Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-11 / 84. szám

1991. április 11., csütörtök Versünnep 5 KASS JÁNOS: SZENT FERENC PRÉDIKÁL A MADARAKNAK A költészet után, szabadon D

ezső, ha élne, elmondhatná. Legjátszadozósabb kedvű költőnké volna a szó. (Babits halálos ágyán, immár csak Beszélgető Füzetei számára zuhanóbombázás látomásáról ír, Kosztolányi ugyanabban a betegségben szenvedve kézcsókját küldi egy ismerős hölgynek.) Kosztolányit érdemes volna megutaztatni a mába, nemcsak mert azóta fordult egyet oda s vissza a világ, s visszafordultán már másegyébre lelt - ezt akár fejlődésnek is nevezhetjük - , hanem az anyanyelv megbocsátó alkalmazkodása miatt is. Az anyanyelv a mindennapokhoz alkalmazkodik, a költészet pedig a nyelvhez. Ha a logika jó, költészetet s mindennapokat kapunk. Hál'istennek? Sajnos? Hála istennek, mert az élő nyelv élő költészetének napja lehet József Attila születésnapja. Miként minden nemzet számon tartja legnagyobb költői születését, élnie kell a nyelvnek, hogy egyre több Születést tarthasson számon költészetnapi kötelességgel. Könnyű a nagy nemzeteknek, szoktuk mondani, ha igazán büszkék akarunk lenni a mienkre. Az Egyesült Államok valamennyi államának megvan a maga költészet napja, a maga sokféleségével, mondjuk, az kétszázmillió fős sokféleség, egy olyan nyelven, amihez képest a magyart elenyészően kevesen beszélik. Pedig a magyar nyelv egyik csodája a magyar nyelv. Az a képessége, hogy nem ismer költői s költőitlen szavakat, a szóban egyszerre van jelentés és tartalom, egy mögöttes világ, mely jelentést keresve értelmet, tartalom után gondolva élményt ad. A

nyolcvanas évek közepén Romulus Vulpescu román műfordító (még műfordító, s nem magyarfaló szenátor korában) Kolozsvárott megjelent kisesszéjébén arról panaszkodott, hogy a magyar verset nem lehet vers formában lefordítani: át kell alakítani prózába, hogy eredeti értelmét visszanyerje. De. írta Vulpescu. ugyanilyen nehézségünk lenne a prózával is, mert a magyar írók mind ösztönösen ragaszkodnak hozzá, hogy ahol három szóban mondhatnának el valamit, nyelvük sajátossága miatt eggyel teszik meg. (Amit a kívülálló a saját bőrén lapasztalt, fölösleges tovább bizonygatni; talán Vásárhelyi Géza erdélyi költő járt legközelebb az igazsághoz; „ a próza leírja a villámcsapást, a vers azonban maga a villám.") És miért sajnos, hogy a mindennapok együtt jár a költészettel? Mert a mindennapokban nincs annyi alkalmazkodási eró, mint a nyelvben. Ma a költészet kiútját, s nem az útját keressük. Ami igaz lehet az erre a célra fordítható anyagi eszközökre, a könyvkiadásra, vagy annak színvonalára, de nem a költészetre. Mert a gazdasági hanyatlás a művészetekbe s a kultúrába kapaszkodott bele először, valahogy összekeveredlek a fogalmak is. Nem a költészet van válságban, mint azt oly sokszor hallani; az ő válsága az anyanyelv válsága volna. Egyszerűen csak a mindennapok hoznak mást, és ahogy nemrég az egyik országos napilap interjúalanya nagyon találóan megjegyezte: a költő is ember. N

em véletlenül bizakodom; biztos vagyok benne, hogy a költői tehetség a nyelvet szolgálja ki, így a magyar vers szempontjából az változatlan. Csak az idők s az emberek változnak. Dezső, ha élne, elmondhatná, hogy mi a tehetség lélekvándorlása. Csak a mai hangulatot nem értené, azt, hogy ma miért nincsenek irodalmi mecénások, miért nincs egy-egy kitalált ausztrál költő, aki nevében verseket lehet írni a sznobok miatt, vagy miért nem ülhet kedvenc Hadikja asztalánál a kávéházi délutánon. Kedves barátja, pártfogoltja születésnapját, a költészet napját. azt értené Panek József GOBLYOS RÓBERT RAJZA Metafora lépcsőház DARVASI LASZLO: Azt régóta tudjuk, hogy a költő mindig önmagát írja. Ha a mélypont ünnepélyéről beszél, akkor a bűn és a megbocsátás áll lelke fókuszában, ha magáról a közvetítendő tárgyról szól, akkor a megszólítás és a megszólíthatóság folytonos problémáját veti föl, s ha e tárgy maga a nyelv, akkor pedig a kimondás módszertana, tehát végül is a személyes képesség, a sorsba gyúrt intuíció szólal meg. Vagyis a költő mindig önmaga, s akkor a legszebb, amikor emberhez méltóan bambul a papír fölött, mert odabent a metafora lépcsőházat járja egy újra és újra átírt verstani szabálykönyv megmásítható és ezért szent előírásai szerint. Meg kell vallanom, hogy tizedszer ugrok neki ennek az írásnak. A gondom az, amit föntebb elmondtam: ha a versről kell szólni, akkor a költőről, s ha egy kötetről (Horger Antal Párisban), akkor magáról a szerzőről, Darvasi Lászlóról. Nem is lenne ez súlyos recenzori trauma, ha nem volna közös múltunk, ami aztán követelően sugallja, hogy itt valami vallomásos szöveg szü lessék, ráadásul valaki megnézi az impresszumot és kiderül, hogy munkáltatói jogviszony is létezik a versviszony mellett, sőt bizonyos mértékig annak helyén... szóval alighanem az a legtisztább, ha az elején kezdem. Annak idején, ha versszerű szöveget írtam, a Vecsernyés Imre név került az írás fölé. Vittem tehát ezt a nevet a Szegedi Egyetem szerkesztőségébe is, ahol Gróf Rózától tanultam az újságírást és Belányi Györgytől a A metafora lépcsőházban ötletszerűen kéjelegnek a képek. verset. Később én is fogadtam költőket, szerkesztettem a lap mindig ígéretes versrovatát. Darvasi kis füzetlapokra gombolyított kéziratokkal jött. zavartan, gátlásosán, nagyon szelíden. Mindegyiket visszaadtam, de emlékszem egyetlen képére, amit megdicsértem, ami alapján biztattam. A harapás, a fog nyoma reáfagy a nó nyakára. És most itt vagyunk. Amikor Darvasi elmenekült a pedagógus pályáról, hozzánk került. A József Attila Kör első szegedi hétvégéjén beszélgettünk egy pohár bor mellett: - Képes lennél újságot írni? - Azt hiszem, igen - mondta a hosszú nyakú üvegnek. Két hete dolgozott a Délmagyarországnál, egyik ámulatból estünk a másikba. Sokat látott főnökünk, Simon Pista rázta a fejét: - Kitől tanultad te ezt? - Mindig olvastam napilapot, és így képzeltem el. Szóval a versek. Mint amikor először voltam [ Ú felmutatáson. Mint amikor, mert olyan finom [ volt, beálltam még egyszer a sorba. így ír, és nem akarok én erről beszélni. Csak annyit: vannak ünnepek, akik túl fásultságon, túl kérgesító profizmuson, túl minden halandó hajszán - fénylenek. Az egyiket Darvasi Lászlónak hívják. Dlusztus Imre Kárhozat Istentől néha rossz az, hogy elviselhetetlenül jó. A helyzet roppant kínos, hiszen van egyrészt a bűn, másrészt s főképpen a gondosan kitervelt, áldott és szép bocsánat. Nem is tudom, csak egy kis csalás, de tényleg, ennyi, mi kéne, hogy vétkezni bár nem szabad, azért a rossz mégse csak rossz, mert van a még rosszabb, és akkor, úgymond hozzávetőleg, ehhez képest - arányra tehát - a kis rossz jó lesz Azaz mit jó!? Szükséges egészen egy nagyobb és komoly bűn ellenében. S ha van pokol, rettentő elkárhozás, akkor van szolid, s kibírható is. Ez kell nekem! Kevés kéngőz- tűzhalál, s... humánum! Ezért, ha majd kimúlok, az alvilág félelmes, sötét bugyrában, rám így várjon, csak így, a végső, de emberséges helyzet. Darvasi László könyvpremierje elé Ritka, fájdalmasan ritka pillanat az. hogy amikor egy Szegeden tanuló és publikálni kezdő fiatal költő első kötete megjelenik, maga a költő még Szegeden él. nem távozott „idejében" a több lehetőséget kínáló fővárosba. Hadd köszöntsem először ezt a ritka, bár remélhetőleg a jövőben gyakoribbá váló irodalomtörténeti pillanatot: Darvasi László első, Horger Antal Párisban című verseskönyvének megjelenését, egy végre igazán szegedi debütálást (bár a „szegediek klánja" amúgy - Veress Miklóstól Zalán Tiborig és Szepesi Attilától Háy Jánosig - nagyon is jelen van az irodalmi éleiben, csak éppen nem az elindító városban). Darvasi László kitelepített halottait vinné haza dobozban egy felszámolt temetőből (végül vers lesz ez a „doboz"), bőröndjében hegycsúcsot cipel és Horger Antallal járja Párizst; egy „rehabilitált" Horger Antallal, aki azonban - úgy tetszik az olvasónak - egy kicsit József Attila is (holott a vers nem kettejük szimbolikussá vált összeütközéséről szól); a Darvasi-versek védtelenek, mint sebezhető emberségű költőjük, még szerencse, hogy „verset csak verssel lehet betiltani" - ha ugyan lehet egyáltalán. („A kéziratok nem égnek" - ezt pedig Woland mondja A Mester és Margaritában.) Egy jelentősnek ígérkező pálya kezdetének vagyunk tanúi. Baka István Darvasi László verseskönyvének bemutatása április 11-én lesz a Szegedi Ifjúsági Házban, a Pompeji szerkesztősége rendezésében és a Dél-magyarországi írócsoport támogatásával. A költőt Balog József mutatja be. A verseket a szerző mondja el. Költők és koruk - József Áronról mesél Anavi Adám - Megfigyelésed helytálló. József Attila féltestvérét, József Áron szappanfózómester temesvári házasságának gyümölcsét az egész város „ismerte" anélkül hogy tudnák, kiről van szó igazolja emlékeimet Anavi Ádám költő, a legidősebb temesvári tollforgató, Franyó Zoltán és Endre Károly képzeletbeli íróasztalának örököse. - Tanár úr mikor szembesült első alkalommal e ténnyel? - József Attila tudott arról, hogy édesapja Kardostelepen, a Béga melletti külvárosban él. Méliusz József mesélte: őt kérte meg, keresse föl a Rosenthal-féle szappangyárban dolgozó József Áront... - Ön ismerte személyesen József Áront9 - Nem. Viszont özvegyét és fiukat - igen. Az asszony már egyszer megözvegyülten fogadta be kardostclepi lakásába a „világjáró" szappanfőzőmestert. Piszikáné (Pisica - románul: macska) Kiss Julianna tiszta, szerény asszony volt. A nyomorék gyermek gondozását mindvégig vállalta. Képzelje el a kedves olvasó (vagy inkább jobb, ha nem képzeli el?): 1959-60-ban - iskolaévről van szó! - egy tizenéves gyerkőc „rákap" az antikváriumra. Gyalog szeli át a várost, mindent megbámulva. A takarékossági túra könyvekben kamatozik. Megcsodálja a piac addig vonatról és kiskertekből ismert kofáit, a templomok surranó szolgáit és látogatóit, a könyvüzletek (minő választék!) böngésző sorstársait. S egy alkalommal olcsó József Attila-teljeshez jut Aczél néni jóvoltából a régi könyvek bazárjában. Az első lapon a költő ismert arcképe. Alig megy száz métert, a temesvári főtér sarkán ott úl a városképi koldus. Hasonlósága a költőhöz kísérteties - a magas homlok, a kesernyés arcvonások, még a bajusza is másolata a könyvbélinek. Fityegő bal ajakszöglete, kacska kezei azonban az előtte feketéllő aprópénztől csillogó - kalapot magyarázzák. - Hogy került ki az utcára a költőre - első ránézésre olyannyira hasonlítóféltestvér9 - Rejtély. írótársaimmal az ötvenes években elfogadható kegydíjat jártunk ki számára. A rendőrök egy alkalommal ráijesztettek, egy ideig eltűnt, majd a hatvanas években újra megjelent... - A közvéleményben mennyire tudatosult - ne kerülgessük a forró kását! - a koldus kiléte? - Egyáltalán nem beszélhetünk erről. Jómagam mindcp esztendőben kivittem diákjaimat a gyárvárosi temetőbe, József Áron sírjához - kitűnő alkalom volt ez a fiú. Attila sorsának érzékeltetéséhez és talán döntő lépés az életmű megértetéséhez. (József Áron a három gyermeket és Pőcze Borbálát akkor hagyta ott, midőn Attila hároméves volt. 1909-ben az ókirálysági Krajonáról az alábbi levelet (részlet) küldte a családnak: és beneteket kedves gyermekeim czokoltatlak beneteket, és nézetek - minél hamarább legyetek a papátoknál. Isten veletek, ha nem lesztek a papáiétok akor a papátok fog meg halni idegen földbe amerikába..." íme, az amerikai „kivándorlás" családi dokumentuma, ami a Curriculum vitae-ben is rögzült.) - Hogyan került József Áron Temesvárra? - E vidékről származott. Munkakönyve adatai ismeretében állíthatom: Krajova és Temesvár között Esztergomban is dolgozott, szinte családi testközelben. Miért nem jött össze a találkozás? A József Attila-i életművet meghatározó frusztráció szempontjából lényeges kérdés... (Pőcze Borbála méhrákban hunyt el 1919. december 27-én. Hat gyermeket szült, hármat fölnevelt. Attila a szabadszállási anyai - rokonoknál tartózkodott, csak januárban tér vissza Budapestre, s tudatosul benne, hogy teljesen árva. Öngyilkossági kísérleteinek évszáma: 1914, 1922...) - A tanár úr följegyzései mit tartogatnak még a számunkra? - Mindazt, ami az 1968-as házkutatás után megmaradt. Akkor a Szekuritate „valutát és aranyat" keresett nálam - két bőrönd kézirattal és dokumentummal távoztak. Végezetül, a József Attila-i életmű kapcsán ne felejtsd el megjegyezni: a Thomas Mann üdvözlését a címzett Franyó Zoltán fordításában ismerte meg és Horger Antal a mi vidékünkről, Lúgosról származott. Teljesebb lesz a kép. Az 1284-es számú tehervonat kerekeiről és fékeiről... Pataki Sándor