Délmagyarország, 1991. március (81. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-20 / 66. szám

Értekezleten Az ósz emberke illemtudó halksággal lábujj hegyez a tanári testület megbeszélésének üres asztal végéhez. Erre a Kossuth-szakállas Majtényi oldalán böki Prónayt, az eszdéesz helyi aktivistáját: — Na. megint egy csendórverte veteránt szerveztek be...! — Klebelsberg Kunó vagyok — mutatkozik be az érkező. Az elnöklő szigorú tekintetéből megreszketve mondja: — Ne ijedjenek meg a tanár urak, keveset időzhetek önöknél. A kövér fideszes tanárnő, Emőke, fészkelődésbe kezd: Jesszusom, ez a népiskolák minisztere volt. Kiváló emlékezőtehetsége révén a tizennegyedik változatjan lenyomata ugrik be az Akadémiai Kiadó Új Magyar Lexikonénak. ahol iskolai tanulmányaikor sárgával jelölte e név alattiakat. Egyáltalán nem figyelt az idei beiskolázási tanrendre, ifjúkori olvasatát idézte: „...gróf Bethlen Istvánnal együtt vett részt az ellenforradalmi szervezkedésben... belügyminiszter, 1922—31-ben (a Bethlen-kormány bukásáig) vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Kultúrpolitikájával a szélsőséges sovinizmust (neonacionalizmust) szította, a szomszédos népekkel szemben a magyar »kultúrfölényt« hirdette" — Atyaúristen — rázza ki magából a rossz emlékű iskolai tananyagot Emőke, s asztal alatt rásimít Majtényi combjára, hogy odasúghasson: — Pártellenségem, régi, jó emdéefes bajtársam, látod, amit én?! Beütött a múlt. Jött Kunó papa, építi nekünk megint a parasztok iskoláját. — Csípj is belém, szívem Emőkéje, mert Prónay kolléga magának happolja el az öregurat. Üldözöttet csinál belőle. — Nyugi, pártellenségem, itt valami direktori trükk rejlik — figyelmeztet a kövér fideszes —. Kunó papa 1932 óta a Dóm alatt nyugodik az ő nagy, békés békétlenségében. Iskolái, tanításai tönkrementek. — Hagyd már ezt az állandó öreglányi tudálékosságot, kollegina. Látod, bármi megtörténhet egy rendszerváltással. Ha Kunó, akkor fogadjuk el annak, míg a kisgazda — mutat a szemközti keszeg Lőwyre — földosztónak föl nem kéri. Csapjunk le rá, együtt... — Ne pusmogjatok, kollégák — rivall rájuk a direktor —, inkább figyeljetek, javaslom a napirend azonnali megváltoztatását, ha Kléjbelszbörg úr volt szíves közénk érkezni. Biztos lenne megszívlelendő javaslata, a mi politikai pártoktól mentes kis kollektívánknak. Mert — koppant nyomatékosat az asztalra Sztojkovics Vendel igazgató, ki Erdélyből Horvátországba emigrált román család Magyarországra szökött színmagyar katonafia — a mi tantestületünk csak a tudás közvetítésén fáradozik. Parancsoljon, Kunó úr, tisztelje meg — érkezőként — véleményével e nemes társaságot. Elhárító hang hallik: — Dolgozzanak tovább! Mintha itt se lennék. A kínos csend legalább három percig tart még. A hosszú értekezőasztal körül megfagy a levegő, csupán a bagók kékes füstjének kavalkádja gomolyog. A pártok tantestületi emberei úgy lapítanak, mintha még a kommunisták uralkodnának és mondjuk maga Aczél pártfőnök toppant volna be váratlanul egy szavazás előtti szemináriumra. — Kinél is volt a szó? — kérdi Sztojkovics körbenézve. — Nálad, direktorunk — segít hamar Lówy, s látszik savanyú ábrázatán: ma is lőttek a kisgazdák szerinti földosztásnak, az oktatás marad napirenden. — Hát akkor, mondom tovább, kollégák. Új elképzeléssel vágunk az új tanévnek, annak ellenére, hogy még az ideit se zárhatjuk le nyugodt szívvel. — Sztojkovics az élénken bólogató vendégre pillantva érzi: ószinte maradhat. — Ahogy vázoltam, ezek után két szempont érvényesül a beiskoláztatáskor. Az egyik, hogy aki buta és semmit nem tud, azt kerek perec nem vesszük fel. — Oda se néz Klebelsbergre, mert enélkül is érzi rosszallását —, a másik, hogy aki okos és megfelelően fölkészült, annak is nemet mondunk. A közébük esőknek — szintén! — Bravó, bravó, javaslom én is — pártom beleegyezése nélkül is — ugrik föl Prónay, így tökéletesedhet a mi oktatási elvünk. Ebben egyetértek a hatalommal. Néhányan alátámasztják még e nagyszerű elképzelést, hogy a fékezhetetlen, goromba, idegbeteg, nyegle, „nevelhetetlen anyagnak" is jót fog tenni a pihenő. Minden szempár Kunóra szegeződik. Föl muszáj állnia: — Kartársak, annyit áruljanak el, honnét az ötlet? — A Parlamenttől — vágja rá az igazgató —, ők már tökélyre vitték, hogyan lehet kirekeszteni a népet a politikából. így tesszük mi is a diákkal. — Uraim, önök megteremtették az ideális iskolát. Akkor voltam bolond, mikor törtem magam a felemelkedésükért. Kérném önöket, búcsúzóul rúgjanak engem fenékbe, de nagyon. Nehogy még egyszer fölkívánkozzak a sírból. Tegyék ezt Eötvös József báróval is, ha netán erre tévedne... Óriási kó esik le a szívekről. Majtényi matematikus, ki elvi síkon már rég letette a fegyvert az eszdéeszes színekben pompázó Prónay előtt, önfeledten sóhajt, mit sem törődve az igazgatói intelemmel. — Párttárs! Győztünk! Kunó gróf mától a mi emberünk. Bevallotta bűnét. S odaint az illanó öregnek: „viderzén. szaki", mire a kisgazda Lówy r.unoiüui: .„gyen benned annyi tisztesség, hogy magyarul köszönj el. — Hangosan kiált: Isten áldásával, Kunó bátyám! Majoros Tibor 1991. március 20., szerda Ünnep- és hétköznapok Kávészertartás Ha összehívnak pár embert valami hivatalos helyen, alig kezdődik el a beszélgetésindító tájékoztatás, máris történik valami, amitől a nagy erőfeszítéssel az előadóra irányított figyelem darabokra törik, s szilánkjai belehullanak a puha padlószőnyegbe. Ugy öt perc után szokott következni, hogy halkart nyílik az ajtó, és nesztelenül belép rajta egy (esetleg két) hölgy, derékban kissé előredőlve, az egyik tenyéren nagy méretű tálca súlypontja nyugszik, rajta kávéscsészék fehérlenek, közeli és elérhető boldogságot ígérve. Bármily hangsúlytalan — szinte észrevétlen — ez a megérkezés, a tekintetek mégis arra fordulnak, még az előadó is odanéz, szemében szemernyi csüggedtség, lám, rajtakapta magát, még ót is jobban érdekli a közjáték, amely átmenetileg fölkelti a reményt: mégsem kell azonnal megfulladni az unalomtól... A kávék finom mozgású hölgye a japán gésák alázatával jár körbe, és (szigorúan a vendég jobb válla fölött) kis csőrre nésektól kísérve az asztalra helyezi a csészécskét. Az alátéten kiskanál és két kockacukor. Ennyi jár, aki édesebben szereti, kísérletet tesz, hogy megszerezze a szomszédjáét. Ezután már csak a cukrok csobbanása (kávéfolt a terítőre), és a csilingelő kavargatás van hátra — néhányan már szürcsölnek. Közben folytatódik az előadás, bár valószínűleg már a beszélő sem emlékszik, miről is volt sző tulajdonképpen. (nyilas) Verseny Azt olvasom: Magyarország nem tekinthető győztesnek az Öböl-háborúban. Kis hazánkat ismét nem sorolták be a nyertesek közé, természetesen afféle „erkölcsi erőnyeróként" profitálhatnánk valami csekély létszámú különítményünkből, de az igazi győztes Közép-Európában Csehszlovákia, hiszen egy egész vegyvédelmi alakulattal képviseltette magát a sivatagban. Hogy is állunk ezzel a csapatküldéssel, ezzel a jelképes, morális segítséggel? Mikor meghirdették az arab fanatizmus elleni szent keresztes háborút, valljuk be, a közép-kelet-európai államokra körülbelül annyi feladat hárult, hogy minél élesebbre csiszolgassák-fényesítsék a félelmetes Góliát messze földön híres buzogányát. Annak rendje és módja szerint el is küldte mindegyik térségbeli ország szimbolikus operetthadseregét. Jöttek is rendszeresen az álhírek, a magyar orvosok épek, egészségesek. Mintha valaki valaha is komolyan gondolta volna, hogy az amerikai arcvonal mögött bajuk eshet! Ebben a viszonylag biztonságos háborúban az esély erre egy volt a tízezerhez. Nem lehetett ez másképp Csehszlovákiában sem. De illett, s ajánlatosnak tűnt minden résztvevő országnak minél nagyobb patáliát csapni a saját alakulata körül. Később kiderült, miért volt erre szükség. A segélyek ugyanis nagy részben attól függnek még egy ideig, ki milyen arányban vett részt az Öböl-háborúban. Innentől kezdve már nyilvánvalóvá válik a konfliktus sakkjáték jellege. Nemcsak amerikai részről váltak világossá a presztízsérdekek, hanem az összes állam részéről. Mindenki jóvátételben, segélyekben reménykedik. Jelentéktelen politikai gesztusok hozhatnak még jelentós pénzeket a konyhára, amiket persze hamar elnyel az államháztartások feneketlen bendője. Az az igazság, hogy mi nem Irakon és nem a segélyeken fogunk meggazdagodni. Nem tekinthetjük magunkat sem győztesnek, sem vesztesnek, mert ehhez a háborúhoz nekünk semmi közünk sem volt. Kimaradni belőle persze több mint hiba lett volna, hiszen most a részvételt kívánta meg tőlünk a világ közvéleménye. Nevetséges dolog azonban az, mikor a győzelem „elnyerését" az elküldött csapatok létszáma szabja meg. Ez olyan, mintha a háború egyfajta üzlet lenne, amelyben mindenki a megvett részvények arányában kapna osztalékot. Gyanítom, hogy egyes köröknek egészen biztonságos befektetést nyújtott ez a konfliktus. Góliát pedig jutalmakat osztogat. Közép-Európában (és még néhány helyen) ez már győzelem. Paládi Zsolt Március 15-e albumából Nemzeti ünnepünk több eseményén ott vol- értékes és érvényes kockát továbbítani az olvatak lapunk fotóriporterei. Somogyi Károlvné sókhoz, így — meggyőződésünk — az album Szegeden, Gyenes Kálmán Hódmezővásárhe- képei között is szívesen tallóznak és emlékezlyen. Nagy László pedig Baján örökítette meg a nek. Mert ez a március idusa sokban különböszép nap rendezvényeinek pillanatait. Termé- zött az eddigiektől. S a különösséget a fotók is szetesen egyetlen lapszám nem l(épes minden képesek megragadni.