozó csillagos jegyzet kapcsolódik, piros nyomással: A könyvből finom famentes papíron 25 számozott, a szerző és illusztrátor aláírásával ellátott amatőr példány is készül, melynek előfizetési ára 6.- P. A harmadik oldalon piros nyomású Mutatvány az Újhold c. kötetből cím alatt Radnóti Kortárs útlevelére című verse áll a szöveg feketével, de a szerző neve pirossal van nyomva. (Maga a vers, amelyet a költő könyve jellemzésére kiválasztott, közismert; akármelyik Radnóti-összesben elolvasható.) A negyedik oldalt szintén szemelvény tölti be. Fölül a cím: Szemelvények Radnóti Miklós Lábadozó szél című (1933. Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma) verseskötetének kritikáiból. Alatta pedig hat szemelvény a Magyar Hírlap szerzómegjelölés nélküli kritikájából, valamint Ignotus, Bálint György, Turóczi-Trostler József, Vajthó László és Supka Géza bírálataiból, amelyek eredetileg - sorrendben - a Magyar Hírlapban, a Nyugatban, a Pester Lloydban, a Napkeletben és a Literaturában jelentek meg. A kritikák szerzőinek neve s a kritikákat közlő lapok nevei piros nyomásúak. A negyedik oldal alján még a nyomtatványt előállító nyomda neve és címe is megtalálható. Ezt a nyomda köteles volt föltüntetni. 3. Radnóti önértelmezése szempontjából nyilvánvalóan a 3. és 4. oldal az érdekes. A verset, amelyet kiválasztott, mindenképpen megkülönböztetett fontosságú versnek kell látnunk, hiszen a költő önmaga (és kötete) reprezentálására szánta. Nemcsak jó, esetleg kiemelkedő versnek, de egyszersmind önmagára, törekvéseire jellemzőnek is tarthatta. (Gyöngébb s nem jellemző verset fölösleges, sőt önmaga képét eltorzító lett volna illusztrációként közzétenni.) E vers fontos, törekvéskifejező szerepét jelzi, hogy utóbb az Újholdban már ajánlással jelent meg; ezt a versét a költő a Növelő közösségnek. a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának ajánlotta. Nyilvánvalóan hasonló választási szempontok motiválták a kritikarészletek kiválogatását is. A költő a jellemzőnek s egyben számára kedvezőnek érzett passzusokat szemelgette ki könyve bírálataiból. Egyszerre akart velük s általuk megmutatkozni, illetve könyve iránt érdeklődést ébreszteni. A kérdés éppen az: mi volt az. amit Radnóti önmagára jellemzőnek érzett? S mi volt az, ami mások véleményében a kedvére szolgált? A vers viszonylag egyértelmű. A Kortárs útlevelére nemzedéki s egyéni hitvallás, szembeszállás a korral - „Mert mocskol e kor". De ez az elutasítás nemcsak egyértelmű és határozott, magabiztos is. A lázadásnak - mert lázadó vers ez, a lázadás motívuma tételesen is megjelenik benne értelme és funkciója van. (...) Mert mocskol e kor. De híred jövő, fiatal korokon vonul át égi fényeknél fényesebben.' Gondold el! hogyha lázadsz jövendő fiatal koroknak embere hirdet s pattogó hittel szántót ad életedről: számot ad és fiának adja át emlékedet, hogy példakép, erős fa legyen, melyre rákászhat a gyönge I növendék! Nem a gyakorlati, a pragmatikus siker verse ez, nem azért utasítja el a „mocskoló kort", mert ezt a közvetlen siker reményében teheti. Nem. az aktuális siker helyett ez a vers a jövőre figyel. A költő egy. radikálisan más jövő felől értelmezve életét, a számára nyíló cselekvési, életvitelbeli lehetőségeket, tudatosan figyelmen kívül hagyja az aktuális helyzet reménytelenségét, a valószínű „kudarcot". S e nagy, konfliktust a más jövő reménye, hit és elhivatottságtudat vállaltatja vele. Ez a hit jellege szerint egy transzcendens, a keresztény hit karakterével legalábbis rokon hit (bár nem utal közvetlenül Istenre, s nagyon is „földi", szociális és politikai motívumai is vannak). Nincs még meg benne azonban az a megszenvedetlség. ami későbbi költészetét oly jelentőssé teszi, a „halálraítéllség" tudata csak következő kötetében válik hangsúlyossá. De bizonyos, hogy e versben már az a magatartás, az a jövőre apelláló eltökéltség mutatkozik meg, amelynek - mint a halál árnyékában is épen maradó karaktervonásnak - utolsó verseit is köszönhetjük. A kritikaszemelvények ezt az önértelmezést erősítik, egészítik ki. A kritikai tükör két szálat, két vonulatot mutat föl élesen. Az egyik Radnótinak, mint költőnek az értéke s eredetisége, „saját volta"; a másik a harcvállaló, hitében megingathatatlan, hangsúlyozottan „egészséges"személyiség kinyilvánítása. A szemelvényválogatás először költői értékét dokumentálja, s így, ha közvetve is, önmaga tehetségét hangsúlyozza (ami igencsak érthető). Hangütésként a Magyar Hírlapból ezt idézi, bár a kritika írójának (Sós Endre) nevét nem tartja érdemesnek megadni: „Radnóti Miklós az utolsó években jelentkezett 'legújabb' nemzedék egyik legkomolyabb értéke". Ezt az információt erősíti a sorrendben következő Ignotus-szemelvény is, amely az előjegyzési ív leghosszabban idézett szövege. Érthetően. Ignotus ugyanis a Nyugat első, nagy nemzedékének vezéregyéniségeként igazolja mindazt a „sok jót", amit a Magyar Hírlap róla írt, ugyanakkor ennél tovább megy. Részben Radnóti eredetiségét deklarálja (.Radnóti egészen a maga lábán jár s nem Ady-utánzó"), részben pedig megadja eredetiségének lényegét is. „Miben áll gazdagsága és penelránsan 'ő', vagyis saját volta: egy réti szóbál és pesti dumából összesűrűlt nyelvben, melyből úgy vágja és vájja ki a verset, mint a szobrász a szobrot a kőből, vagy a keményfábőj, erei és csomói szerint formálva a mondanivalóját. A faluból nőtt ki s az as foltba nőtt le, mint az akácköltő." Ignotus itt két lényeges, Radnóti számára különösen fontos dolgot mond ki. A nyelv fontosságát hangsúlyozza, s ezt a mívességet becsülő költő okkal érezhette törekvései vonalába illőnek. Ugyanakkor Ignotus Radnóti identitásának egyik kulcsmotívumát, a városi és vidéki tudatos egyesítésének igényét is megnevezte. Ezt pedig később, egy vita hevében a költő egy „egész életre szóló, hősi és termékeny szerepvállalás"-ként határozta meg, s megvédte támadójával szemben. A további szemelvények már inkább csak lélektani karakterére utalnak. Bálint Györgytől, aki nemcsak kritikusa, de legközelebbi barátainak egyike is volt, a harcvállalása pátoszáról szóló részeket idézi. Azt a „komoly és alig észrevehető pátoszt" emeli ki, amely Bálint szerint „önkéntelen ", s „a tömegek mozgásáhak, a társadalmi események történésének természetes, hogy így mondjam, potenciális pátosza." Ez tehát, úgy látszik, szándékolt eleme lehetett a fiatal költő írásainak, nem pedig szándékai ellenére érvényesülő „hiba". Érdekes, hogy e pátoszt az önmagáról alkotott kép szerves részének vállalta. Turóczi-Trostler Józseftől, az előbbivel összhangban, az „optimista magatartásra" utalást, s az egész világgal szembeni helytállás szavait idézi. Vajthó Lászlótól pedig ezt: „Érdekes egyéniség Radnóti Miklós. Huszonhárom éves és egészséges, mint a makk." S ugyanezt - egészségességét, tisztaságát, s egyben harcosságát - mutatja a Supka Gézától vett szemelvény is: „Kristályos, csípős vizű hegyipatak zuhogása a költészete, mely csak akkor szelídül mezőn kanyargóssá, ha kedveséről csobog." 4. Ez a versből s kritikaszemelvényekból összeálló önértelmezés természetesen a költői én aktuális igényekhez történő stilizálása. Nem az az elsődleges kérdés, hogy Radnótinak ez az önértelmezése megfelel-e akkori költészetének, kivált pedig egyéniségének. Az egyéniség, a tudatosság egy fokán már alakított, formált egyéniség, amely az ember számára értékként elfogadott eszményekhez próbálja hozzáalakítani magát. Az ember nemcsak az, ami, hanem az is, ami szeretne lenni, ami felé törekszik. Az ilyen önarcképben tehát fontosabb az, hogy milyen értékrend, milyen alakító-formáló eszmény jelenik meg benne. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, ez az .. 1935"-ös Radnóti még egysíkú, egydiménziójú. Ebben az eszményben van még valami nem életszerű „egészséges", amelyen nem üt át - akárcsak mint veszély is - az élet a maga sebző valóságával. Nem jelenik meg benne - lelki következményekben, sebekben, szenvedésekben - az a kor, amelyet elutasít. De a szembeszállás igénye és eltökéltsége, a szilárdító emberi hit már kialakult, már egyénisége s identitása szerves része. S ez már az a magatartás, az az emberi beállítódottság, mely a halál árnyékában is védte és lelkileg megingathatatlanná tette, bár ekkor már tisztában volt sorsával, a 20. századi ember végletes kiszolgáltatottságával s elpusztíthatóságával. LENGYEL ANDRÁS