Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-26 / 97. szám

1991. április 26. péntek Hangsúly 3 „GYAKRAN GONDOLOK..." Késői Az őt éves, nagybeteg szegedi kislány, Eszter megmentésére indult akcióról, s annak fájdalmasan hirtelen, kényszerű félhemaradásáról irott , márciusi cikkeinkre talán emlékeznek olvasóink. Nem a csöpp lány eltávozta miatt fájdalmat érzők sebeit szeretnénk most bolygatni, csupán egy adalékkal szolgálnánk annak bizonyságára, hogy a segítőkészség nem ismer nyelvi nehézségeket, országhatárokat. A kislány csontvelő-átültetéséhez szükséges pénz gyűjtésének híre valamiképp eljutott a németországi Hagenbe. A város Wochenkurir című lapja március 20-án jelentette meg azt az értesülését, hogy a szegedi látogatásra készülő holthausi kórus tagjai gyűjtésbe kezdtek Eszter javára. (Eszterére, akinek akkor, aznap de ezt sem a kórus, sem a lap nem tudhatta - már minden segítség késő volt...) Nyilván segíteni akart a Hohenlimburger Rundschau és a Nachrichten is, amikor közreadta az adományokat gyűjtő szervezet számlaszámát. S három nap múlva a szomorú hírt: késő. A Neue Hohenlimburger Zeitung március 23-án szólaltatta meg az 1877-ben alapított. Eintracht und Frohsinn elnevezésű kórus elpökét, Rolf Herboldot. ő rákos betegként háromszor esett át műtéten, érthető hát az elhatározásuk: mindent meg akartak tenni a vendéglátó városban lakó Eszterért. „Már felvettük pedig a kapcsolatot a tübingeni és az esseni egyetemi klinikákkal is" - mondta a lap munkatársának az együttes elnöke. S hozzátette: érthetetleh számára, hogy míg a Ruhr-vidéken „csak" 116 ezer, Baden-Württemberg tartományban 280 ezer márkáért végezték volna el a csontvelő átültetését # A németországi kórus a Hugó Hartung Ich denke oft an Piroschka (Gyakran gondolok Piroskára) című regényét felidéző Vásárhely-kutaspusztai Piroskaprogramra, valamint Szeged és környéke kulturális értékeinek felfedezésére érkezik Szegedre április 29-én. Négy napos itt-tartózkodásuk emlékei között most már ott lesz Eszter is. őrá talán még gyakrabban gondolnak majd... - pálfv Nem véletlen, hogy éppen a múlt század utolsó évtizedei teremtették meg a panoráma műfaját, azaz népszerűbb nevén a hatalmas körképeket. Párizsban és Moszkvában, Bulgáriában és Lengyelországban éppúgy megtalálhatók ezek a monumentális kompozíciók, mint nálunk ama híres Feszty Árpád által alkotott és A magyarok bejövetele címen ismert körkép. Nem véletlen hát. hogy érdeklődésünk és affinitásunk is nagyobb az átlagnál az ilyen jellegű, jórészt csataképeket, történelmi eseményeket megörökítő panoráma képek iránt. 1975 óla, amikor a Feszty körkép Szegedre került, többször beszámoltunk restaurálásának állomásairól, és kapcsolatáról a világ többi körképeihez. Most egy olyan körkép részleteivel szembesülhetünk, amely különös fénytörésben mutatják a közös gyökereket a lengyel néppel történelemben, műfajban, festésmódban. A lembergi születésű Jan Styka (1858-1925) a 48-49-es forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára nagy fába vágta a fejszét: Bem tábornok dicsőséges erdélyi hadjáratának egyik legfényesebb győzelmét, az 1849. március 11-ei nagyszebeni csatát festette meg körkompozíciójában. A mű két fő alakja, Bem apó és Petőfi egyúttal kifejezi a két nép közös sorsát, összetartozását, forradalmi hagyományainak emlékét. Hasonlóképpen a többi nagy vállalkozáshoz, Stykának munkatársakra is szüksége volt, s lengyel kollégái mellett olyan neves magyar alkotók is közreműködtek, akik Fesztynek is segítségére voltak, így például Vágó Pál. a neves csataképfestő és Spányi Béla, a kitűnő tájábrázoló. A Móra Ferenc Múzeum felújított épületének kiállítótermében tegnap ünnepélyes keretek között nyitották meg a Petőfi a nagyszebeni csatában című vendégkiállítást, amely a jórészt elpusztult alkotás 12 megmaradt és restaurált részletét mutatja be. A tárlatot - melyet Alicja Wegrzynek művészettörténész rendezett és jelenlétévei megtisztelt Ványai Éva alpolgármester, dr. Trogmayer Olló üdvözlő szavai után - a Lengyel Köztársaság magyarországi nagykövete, Maciej Kozminski nyitotta meg. Szavaiban utalt a két nép hagyományos történelmi kapcsolatára, és emlékeztetett Petőfi Négy nap dörgött az ágyú című versére, melyei ugyanaz az élmény ihletett, mint fél évszázaddal később a lengyel festőt. Jan Stykát. Ajánlotta, hogy a képek szemlélése közben e vers hangulatát is idézzük fel. (Nagy László képén Maciej Kozminski nagykövet Ványai Éva társaságában) Bem apó és Petőfi Sándor Részletek egy lengyel körképből Morzsák a Bibliából A HITETLEN TAMÁS A kételkedő, nehezen meggyőzhető ember jelzőjeként szólás-mondásként emlegetjük. Története a halál fölött győzelmet vett Krisztus legkegyelmesebb megjelenése volt és Tamás meggyőződésének döntő megváltozásához vezetett. ., Tamás, a tizenkettő közül az egyik, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat". Ő azonban azt felelte: „Ha nem látom kezén a szegek helyét és ha nem teszem kezemet a szegek helyébe és nem bocsátom kezemet az oldalába, semmiképpen el nem hiszem". (János ev. 20:24-25). Nagyon közeli rokonunk ez a Tamás: akkor hiszem, mikor látom, mikor a kezemben lesz-álláspontjával. Még jogos is ez a feltétel sok emberi ígéret vagy állítás ellenében. Csakhogy itt nem messziről jött valakik szavára, hanem tíz tanítványtársáéra mondja, hogy „semmiképpen el nem hiszem". Nekem beszélhet akárki, felőlem t apasztalhat akármit, amíg én. saját kezemmel ki nem próbálom... Szörnyen elkeseredett, csalódott, semmit elfogadni nem akaró, magát mindennü nen kizáró, magányos, magábaroskadt emb er. de sok ember képviselője ez a Tamás. „És nyolc nap múlva ismét bent voltak a tanítványok. Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, Jézus mégis bement és középre állva így szólt nekik: Békesség néktek! Majd Tamásnak szólt: Hozd ide az ujjaidat és nézd meg a kezeimet; hozd ide a kezedet és bocsásd az oldalamba és ne légy hitetlen, hanem hívő." (26-27). És nem szakadt be a föld alatta, hogy elnyelje. Amit nyolc nappal azelőtt mondott, azt hallja vissza. Bizony, embertársaim, a nagy nyilatkozatainkat nemcsak azok hallják, akiket láttunk, azok lehet, hogy el is felejtették azonnal utána, hanem hallja és emlékezik rá az is, akié minden hatalom mennyen és földön. Ezzel a hatalmával és Tamás szavainak szembesítésével azonban nem összetörni akarja a hinni nem akarót, hanem meggyőzni. Legfőképpen szeretetéről, hogy sajnálja a magára maradottságáért és most csak személyesen vele akar foglalkozni. Sőt nemcsak azt akarja megmutatni, hogy vannak sebei cs fájnak, hanem, hogy azok a sebek valóban megvannak, örök érvényűek és örök értékűek, ezekért van b ocsánat bűneinkre, ahogy megírta Ézsaiás próféta. Itt nem annyi csak a hinni való. amit az emberek mondtak, pedig azok is milyen meggyőződéssel mondták; hanem azok is. amik megírattak a Bibliában „Erre Tamás azt felelte neki: Én Uram és én Istenem!" (28). Ebben a válaszban benne van egész lénye, aki megrendülve döbben arra a felismerésre, hogy most nem sokaságnak, nem a többi tanítvány között egynek, nem az ikertestvérének, hanem egyedül, személyesen kiválasztva őneki akar Jézus mindent adni. „ÉN". Mennyi baja lehetett addig önmagával és önmagában Magunkról tudhatjuk. Ebben a pillanatban ez az „ÉN" egy csodálatos átalakuláson ment át. Nem magányos farkas többé. Odaadta teljesen magát: ÉN URAM ÉS ÉN ISTENEM! „Jézus (gy szólt hozzá: Mivel láttál engem, hiszel; boldogok, akik nem látnak és hisznek." (29) Ebben a mondatában magához öleli, megnyugtatja minden idők Tamását. Láttál, és mégsem az volt a döntő, amit a szemeid láttak. A szemek sok mást is láthatnak, meg is vakulhatnak, de a hit örökre összekapcsol és boldoggá tesz. hogy „ÉN, AZ ÚR, VAGYOK A TE ISTENED.. (1 parancsolat) Papp László református lelkész Kép-zavar Lapunk első oldalán két összeállítás közlünk a Széchenyi téri szovjet hősi emlékművek lebontásának előkészületeiről. Negyvenhat éve már, hogy a Magyarországon átvonuló szovjet csapatok első győzelmi emlékműveiket Szegeden állították föl. Méghozzá kettőt, egyet tisztjeiknek, egyet a közvitézeknek. Azt is tudjuk, hogy a komisszárok albumaiban kész tervek sorakoztak, előre elképzelve a hősi emlékműveket. Ha információink nem csalnak, a szegedi monumentumokhoz Budán készítették az elemeket, s korabeli fényképek tanúságai alapján hatalmas tömeg jelenlétében és nagy csinnadrattával avatták föl azokat. Nemrégiben közöltünk néhány képet ezekből a dokumentumokból, emlékeztetőül és okulásnak. Most sem állhatom meg, hogy két képet ne szembesítsek az első oldal napi dokumentumaival. Az elsőt Liebmann Béla fényképezte a városháza erkélyéről, a másik is az ő archívumából való, nyilván jóval- későbbi ünnepi alkalomkor született, gondolom a hatvanas évek elején. Mert ezek az emlékművek jelentős városi ünnepek színhelyei voltak. Megszólaltak a harsonák a Vörös Hadsereg napján, április 4-én, november 7-én. Díszórséget álltak szovjet és magyar katonák, rendőrök, munkásőrök. Koszorúztak szovjet és magyar főtisztek, párt és állami vezetők, társadalmi és tömegszervezetek képviselői. Az óvodák gyerekei kisétáltak ezekre az eseményekre, sarló-kalapácsos zászlócskákat lengettek, bámulták a katona bácsik dobtáras géppisztolyait, és még egy-egy szál kiosztott vörös szegfűt is letettek az emlékmű talapzatára. Ott voltak az úttörők piros nyakkendőben, a kisdobosok kékben, az Ifjú Gárdisták keki színű egyenruháikban, és természetesen sok-sok városlakó, érdeklődő, kíváncsiskodó. Most mindennek vége. Nincsenek szovjet katonák, a régi ünnepnapokat újait váltották fel, s most új zászlókat szentelünk. A gyerekek az úttörő egyenruhát cserkész öltözékre váltották, s új jelképeket tanulnak az óvodások: csillag helyett pajzsformát rajzolnak, sarló-kalapács helyett koronát, és a vörös szegfű helyett megtanulják szeretni a piros tulipánt. Kétségkívül anakronizmus a két emlékmű ezen a téren. A nagy víz után épült eklektikus városkép századfordulós hangulatot sugall, az architektúra díszei klasszikus szépségeszményt jelenítenek meg, a tér szobrai: Széchenyi István, Deák Ferenc, Tisza Lajos és Vásárhelyi Pál a magyar történelem és Szeged históriájának kiválóságai, klasszikus pózaikban, rezzenéstelenül figyelték, miként telepszik a tér másik oldalára egy idegen hatalom két stilizált obeliszkje. (Eszembe jutott, hogy az egyik emlékmű helyén, egészen a harmincas évekig Rákóczi Ferenc szobra állt, az a mű, amelyért legtöbbet áldozott a város polgársága, hiszen közadakozásból született mintegy 11 évi gyűjtés után. Mígnem a csanádi püspökség Szegedre költözését követően került az Aradi vértanúk terére. Szeged különben is a vándorló szobrok városa, az utóbbi időben pedig fölsejleit, lehet, hogy a szobordöntések városa lesz. Pedig Szegedre eddigi történelme folyamán mindig jellemzőbb volt a szoborállítás, mint a szobordöntés. Még az elmozdított szobrok jó részét is megőrizte ligetek mélyén, múzeumkertben, pincék hűvösén, padlások pókhálói között. így születhetett újjá többek között a most Újszegeden látható kútfigura, így várhatja épségben új helyre költözését Erzsébet királyné márványszobra, így gondolkodhatunk azon, mikor kerülhet a felsővárosi minorita kolostor kertjébe a gyevi temetőbe száműzött Mária-szobor s azon, hogyan valósítsuk meg a Kálvária téren a régi stációk újraállítását, és sorolhatnám.) Hogy mi kerül a lebontásra ítélt szovjet emlékművek helyére? Talán időszerűtlen a kérdés, hiszen az önkormányzat zsebe éppolyan üres, mint a mi pénztárcánk. Ötletek, tervek azonban burjánzanak. Pártok, szervezetek, nagy ötletadók és dilettánsok bombázzák elképzeléseikkel az illetékeseket: ide ez kellene, oda azt akarjuk, amott annak kell állnia. Hogy mit szól ehhez a város, hogy ki fogja mindezt finanszírozni, hogy ki vállalja a szakmai megméretést, arról kevesebb szó esik. Érdemes lenne bizonyos konszenzus után feleleveníteni a régi jó hagyományt, azaz szoborbizottságokat létrehozni, esetleg arra inspirálni az alakuló egyleteket, társaságokat, vállalják föl egy-egy szobor felállításával kapcsolatos szervező munka minden részletét. Talán akkor elérhető volna, hogy honfoglalásunk 1100. évfordulójára, majd az ezredfordulóra, egyetértésen alapuló, művészi módon megfogalmazott maradandó alkotások születhessenek. Olyanok, amelyek nem juthatnak a szovjet emlékművek sorsára. Ez mindannyiunk felelőssége ebben a városban. Nem elhamarkodott döntésekre van szükség, hanem a többihez méltó köztéri szoborra. Olyanokra, amelyek méltón illeszkednek ahhoz a térhez, amelyet Babits így látott: ha kilépsz porváros legszebb terére, megbékülsz. Ott magas paloták, ott új szobrok vannak fák között, ott gesztenyesorok a gyönyörű négyzetben. Ott zene és elegáns asszonyok, dallamos mozgások: s villanyos reflektorok fénye játszik a fekete lombokon.. " Tandi Lajos