Délmagyarország, 1991. március (81. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-21 / 67. szám
1991. március 41., csütörtök Hirdetés 9 Hogy lázmérőre is fussa H ogy az egészségügy a ki mondottnál is nagyobb bajban van, arra torokszorító esemény — mondhatni, apróság — döbbentett rá. még 1986-ban. Az első infarktust túlélt agyvérzéstől félig bénult édesapámat látogattam meg a klinikán. Szegény, jobb kezét-lábát képtelen volt mozgatni, úgy feküdt az ágyon, mint egy darab fa. Akkor panaszolta el szégyenkezve, félrehúzódott szájjal, hogv ügyetlen volt Valahogy kiejtette hóna alól a lázmérőt és az összetört. Megfizettettek vele. Akkor, ha jól emlékszem, 20 forintja bánta vétkes könnyelműségét. Én meg azt bántam, hogy nem az én lelkem terhelte az a fájóan józan, a gazdasági igazgatók áss a templomi egerek nézőpontjából kétségkívül indokoltan kiszabott kártérítés. Az én lelkem ugyanis, minden megindultság ellenére, mégis csak teherbíróbb volt akkor, mint az élet-halál küszöbén érthetően más értéicrenaben gondolkodó apámé. Fizessenek az egészségesek — gondoltam akkor. Az ember, érezvén a vég közeledtét, aligha filléreket helyez a mérleg egyik serpenyőjébe, amikor a lét súlya nyomja le a máisikat. Talán ott, akkor nem volt helyénvaló pénzügyekkel foglalkozni. A kórtermeken kívül azonban annál inkább, és egyre jobban szükség van erre. Azóta a betegekkel, velünk nemcsak az eltört lázméröket fizettették meg. hanem a ..félretervezett" klinikai tömböt is. Azóta nem csupán 20 forintokat adunk ki fogyóeszközökért, hanem fölemelt áron vesszük meg a gyógyszereket is. De hogy mi mindent vagyunk kénytelenek nélkülözni elesetten, szorult helyzetünkben, arról ritkábban szól a fáma. Talán jobb is, ha nem tudjuk, miféle életmentő eszközök hiányoznak kórházainkból, klinikáinkról, amelyek nyugatabbra szűkített szerencsésebbeknek megadatnak, ha szükség van rájuk: Elég, ha megemlítjük: Csongrád megyében 200 millió forint értékű műszer hiányzik ahhoz, hogy korszerű gyógyításról beszélhessünk. De ez még nem mirtden. Hallottunk hámló vakolatú fürdöszo. bókról, túlzsúfolt gyermekosztályokról, anyagi okokból leálló mosodákról, s mindez ugye — egészségügyi intézményekről lévén szó — aligha szolgálja biztonságos, gyors gyógyulásunkat. Egy ésszerű társadalombiztosítási törvény bizonyára megóv majd bennünket attól, hogy válságos pillanatainkban csdpcsup — és -kevésbé csipcsup — pénzügyekkel kelljen foglalkoznunk. De az egészségügyi ellátás minőségi javulását aligha várhatjuk attól, hogy majd az állam a nemi éppen dagadozó mellényzsebből milliós műszerekkel ajándékozza meg Intézményen t. A még egészségesek és életerősek, azok közül is a tehetősek adományait — egyre nyilvánvalóbb — nem nélkülözheti a jövó magyar egészségügye. A gazdag amerikai nagybácsi mellett a gyarapodó magyar rokon, tehetősebb közösségek jótéteményeseire is számítanunk kell, és. számítunk is, bizonyítják a gomba módra szaporodó, egészségügyet,, szociális ellátást támogató alapítványok. Itt, Szegeden, a SZOTE gyermekklinikája ettől várja az intenzív osztály bővítésének megvalósulását, a napokban írtunk a Szegedért Alapítvány ez irányú segítéseiről. A tavaly létesült Modern Medicina Alapítvány a megyei intézmények műszerbeszerzéseihez, a háziorvosi szolgálat kialakításához, a megyei egészségügyi informatikai rendszer kiépítéséhez, a diagnosztikai lehetőségek bővítéséhez kiván hozzájárulni. Tíz gazdálkodó szerv és intézmény. 14 magánszemély mellett Kiszombor ós Szatymaz ónkorrnánvzata is elhelyezte a maga adományát a Kereskedelmi és Hitel Bariknál vezetett 280-11 233-as számlaszámon. Gyarapodik hát ez az összeg is. amelyből az év végén meghirdetendő pályázat nyertesei javítani tudják majd a kezeléseik föltételeit H ogy majd a bajban nagyobb biztonsággal és bizalommal adhassuk át magunkat gyógyítóinknak, addig bajlódjunk pénzügyeinkkel, addig adakozzunk, amíg képesek vagyunk rá. Fizessenek az egészségesek. Azaz: addig fizessünk, amíg egészségesek vagyunk. Akkor könnyebb lélekkel tesszük, önmagunk és a kevésbé tehetősek majdani emberséges, szakszerű ellátását a méltó búcsú jogát vehetjük meg — most Soha roKizabb befektetést! Talán így futja majd a bénult karunk alól kicsúszott lázmérő pótlására is Chikán Ágnes Nemzetközi konferencia Téma: a közlekedési balesetek A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének alapszintű sürgősségi ellátással foglalkozó munkacsoportja kétnapos konferenciát rendez Szegeden, holnaptól kezdődően. Az orvosegyetem oktatási épületében tartandó tanácskozáson hazai és külföldi szakemberek értekeznek egy valamennyiünket érintő és érdeklő témáról, a közútjainkon törtónt közlekedési balesetekről. A magyar baleseti statisztikák egyre riasztóbbak. Hosszasan ecsetelhetnénk az utcára lépő, a gépjárművel útnak induló ember magatartását, a közlekedési morált. Legszembetűnőbb, s egyre gyakoribb jelenségeiről hétről hétre olvashatnak lapunkban is: cserbenhagyás ..., elsőbbség még nem adása ..., gázolás ..., figyelmetlenség ..., gyorshajtás ..., ittas vezetés. Az áldozatokkal azoknak a szakembereknek van dolguk, akik szerepelnek a tudományos tanácskozáson. Intenzívterápiás klinikusok, orvosszakértök, mentősök, igazságügyi orvosszakértők, az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács és a rendőrorvosi szolgálat képviselői foglalkoznak a balesetek megelőzésének és a sérültek ellátásának problematikájával. Külön említik a gyermekbaleseteket, a gyógyszerek és a pszichés állapot közlekedésre gyakorolt hatását. Számtalan, a balesetet szenvedett beteg ellátását érintő speciális témát vitatnak meg. A laikus olvasatában meglepőek, s egyben ijesztőek is a konferencia forgatókönyvében szereplő előadások címei. A szakemberek rólunk, s bizonnyal értünk szólnak pénteken és szombaton. Legközérdekűbb, a közlekedő ember számára leghasznosabb mondandójukról részletesen tájékoztatjuk olvasóinkat. — mag — Iskolatörténet és szociológia Divattá vált manapság bizonyos Iskolatörténet! fogalmak „bedobása" a köztudatba. A közoktatás, a pedagógusképzés perspektíváinak elbizonytalanodása, a (ki)útkeresés gyötrelmei közepette gyakran hallunk nyolcosztályos gimnáziumról, iskolaszékről, tanárképző intézetről stb. Iskoláztatásunk múltjával megismerkedni mindenképp fontos és hasznos dolog. Ellenben, a más történelmi körülmények között, más társadalmi összefüggésrendszer talaján kiépült intézményeket a mába csalogatni — úgy vélem — meggondolatlanság. Egyfajta történészi látásmódra van ugyanis ahhoz szükség, hogy kikerüljük a buktatókat. Hogy a jelen igényeit ne vetitsük vissza a múltba, s az elmúlt korok jelenségeit felidézve, ne ringassuk magunkat hamis illúziókba. Hiszen azok az intézmények más miliőben létezlek, más feltételek között működtek. Ma már korántsem biztos, hogy maradéktalanul betöltenek szerepüket. Éppen ennek a látásmódnak a kialakításához nyújt felbecsülhetetlen segítséget a Móra Ferenc Múzeum — Lengyel András által szerkesztett — művelődéstörténeti sorozatának új kötete. Karády Viktor, Párizsban élő szociológus és fiatal szegedi kollégája. Valter Csilla „Egy országos vonzáskörű szegedi főiskola" címen megjelent könyvében nálunk eddig szokatlan kísérletre vállalkozott. fcf. Bud Spenc©r Ahogyan telik az idő a színészek, felett, úgy változik filmbeli szerepük, még ha karakterük marad is. És ha az illető éppenséggel állandó főszereplő, öregedése, az idő múlása rányomja bélyegét magára a filmre is. Mert, ugye, nem titok az. hogy if_ jabb színésszel több mászás, bunyós, szóval, bravúrosabb szerepeket lehet eljátszatni, mint az agg kor közelében toporgóval, amely kor alkalmasabb a megbólcsült, és talán beszédes nagypapa szerepére, mint sem az akciózésra. És ha valakit az akciókban szoktunk meg, hát Isten irgalmazzon neki és pályafutásának. Bud Spencer felett nem csak jó néhány szék és ajtófélfa szállt el, hanem bizony sz idő is. A Fél labbal a Paradicsomban című filmjét E. B. Clucher rendezővel 1989-ben készítették. „Piedone" akkor volt pontosan hatvanéves. Az elmúlt, közel 20 évben 26 filmet mutattak be Magyarországion a „nagydarab szakállas" főszereplésével, mely filmek témái leginkább a pofon és a humor körül csattantak. így népszerűsége érthető. Spencer ifjúkorában vízilabdázó volt. az úszás pedig köztudottan megelőlegezi a jó fizikumot — kevéske változást sem vehettünk észre a nagy „pafonosatón". Viszont a legújabb, „paradicsomos" filmjében mintha már nem a régi lenne, hanem csak id Bud Spencer. Haia enyhén szólva ritkulni és őszülni látszott, pocakja lassan túlmutat az egész emberen, szemeit is mintha teljesen behizta volna, ezért, a bosszankodás jeleneteknél már alvást színlel, mint sem bosszankodást már-már nincs is bunyó a filmben^ és ami leginkább az, elszállt időt jelzi, az a szerepe: taxizós nagypapa, aki naivsága ellenére meg akarja menteni harminc tagú és ősrégi autókkal felszerelt taxitársaságát. Érezhette a rendező is — aki pedig korábban jó néhány filmet forgatott Spencerrel —. hogy a fiú már nem a régi, ezért — ha még „aratni" akarnak — nem lehet a megcsontosodott jól bevált, bunyós recept szerint filmezni. Talán kicsit morbid megérzés. de valami tudatalatti alattomos kívánság munkálhatott a rendezőben, mikor is úgy kezdi a filmet hogv az Égiek „magukhoz akarják emelni" Bull Webster taxisofőrt id Bud Spencert. Hősünk középponti szerepe leáldozott. Inkább szorgalmasan figyeljük a Paradicsomból a Földre küldött angyalt, illetve a Pokolból fölbukkanó Misa Bőszít, azaz boszorkányt, akik Bull Websteren mérik össze erejüket; vajon melyiküknek sikerül jóra, illetve a bűnre csábítania. De hogy ne szenvedjen túl nagy csorbát a Spencertől megszokott központi szerep, ezért a nagy csata végén az angyal és a boszorkány megbízóik elégedetlensége miatt a földi paradicsomra ítéltetnek, és Spencer lesz a „hepiend" bajnoka. Gyanítom, ha Bud Spencer nem szerepelne a „köz" népszerűségi listáján, és nem hullócsillagot látnánk benne, több tucat dobozzal szórhatnánk szét gombostűt a nézőtéren, és büszkén meg bizakodva indulhatna a „vízilabdás" ezzel a filmmel az an ti-Oscar-d íjért. P. Sz. Az 1928 óta Szegeden működő Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola diplomásait vizsgálják a történeti szociológia módszereivel, a szegedi reform és az 1950nel záruló korszak időhatárai között. Hogyan segítette a főiskola a felfelé irányuló társadalmi mobilitást, illetve az egyes rétegek reprodukcióját? Melyek voltak azok a társadalmi osztályok, rétegek, ahonnan a hallgatóság verbuválódott? Milyen tényezők befolyásolták a szakválasztást? Többek között ezekre a kérdésekre keresett választ a szerzőpáros. Köztudott, hogy a polgári iskolai tanárképző főiskola 1928-as Szegedre helyezésével Klebelsbérg Kunó kultuszminiszter kiemelt pozícióhoz juttatta az intézetet. A férfiak számára a szegedi főiskolán keresztül vezetett az egyetlen képzési út a polgári iskolai tanársághoz. Szeged országos kisugárzású főiskolához jutott általa — „merítése", rekrutációs bázisa a helyi egyetemi karoknál is szélesebb lett. Ugyanakkor a szegedi egyetem bölcsész- és természettudományi karával való együttműködése létrehozta a magasszintű tudományos oktatás és a hatékony alkalmazott pedagógiai képzés szintézisét. (Az a tény, hogy minden főiskolai hallgatónak kötelező volt bizonyos számú egyetemi előadás hallgatása, a másik fél számára sem volt közömbös. A szegedi egyetem bölcsészeti karának hallgatói létszáma meglehetősen alacsony volt. Az 1925/26-os tanévben például mindöszsze ötvenegyen tanultak a négy évfolyamon.) Az így „fél-egyetemi" státushoz jutott főiskola — a szerzők megfogalmazása szerint — „egyfajta hídszerepet töltött be az elemi és az egyetemi szintű oktatás között". A főiskola ugyanis nem követelt érettségit, első éves hallgatóinak többsége négyesztendős polgári iskolát és ötesztendős tanítóképzőt végzett — tehát legalább tizenkilenc esztendős — fiatalokból került ki. Ez a fajta demokratizmus egyúttal fokozatos szelekciót is jelentett. Huszti József egyetemi tanár szerint a főiskola „a tanítóképzőből a legjobbakat válogatja ki, a középiskolákból legrosszabb esetben is csak a jól éretteket veszi fel..." (Más kérdés, hogy a nyolcosztályos gimnáziumot záró jó rendű érettségi vizsga többnyire magasabb szintű tudásfedezetet reprezentált, mint a kiváló tanítóképzői végzettség.) A szerzőpáros példamutató gondossággal végzett szociológiai adatfelvételire mindenkor megalapozott, imponáló biztonságú következtetések épülnek. Ezekből a megállapításokból a korabeli hallgatóság egyre színgazdagabb — ugyanakkor szaktudományosán mindig objektív — képe rajzolódik ki az olvasó előtt. Ebből a képből villantunk most fel néhány részletet. Figyelemre méltó, hogy az egykori szegedi tanárképző főiskola a harmincas-negyvenes években mindvégig meg tudott felelni a munkaerőpiac „kereslet-kínálat" törvényeinek. Amíg a többi felsőoktatási intézmény állástalan diplomások tömegét termelte, addig a szegedi főiskola diplomásainak elhelyezkedése még a gazdasági válság esetében sem jelentett gondot. A második világháborút megelőző terület-visszacsatolások további „felvevőpiacot" jelentettek a végzőknek, akiknek száma egyébként 1931-től 1942-ig fokozatosan emelkedik. Sajátos ellentmondást jelentett viszont az, hogy míg a tanárképzőben egyre emelkedett a nők létszáma, az állások betöltésénél — amikor csak lehetett — a férfiakat részesítették előnyben. Ehhez járult hozzá még az is, hogy a férfi hallgatókat a felvételnél is preferálták, sőt, tanulmányi idejük alatt a diákjóléti alapból is támogatták őket. A kultuszkormányzat és a főiskola vezetése egyetértésben arra törekedett, hegy „a férfi tanerők minden szakban megfelelő számban álljanak rendelkezésre". Milyen társadalmi rétegekből kerültek ki ezek a fiúk? Többségükben „alulról" és vidékről jöttek. Szüleik között többnyire munkásokat, közalkalmazottakat, földműveseket találunk. Az úri középosztály fiai számára nem volt különösebben vonzó a polgári iskolai tanári pálya. A visszacsatolt területek egyébként is megnövelték számukra a hatalmi-adminisztratív szférában való elhelyezkedés esélyeit, Ehhez viszont gimnáziumi érettségire, jogi vagy közgazdasági egyetemi végzettségre volt szükség. Ahogy a szerzők írják, a harmincas években a társadalom „mélyvizeiben" kialakult egy spontán igény az iskoláztatás meghosszabbítására, s az ezen keresztül érvényesülő mobilitási hatások kihasználására. Ezzel magyarázható, hogy az „alsó" rétegek fiai igyekeztek élni a társadalmi felemelkedésnek ezzel az eszközével: a főiskolai végzettség megszerzésével. Többnyire ez jelentette számukra a mobilitás felső határát. Éppen ezért lányaikat már csak ritkán juttathatták el idáig. Más volt a helyzet a középosztályok esetében. A fiúk — mint láttuk — többnyire az egyetem felé orientálódtak. A lányok jóval nagyobb számban vettek részt a képzésben, de a polgári iskolai tanárság voltaképpen számukra is „státussüllyedést" jelentett. Gyakran előfordult, hogy ezeket a lányokat szüleik kizárólag „jó partinak", bizonyos műveltséggel rendelkező „úri háziasszonynak" szánták. A lányok számarányának fokozatos növekedése egyébként is különösen figyelemre méltó, ha tekintettel vagyunk a nőfc viszonylagos túlszelekciójára. Ez azt jelentette, hogy az ő bejutásuk a főiskolára nehezebb volt. A lányok közül azokat részesítették előnyben, akik érettségivel rendelkeztek, jobb előzetes minősítést tudtak felmutatni, beszéltek valamilyen nyugati nyelven. Ezek a tényezők viszont egyértelműen kötődtek a vagyonosabb középosztály műveltségbeli-iskoláztatásbeli előnyeihez. Érdemes még felfigyelni arra, hogy a főiskolára hozott előképzettség jellege hogyan függött össze a diploma minősítésétől. A gimnáziumból hozott érettségi jegyek megoszlása majdnem pontosan megegyezett az államvizsgáéval. A tanítóképzőkből formálisan jobb érdemjegyekkel bekerülők diplomáinak minősítése viszont kissé elmaradt a „hozott" jegyektől. A polgári iskolai tanárképző főiskola a két háború között sajátos „köztes" helyet foglalt el a felsőoktatási intézmények rendszerében. Az egyetemhez kapcsolódó oktatás felnyitotta a tanítóképzőkből (érettségi nélkül) való beáramlás zsilipjeit. Helyesen mutatnak rá a szerzők, hogy ez a fajta felemelkedés felemás módon ment végbe. „A rendszer felhozott egy szakavatott kisértelmiséget, de ennek többségét egyben be is szorította egy, a középosztály alsó szegélyén kialakított kaszthelyzetbe. Egy felső indíttatású iskolai és társadalmi forradalom kellett (melynek a főiskola régi szervezete is áldozatul esett) ahhoz, hogy ez a helyzet 1945 után a diploma érettségihez kötése és a középosztályok nivellálása árán — nem feltétlenül előnyére — felszámolódjon." Karády Viktor és Valter Csilla műve egy sokat igérö érdekes és tanulságos kísérlet kezdete. Az olvasó várja a folytatást. Jó lenne — hasonló objektív szociológiai módszerek segítségével — megtudni, hogyan változott a helyzet 1945 után. Egyébként a mai szociológiai helyzetkép felrajzolása is várat magára . Pukánszby Béla