Délmagyarország, 1991. május (81. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-20 / 116. szám

4 Hetedhét határon 1991. május 20., hétfő ÚTBAN VOLT " A KISVASÚT Az állomásfőnök álma A fiatalabbak, s a távolról érkezők már ricm is tudják: az erdős, tanyás szegcdi vidéken kisvasút kanyargott valaha. Akárha stílusos lenne azt mondani: a sínek helyét bcnq)te a gaz, csakhogy ez nem mindenütt igaz. Van, ahol a vasúti töltés helyén most bitumenes műút szalad Pusztamérges, Rúzsa felé. Egyébként is, oly régen nincs már a patinás sínpálya, hogy inkább az emlékekben él, mintsem gaznőtte valóságban. Már nem visszatérő beszédtéma a kisvonat, de ha bárki fölemlítené a környéken, kevés felnőttet találna, aki ne gondolna rá sajnálkozva. Akkor lám nem csoda, ha a régi rúzsai állomásfőnök, Daka András időnként felriad éjszaka: dolgoznia kell! Munkál benne a kötelességtudat, amit a MÁV-nál töltött huszonkilenc esztendő plántált beléje. Szóra bírni azonban nem könnyű, amint a tanyáján a kisvasútról próbálom faggatni. - Javítgatnom kell ezt a motort, vizsgáztatni viszem. Meg egyébként se igen lehet már mit beszélni a keskeny nyomtávú vonalról. Már több mint másfél évtizede, hogy megszüntették, mert gazdaságtalannak ítélte a vasúti vezetés, meg túlzottan költségesnek a fölújítását. Akkor nem kérte senki a véleményünket, se az itteni vidéken lakókét, hogy mi légyen a kisvasúttal, de még a terményforgalminak, vagy az erdészetnek, a szövetkezeteknek a véleményét se igen vették figyelembe. Különben a szerelvényt még most is ugyanúgy errefelé húzná a motorkocsi. Itt aztán megrekeszti mondandóját a kemény tekintetű vasutas, s mintha az látszódna rajta: nem szívesen gondolkodik a múlton, ha már az élete tizenhat esztendejét pont a kisvasúti szolgálatban töltötte, s 1975 augusztusától a vaspályáról a csuszkoráló műútra, autóbuszra kényszerült. Ekkortól bejáró lett, a szegedi Tisza pályaudvaron raktárnok beosztásban dolgozott egészen a nyugdíjazásig, '83-ig. Kora hajnalban kelni, indulás a busszal Szegedre, azután este a tizenkét órás szolgálat után újfent az autóbuszra várva indulás haza. Amikor a konténeres részen dolgozott, még inkább előfordult a túlóra. Megfáradt ember a vasúti nyugdíjas Daka András. Ahogy lassan megered a nyelve, akként viszsza-visszatér az eredeti témára. - Bizonyos vagyok benne, hogy rengeteg hátrányát láttuk a kisvasút megszüntetésének. Ezt éppen az utóbbi időkben lehet még jobban érezni. A fuvarozásban, de a személyforgalomban is lett volna jövője. Most meg lassacskán már múltja sincsen. Oly hirtelen, mcgfellebezhetetlenül intézték a sorsát. Pedig a kisvasút 1925-től jól bírta a szolgálatot, kerek ötven esztendeig. Nem tudom, a teherfuvarozás mellett ma nem lenne-e nagy hasznára az idegenforgalomnak. Azazhogy tudom: még abban az időben is rengeteg diák járt kirándulni az itteni erdőkbe Szegedről. Mcgszámolhatatlanul sok csoport jött, egyszerre 10-12 kocsival. Kinek mennyire érte meg a vonal üzemeltetése, arra csak annyit mondhatok, hogy az erdőgazdaság átvette volna, csakhogy a személyfuvarozást a vasút nem akarta átadni. Egy bizonyos, nem bolondok, akik megvették a váltóktól az utolsó sínszakaszig a kisvasutat, aztán fölépítették valahol a pestkörnyéki Királyréten. Még bizonyságul annyit említ a tanyai emberré visszaváltozott Daka András, hogy a személyforgalomból itt Rúzsán bejött havonta a kisvasútnak húszezer forint, és az akkortájt nem volt csekélység. Aztán csak mintegy sóhajtásként hozzáteszi, örült errefelé egyik faluban is, másikban is a tanács, hogy területet kap vissza, építményekhez jut a vonal megszüntetésével. Utóbb aztán vagy kezdtek valamit a jussukkal, vagy sem. Hagyták pusztulóba. Kesernyés ez a visszaemlékezés, ahogy Daka Andrástól halljuk. Anekdotázni nem tud, nevezetes története nincsen. Sose foglalkozott humorosabb dolgokkal, mint mondja, „a vasútnál komoly magatartást kellett tanúsítani". Hihető és tiszteletet parancsoló már a fogalmazás is. A régi rúzsai állomásépületben ha a szobaajtót kinyitotta, már a hivatali helyiségben volt. Itt a tanyán a barackosra látni. Jobb így. A volt szolgálati lakást az idővel úgyis hagyták lepusztulni. Ha Majsán fújni kezdett a szél, a rúzsai egykorvolt állomásfőnöki szolgálati lakás szétszáradt ablakán már homokkal süvített be. (Gyenes Kálmán felvétele.) Becsei Péter TISZASZIGET-GYÁLA Magyar-jugoszláv út Két héttel a Csongrád megyei önkormányzatnak a tiszasziget-gyálai határátkelőhely megnyitását egyeztető tárgyalása után Tiszaszigetről kaptuk a hírt, hogy Ábrahám János, a község polgármestere találkozott a vajdasági Törökkanizsa elöljáróival. A téma természetesen ugyanaz volt, a határállomás kialakításának ügye. amely egy ideje mintha „megmozdult" volna. Ezen a megbeszélésen a megépítendő út már konkrétan is szerepelhetett, legalábbis a tiszajzigeti részről. Csongrád megye önkormányzata ugyanis a költségek felét - 6 millió forintot - máris jóvá hagyta, a Közúti Igazgatóság pedig már az útépítés részletein dolgozik. Mindez azt jelenthetné, hogy - az előzetes kéréseknek megfelően a határállomás akár augusztusra, a pápa magyarországi látogatására meg is nyílhat. Jancic Dusán, Törökkanizsa községi elnöke azonban ennél bizonytalanabb. Véleménye szerint a jugoszláv útszakasz megépítésének - amely a magyarnál lényegesen rövidebb - egyetlen, de annál nagyobb akadálya van. A jugoszláv határőrparancsnokság ugyanis minden eddigi próbálkozást azzal hárított el. hogy az ügyben mindeddig a magyar kormánytól nem kapott még választ arra a december 6-án kelt jegyzékre, amely a megnyitásra javasolt határpontokat tartalmazza. Ehhez pedig tudvalevőleg jugoszláv-magyar kormányközi szerződés szükségeltetik. Többet, biztosabbat senki sem tud még. Az ügyben további információkért a Magyar Külügyminisztériumhoz fordultunk. Szokai Imre helyettes államtitkár elmondta (amint már a szegedi tárgyaláson is közölte), hogy magyar részről a megnyitásnak nincs akadálya. Az átkelőhelyet egyébként nem közös üzemeltetésű határátkelőhelynek szánják, tehát megnyitásához nincs szükség államközi szerződésre. Szokai Imre véleménye szerint a tiszaszigeti nyitás a lehető legkevesebb ráfordítással, s ha mégoly szerényét is, de lehetőséget kell teremtsen a határ két oldalán élők könnyebb közlekedésének. Ez a két fél egyszerű megegyezésének kérdése, nincs szükség arra, hogy megvárják a még csak a találkozás időpontjának egyeztetésénél tartó jugoszláv-magyar államközi szerződést. S. P.S. Milyen legyen Mórahalom? VAROSFEJLESZTÉSI FÓRUM Erről mondhatták el véleményüket a napokban az ott élők és a város fejlesztési terveit készítők. A polgármesteri hivatal lakossági fórumot szervezett az együttgondolkodás érdekében azért, hogy közösen tervezzék, építsék, fejlesszék a települést. Az eszmecseréhez az alapot a jelenlegi állapotokat tükröző önismereti anyag, illetve a hozzá kapcsolódó elképzelések adták, amelyekről Katona László polgármester és Koczor György, a város jövőjének formálásával megbízott mérnökcsoport vezetője beszélt. Elsorolták, melyek a helyi társadalom, termelés főbb jellemzői, mindez milyen környezetben él, milyen szolgáltatásokkal bír. „Leltár" készült arról, milyenek ebben a városban a viszonyok, mire s hogyan épülhet a fejlesztés. A sürgősen megoldandó feladatok között szerepel a vízellátás, a szennyvízelvezetés. A vízdíjeme^ lés óta egyre szaporodnak a csőkutak, pedig a talaj szennyezett, felső rétegéből jövő vizük nem jó még locsolásra sem. A magasabb díj miatt sokan nem csatlakoztatják lefolyóikat a csatornához, a szennyvizet kiengedik az utcára. A környezetszennyezés másik problémája a szemét - új telephely kellene a mostani állapot nem megfelelő és drága is. Nem éppen városiasak az utak sem. A településen áthaladó 55-ös út forgalma állandó balesetveszélyt jelent a helybeli gyalogosoknak, kerékpárosoknak, mielőbb védeni kellene őket.szabályozott közlekedési csomópontokkal, kerékpárút építésével. S ha már a védelemnél tartunk: a város két éve kéri helyi rendőrkapitányság felállítását, de még csak pénzhiányra hivatkozó válaszokat kaptak az illetékesektől. Tulajdonképpen védelmi kérdés - a munkavállalóké hogy a város mennyi s milyen munkát képes biztosítani lakóinak. E téren óriásit kellene előrelépniük. Például ragaszkodni a malomhoz. megindítani végre a munkát a vágóhídon, munkahelyteremtő vállalkozás színhelyévé tenni a diákotthon kiürült épületét. Ez utóbbi talán szállásadója lehetne a mórahalmi fürdőbe kúrára érkezőknek. A fürdő pedig fellendítője az idegenforgalomnak. Ha mielőbb kideríttetnék, vize milyen gyógyhatású, köthetnek-e a társadalombiztosítással szerződést itteni gyógyszolgáltatásokra. S ha a fürdő az eddiginél nagyobb területen és színvonalasabban üzemelne. Ezt talán a mostani szociális otthon parkjának igénybevételével és jó menedzseléssel tehetné. A szociális otthon más helyre történő átköltöztetése elkerülhetetlennek látszik. Csakúgy, mint a gazdasági iskola átalakítása, az új követelményeknek megfelelővé formálása. A bölcsőde, az óvoda, az iskolák, a művelődés háza táján is lenne tennivaló az itt felnövekvők érdekében. A pénz azonban kevés. Céltámogatások pályázásával is próbálnak pedig többhöz jutni, növelni a költségvetés fejlesztésekre, beruházásokra fordítható összegeit. S adnak a mórahalmiak is. Az önkormányzat és az egyház pénzét közadakozással gyarapították, hogy megépülhessen végre az új ravatalozó. Ötletet viszont nem sokat adtak a lakossági fórumon a városfejlesztőknek. Akiknek elképzeléseiről, arról, hogy milyen legyen Mórahalom, egy másik cikkben szólunk. Sz. M. Bognármese Aligha találjuk munka közben Rokolya Józsefet, a csengelei bognárt - tűnődöm, hiszen ki gyártat ma kereket? Márpedig a bognár, vagy ahogyan az ország más tájain hívják, a kollár dolga a kerékgyártás, a lőcsös kocsik famunkáinak elkészítése. Az ám, de ki használ manapság lőcsös kocsit, amikor a tanyán élők' is autóval furikáznak. Múzeumot találunk itt inkább - berzenkedem magamban - és miután a műhelyajtót zárva találjuk, az udvari kapunál próbálkozunk. Ott több szerencsével járunk. Szabad az út az udvarig, ahol máris jön elénk a mester, munkásoverallba öltözve, semmi kétséget sem hagyva afelől: nem tétlenül telik a napja. - Mit csinál ma egy bognár? - faggatom. - Sajnos, nem azt, amit régen. Bárcsak ma is kerekekkel foglalkozhatnék, az lenne az igazi. De én ennek ellenére bognár maradtam. Soha nem fogtam másba. Soha nem cseréltem fel ezt a munkát kertészkedésre, fóliázásra. Én ebből a mesterségből élek ma is. Van gyalugépem, esztergám, sokféle famunkát el tudok vállalni. Elsősorban szerszámnyeleket készítek. Kapa-, gereblye-, kasza-, fűrésznyélre ma is szüksége van a falusi embernek. Hívtak már ajtóbeállításhoz is, bár ez inkább asztalosmunka... Mindig hoznak valami javítanivalót', elfoglalom magam. - Hány éves, Józsi bácsi? - Hatvanhét, de minek hagynám addig abba, amíg bírom... Egyszer a körfűrésszel elvágtam az egyik ujjamban egy ínszalagot, akkor nagyon megijedtem. Szerencsére rendbe jött a kezem, csak az ujjam lett kicsit görbébb. Szétnézünk a bognárudvarban. Ládás talicska, eketaliga a fészer előtt. Vendéglátónk egy kereket gurít elénk, hogy megmutassa, miként dolgoztak a kerékgyártók hajdanán. A bognár a legtöbb idejét a kerékszék mellett töltötte - meséli, és szívét, lelkét beleadja a magyarázatba. Fogja a kereket, és beszorítja az öreg kerékszékbe, majd sorolja tovább, mit illik tudni erről az ősi foglalatosságról. - Általában kőrisfából készült a kerék talpa, akácból a küllő, kutyaszilfából a kerék agya. Minden kocsifajta más és más megmunkálást kíván. A nagyatádi, vagy másképpen Eszterházy-féle kocsi kereke jócskán különbözött a dorozsmai kocsiétól. A sablonjaim most is ott sorakoznak felakasztva a kocsiszínben. Invitál is az öreg mester azonnal az udvar másik végébe, ahol sorban kézbe veszi az astokot (tengelytok), a kicsi, meg a nagy hámfamintákat. És a szalagfűrész mellől visszakocsikázik a múltba. - Jászszentlászlón inaskodtam, ám mire megszereztem a segédlevelet, ideért a háború. Csak elkaptam a végét: negyvennégyben bevonultam munkaszolgálatosnak. Bácska felől a front egyre közeledett, mi meg hátráltunk. Addig rükverccltünk, amíg Dániában kötöttünk ki. Aztán vissza Németországba, ahol két év angol fogság következett. Negyvenhatban jöttem haza. Móricgátra mentem először a szüleimhez, és csak ezután telepedtem le Csengelén. Egy legénykori barátom csalt ide, vele együtt kezdtünk el kontárkodni a falu szélén. Azért mondom, hogy kontárkodtunk, mert hiába volt nekem segédlevelem, a Rákosi-rendszer mégsem adott iparengrdélvt. Féltünk is a - kerék világ fináncoktól! Aztán, amikor Nagy Imre hatalomra jutott, hivatalosan is dolgozhattunk. Később a társam útja másfelé vitt, egyedül bognárkodtam tovább. Megnősültem, megvettem ezt a kis házat. Mit mondhatnék egyebet: ide köt minden. Jöjjenek, nézzék meg a műhelyemet is! Forgács zizzen a talpunk alatt, most már értem, miért zokni nélkül bújt gumipapucsba Józsi bácsi. Nem győzné a fuszeklit cserélni, hiszen a forgács minduntalan beletapadna a zoknijába - így aztán marad a mezítlábasdinál. A falon ott a régi oklevél. tanúsítva: Rokolya Józsefet az Iparosszövetség 1978-ban 25 évi munkája jutalmául ezüstgyűrűvel tünteti ki. Ha jómagam nem venném észre a megsárgult lapot, az öreg bognár biztosan nem hívná fel rá a figyelmemet. Annál sokkal szerényebb ember! Büszkén hozza viszont szóba hajdani tanulóját, akit ugyan bognárnak nevelt, de az „élet" épületasztalosságra képezte át. „Pedig milyen ügyes gyerek volt" - emlegeti. Búcsúzóban jut eszébe, és jegyzi meg: „Van egy keresztem az ópusztaszeri emlékparkban, nézzék meg, egyszer ha arra járnak, azt én készítettem" Fotós kollégámmal ígérjük: megnézzük. Minden jót, Józsi bácsi. (Gyenes Kálmán felvétele.) Gombos Erzsébet