Délmagyarország, 1991. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-06 / 31. szám

1991. február 6., szerda A Helyzet — MŰVéSZCt A két> eleven. Ácsorogtunk a svájci határhoz kö­zeli német kisváros utcáján, a szálloda előtt strázsáltuk a bőröndjeinket vártuk a buszt, amely elindul velünk hazafele. Kora reggel volt. Egész éjszaka alig aludtunk, nem az utazás izgalma, harvem az utcai zenebona mi­att. Egész éjszaka bohókás maszkokat, drága jelmeze­ket öltött emberek járták az utcákat, muzsikáltak, kia­baltak. enekeltek. tüzet gyújtottak, kereplóket forgattak, cintányért csattogtattak. Farsang volt. Karneválok. Európa-szerte. Színház lett a fél világ, s színész benne sok férfi és nő. Reggel még tartott a fölvonulas, eueptes. a járdát, rendetlen soraik is fölbomlottak, amint a csomagjain­kat kerülgették. Egyikük szamárfület mutatott, mási­kuk kiöltötte a nyelvét. A harmadik belémkarolt. hur­colt magával néhány méteren, nevetett, nevetett... Egy világ választott el bennünket. Egv világ választott el bennünket? Jól emlékszem, irigyeltem a fölszabadultságukat, gondtalannak tetsző mókázásaikat, gondosan előkészí­tett farsangi ruháikat — és azt is, hogy meg tudják venni! Itthon azután elnéztem magunkat, reggeli szürké­ket. Rezzenéstelen arccal bámultunk kifelé a buszok koszos ablakain, lökdösődtünk le, s föl a megállókban, a lábunk elé se tekintettünk, nemhogy egymásra. Régen volt. Három, vagy négy éve? Irigyek immár nem lehetünk, mi is itt lettünk, hipp-hopp, Európában. A hajnali hírek szerint olyan ingyenkonyha nvilt Veszprémben, ahol vasar- és ünnepnapokon is meleg ételt kapnak a rászorulók. Az építők egykori (tessék figyelni: egykori, azaz — úgy tavalyelőtti) éttermét fél­millióért alakították át erre a célra, a nyitáskor egy sertéstenyésztő konyhakész sertést ajánlott föl a sze­gények asztalára. A másik hír úgy szól, hogy Kecske­méten hónapokig élt higanyszennyezett környezetben több család. Talán egv erkélyről került a lakásokba 1,3 kilónyi higany, a padló, a tapéta, minden tele volt hí­gan ysaemekkel. 20 fokon párolog, és mérgez. A hírek között Koncz Zsuzsa énekel, nemzedékem legendájának, ama '68 körüli éveknek fölidézett hangu­lata fájdalmas grimaszba rántja az arcomat, zöld ke­rítés, falépcsők, fenyőág.... és az utcák de némák... A fenebe is rossz kedvünk telével, hiszen itt a farsang megint, kíváncsi lennék, mi zajlik most amott, azon az egyesült német utcán, vajon hasonlít-e a kép, hiszen őket is egy világ választja el az egykori farsan­goktól, a török vendégmunkások — a lábuk elé sem te­kintve nemhogy egymásra — lökdösődnek az áruházak fotocellás ajtóiban, árleszállítás van. Az egykori kelet­német repülők használták Cseh és Szlovákia és talán Morvaország (az egykori Csehszlovákia) és a Magyar Köztársaság (az egykori pépköztársaság) légterét. Ta­lán már sehol senki sem pakolja hajnalban a járdára a cuccait, mert ha karnevál van is, a maszk alatt eset­leg terrorista- bújik, a kezedre paskol, mintha dá-dá, aztán benne hagv a- tenyeredben egy levél-** bombát. Hát így vagyunk együtt Európában — á világgal. . ,.. rrn lesz így, kitol tudom meg. hogy hazugsag. vagy igazság, hogy engem szerettek — énekli Koncz Zsuzsa. Atyám! Minő versezet! És milyennek hittük egykor! Mit tehetnénk? A gyerekek farsangi álca után ku­tatnak a szekrény mélyén, mert az idén is jelmezbál lesz az iskolában. Kell egy kis színház: Az életünk. Sulyok Erzsébet Szép vagy szomorú ? Még soha nem irigyeltem olyan valakit, aki nincs az élők sorában. Éveim száma sem tart még ott, hogy gon dolkodnék azon: hogy lenne suép meghalni. Egyáltalán: szép és halál, ezek a szavak úgy illeszkednek egymáshoz, mint a „rettenetesen gyö­nyörű" kifejezés alkotóré­szei. Mindazonáltal: az ember gondol a halálra. S arra, hogy lenne „szép". Csend­ben, gyorsan — mondják legtöbben.. Elaludni, s nem ébredni föl' — szokott volt mondani idős rokonom. 86 éves koromban, amikor ép­pen egy 18 éves lány szeret — hangoztatja gyakran ba­rátom. Amikor már úgy mindent lerendezett maga körül az ember — írja egy gyerek iskolai dolgozatban. De hát van olyan, hogy mindent lerendezett az em­ber? ím, akiről mindez eszem­be jutott: már készült szá­zadik születésnapjára. Gyak­ran sétált még a városban, intézte saját ügyeit, bevá­sárolt. így történt ez azon a csütörtökön is. A látása már megkopott, a reflexei még inkább. Nem érezte, hogy közel az. a busz. Arr üdvöz­lő beszéd azonban már hiá­ba készült. Pedig benne lett volna az újságban, hogy öt gyereke, tizenegy unokáta. húsz dédunokája, tízenkét ükunokája köotcöntötte, no meg a polgármester, Vörös<­kereszt... — nem, a nép­front vnár nem. Még soha nem irigyeltem — írom az első sorban. Nem. nem irigység ez most sem, addig még lenne majdnem hetven jó (?) évem, de még­is: egy héttel századik szü­letésnapja előtt át akar — ha nem is szaladni, de: — menni az úton, s elüti egy busz, hát nem ilyenkor mondják a halál ilyen esze­lősen idegen jelzőjét, hogy kegyetlen, hogy szép? Hát nem, ez nem szép, inkább szomorú. De azért szép • • • (balogh) Mahler csillaga emelkedőben „A nagyvilág talán naggyá tett engem is, de én azt a kis magyar világot szerettem volna nagyvilággá varázsol­ni." Ezeket a keserű sorokat Gustav Mahler irta, évekkel a Budapestről való elűzetése után. Van hát mit jóváten­nünk egy nagy ember nemes szándékaival és zseniális ha­gyatékával kapcsolatban, kivált most. amikor éppen száz éve, hogy Mahler megalázva, megsértve, a kisszerűség és vezetői ostobaság áldozataként tőlünk távozott, és amikor kevés jele van annak, hogy nemzeti hibáinkból végre ki­lábolófélben lennénk. Mahler másutt elszenvedett sérel­meiért világszerte kárpótlást kapott, próféciája megvaló­sult („az én időm később jön el"), ma már ö a föld egyik leggyakrabban játszott komponistája. Azt is tudjuk, hogy a 20. század számos nagy alkotója a mahleri csapáson in­dult. és felismertük, hogy ő a romantika utolsó óriása, aki bár groteszk és ironikus is tudott lenni, mégis őszintén hitt a művészetek isteni küldetésében, és a külső-belső si­városodás éveiben a lélek gyökeréig átélt szeretetről, a vigasztaló és otthont adó természetről, a létezés pezsgő öröméről dalolt. Mifelénk ritkán hallani Mahler-muzsikát, ezért a hétfő esti hangverseny kü­lönleges örömre adott okot, mert bizonyította, hogy ze­nekarunk elért arra a szint­re, ahol méltó tolmácsolója lehet a Mesternek, hogy a Filharmónia még győzi a te­mérdek kisegítő szerződteté­sével járó terheket, és hogy Oberfrank Géza személyé­ben van karmester, aki vál­lalja a leolvastatás, betaní­tás, cizellálás összes gondját, és ráadásul rendelkezik a Mahler-zene megszólaltatá­sához szükséges gazdag kép­zelöerővel. A műsor két részből állt, beszámolóm is kétfelé oszlik. Valahogy úgy tűnt, hogy a Gyermekgyászdalok előadá­sát elhomályosította a szim­fónia erőpróbájára való ké­szülés, a dalciklus kamara­zene jellegének vállalása a megvalósítást erőtlenné tette. M§rt, bár a szimfónia finá­léjának vihara valóban na­gyobb zenemeteorológiai esemény a dalciklusbelinél, de az utóbbi mégis túl fésült volt ahhoz, hogy a befejezés csitító-nyugtató ringásához kellő kontrasztul szolgáljon. Általában a dalok zenekari megfogalmazásánál azt érez­tem, hogy Oberfrank Géza a kantiléna érvényesülését majdnem teljesen átengedte az énekesnek, és így a hang­szeres szólisták túlságosan tárgyilagosak maradtak. Volt néhány individualista kísér­let a kürt és az angolkürt dallamrajzában, de a megle­hetősen iramosra vett tem­pók erre nem sok lehetősé­get hagytak. Csak feltétele­zem, hogy míg a karmester az énekhang primátusát akarta hangsúlyozni, ugyan­akkor igyekezett kerülni ki­vált a dagályosság és szenti­mentalizmus buktatóit. A szólista Takács Tamara ala­pos ismerője az efajta zené­nek, kulturája, intelligenciá­ja motorként és fékként egy­aránt működött. A drama­turgiailag kevéssé összefüggő dalokban vonalat, csúcsokat keresett, ízlése majdnem mindig megóvta á túlzott „mellezés" okozta hangszín­váltásoktól, vibrátójának amplitúdóját elfogadható méretűre csökkentette. Zenekar és karmestere azonban igazából az I. szim­fóniában talált magára, illet­ve egy-másra. Megvalósult a sajátos mahleri szándék: a hatalmas zenekar egyszer­re volt szólisták társulása, kamarazenei finomságok köz­vetítője és orkesztrális szí­nek felragyogtató ja. A leg­nagyobb dicséretet azzal ér­demelték ki, hogy közvetlen bámulói lehettünk a szer­kesztés, dallamszövés és hangszerelés csodáinak, és így lehetővé tették számunk­ra Mahler művészetének tel­jes átélését. A szerkezet oly­kor bonyolultnak, máskor időben elhúzódónak tűnik, de jó előadásban a konstruk­ció világossá, az egyes sza­kaszok tökéletesen ki töltöt­tekké válnak, A dallamok szépek, kifejezöek, ám ha kell csúfondárosak, idézetek­kel és utalásokkal terhesek, a hangszerelés (számomra legalábbis ideális módon) az orkesztrálás csúcsa, ahol a kikevert hangszín mindig adekvát a zene belső szándé­kaival. Mindez „átjött", alig maradt megoldatlan részlet. Hogy akadt néhány gixer, bátortalanság, intonálási megingás — feloldódik az együttest illető elismerés­ben. Miként az is, hogy vo­nósaink az ilyen megnöveke­dett fuvósrészleggel szemben nem mindig bírták a balansz szerepét, és hogy a metrum feszessége egy sor ilyen pro­dukció után bizonyára to­vább javulna. Ám az biztos, hogy a nyitótétel természeti látomása végtelenül őszinte, és embernek való, hogy a második tétel középrésze va­lóban „recht gemütlich" volt és hogy... de nem so­rolom. Mert aki ott volt, ma­gával vitte az előadás gaz­dag emlékét, és bizonyára velem együtt hálás a legjobb arcát mutató együttesnek, valamint a karmesternek, aki újabb markáns bizonysá­gát adta művészete sokszí­nűségének, kifejezőkészsége élményteremtő erejének. Meszlényi László ZELEI MIKLÓS RIPORTJA Kedden, vagyis 1986. június 10-én. reg. gel, kilenc óra tíz perckor a mi utcánk sarkán fölülük a buszra. Tíz perc alatt érünk az Osztyapenkóhoz. Máskor egy­perces út. Ajánlotta is a vezető, hogv akik a bel­városba igyekeznek, azok inkább szállja­nak le, sétáljanak át a kelenföldi aluljá­rón, üljenek föl a piros hetesre, s úgy folytassák az útjukat: — Itt reménytelen a torlódás. A szemközti erkélyről ismerős, bajuszos állampolgár szemfülesen megfogadja a jő tanácsot. — Nekünk is le kellett volna szállnunk! — szidja férjét egy feleség, amikor újabb tiz perc telik el, de még a következő meg­állóig se érünk. — Mert te nem vagy ké­pes gyalogolni egy kicsit! Mellettünk ácsorognak a Dunántúl vá­rosaiból, falvaiból reggel ötkor, hatkor in­dult kocsik, bolgár kamionok Nyugat­Európából hazafelé, és a Budapestre igyekvő teheráru. Az út szélén két szov­jet rizsipp. a katona mellettük unatkozik. Hátán, mellén macskaszem, a villogók ki­kapcsolva. A mentő villogója működik. Meg a sziréna is. — Mér' csinálod az ideget?! — üvölti a beszorult mentő sofőrjére a szippantás. Kilenc ötvenkor mór mindnyájan a Kosztolányi Dezső téren vagyunk. Egy kicsit zaklatottan ugyan, de még viszony­lag gyanútlanul. Majd a piros hetesen kezdek gyanakodni. Nem csak azért, mert a busz békésen megvárta a megállóban, amíg odaslattyogok, hanem azért, mert a szemközti erkélvről ismerős, bajuszos ál­lampolgár is ott áll a peronon. Előreszusszanunk három métert, aztán lihhentve megállunk — légfék! —, és a vezető bemondja: — A jármú nem a megszokott útvona­lon halad, hanem a nyolcvanhatos vona­lán. — Te, melyik a nyolcvanhatos vonala? — Nem t'om. Melyik? — Azt hiszem, a Lánchídon fogunk át­menni. Tíz óra. Még mindig ott állunk a Kosz­tolányi Dezső téri megállótól három mé­terre. — Nem érintjük a Felszabadulás teret! — ez megint a vezető. — Igen! — hallatszik egy jól értesült Általános baleset hang. — Már teljesen lezárták a Szabad­ság hidat. — Es az Erzsébet?! Az m'ért van le­zárva?! — Nem tudom — szól a jól értesült. Mindeneserte, a busz az Erzsébet híd előtt megáll, és szélnek ereszti a Felszab, térre igyekvő utasokat. — Gyalog hamarabb odaérnefk. — mondja a vezető. Már teljesen lehámlott róla a vezetői stílus. Ügy beszél, mintha ó is utas volna. Aztán becsukja az ajtó­kat, és beáll a Lánchídra várakozók so­rába. Mert a Lánchidra, ugye. itt. az Er. zsébet híd előtt kell várakozni. — Ott mennek! — mutat egy maturan­dus a hídra. Suhan a konvoj. Elöl egv rendórautó, vörös villogóval, aztán még egy, aztán motoros rendőrök. — Te, hány rendőr van? — Ki tudja azt megszámolni? Én tizenhétnél zavarom össze a számo­lást. Aztán eltűnnek Pest felé a fekete autók, mögöttük megint a villogó gorilla­autó és a motoros gorillák. Gorbacsov. Magyarul. Görbecsók. De hát már mióta itt van! Épp mára bolondultak meg? Amikor eljöttem otthonról, nem néztem meg az újságot, hanem csak úgy begyűr­tem a táskámba. Előveszem Aha! ..Június 10-én Budapesten megkezdi munkáiéit a Varsói Szerződés tagállamai politikai ta­nácskozótestületének ülése." És eszembe jut a tegnapelőtti smúzolás egy vezető újságíróval: — Jön a Ceausescu is . .. Hogy fogják biztosítani azt a barmot? — De főleg minek? — kérdeztem. — Ideje volna, hogv végre fölrobbantsa valaki. — De ne Pesten. Azonnal megindulna Erdélvben a vérengzés. — Már megindult. — A szellemi pogrom. De a valódi még nem. Mecsoda különbség! Nekem elhihe­ted ... Hát így biztosítják. — De minek az: Erzsébet hidat egész napra lezárni ? — Egész napra lezárták? A hidat? Már az ifipark alatt járunk. Az öregúr hitvese füléhez hajol: — Mi van itt?! — ordítja. — Valami általános baleset?! — A Gorbacsov! — Mi?! — A Gorbacsov! — Akkor mi' csináljunk? Vissza se tu­dunk már fordulni, ős előre se jutunk! A mögöttünk .álló buszban elájul egy kamaszlány. — Csoda, hogv csak egy! Ketten viszik az ájultat, egy kőre le­ültetik. és az arcát legyezik. Továbbmoc­canunk. A Lánchíd tövében a sofőr me­gint kinyitja az ajtókat. — Gyalog gyorsabb. — És a túloldalról hogv menjünk to­vább? — Fogalmam sincs — mondja a sofőr. Ügyhogv majdnem mindenki marad. A nyár eleji hirtelen lehűlés után az első, majdnem kánikulai nap. Lassan-las­san úgy érezzük, mintha egy városnéző grillsütőben ülnénk. Ahogy átérünk a hídon, sokan leszállnak, nyilván csak azér-t. hogy ne legyenek fönt. A legtöbb járműben, még a személyautókban is. csak a vezető maradt. — Az hogy megjárta, aki most taxi. ban ül! — vigasztalta magát a magvar. Balról az Anker köz. jobbról Bajcsy­Zsilinszky Endre vadonatúj szobra. „Ban­di bácsi." Milyen előérzet vitte olyan egykedvűen az akasztófa alá? A talap­zaton friss virágok. A harmincadik évfor­dulón ide lehet majd tenni az Anker köz virágait is. Cammog a piros hetes a Deák téren. — A Gorbacsov miatt? — Egy embertrniatt?! Érdekes elnézni, ahogy a semleges ér­dektelenség a közöny — megvetéssé ala­kul át. — Ezeknek itt mindent lehet — örüljünk, hogy nem ürítették ki a várost! —: jlozzá tartozunk a díszlethez. — Szálljunk itt le! Metróval el tudunk menni! Már csak a legkalandvágyóbbak és a legbambábbak maradnak. — Az a Gorbacsov is beállhatna: ide. és jönne szépen velünk! — Ki bántaná? Ugyan .. — Egy ember miatt ilyen hülyeséget csinálni? — Ö itt a főnök! Nem más. — Akkor is! Tőlem elsétálgathatna itt egész nap. Kit érdekel? — Engem tízre várt a kolléganőm! És már tizenegy van! Hát megőrül... Min­dent át kellett volna vennem, hogy me. hessen szabadságra. Hát m'ért ném, írták meg az újságban? Vagy bemondták vol­na! — Akkor az ember el se indul. — Járkáljanak csak ők! — Aztán, ha egyedül vannak az egész városban, majd megnézhették volna, hogy kin uralkodnak. — Megbénítani az egész várost! Ennyi embert. Egy miatt. — Mindenki egyért! Fogy az idő, a türelem. A busz nem tud mozdulni se előre, se hátra, se oldalra. Ahogy az ország sem. Tizenegy óra múlt. A Dohány utcában vagyunk. Aztán, tizenegy óra harminc­nyolckor. a Síp utcából kikanyarodunk a Rákóczi útra. Kint vagyunk! A busz ne­kilendül. Kint? Hogy Ceausescut bárki fői akarta volna robbantani, nem hiszem. Mutogat­tak volna az emberek, mint a cirkuszban, egy ritka szörnyeteget bámulva: — Ott van! Ott van! Ott! Ott! Az az! Az! — Hát ilyen?! — És ezek mind szóba állnak vele? — Ott van! Röhögés hallatszik. Káromkodás. Má­sok csak legyintenek. Helyzetével találko­zott a budapesti nép. Persze, most jut eszembe, ezekbe az autókba nem lehet belátni, mert tükrös az üvegük. Vagyis az maradt el. hogv az emberek a fekete autók kuplerájtükrében. mialatt a bent ülők elkészítik szamukra a jövőt, felfedezzék az arcukat ha csak egy pillanatra is! Mert az veszélyes. Ez az írás a nagy esemény napján született. A szerző be sem adta — biz­tos lehetett a fogadtatásban. Most ke­rült elő a dolgozat, a fiók mélyéről. Emlékeztetőül és okulásul.

Next

/
Thumbnails
Contents