Délmagyarország, 1991. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

5 Hirdetés 1991. február 2., szombat DM| magazin PETŐFI MEGIN'l „... vagy álmunk is hazud?..." Metszetek egy operából Petófi Sándor Jövendölés címú. 1843-ban Kecskeméten írott versének egy sorát választotta címül Darvasi László a Délmagyarország 1991. január 9-i számában. Ezt tettem én is. de egy másik sort kiválasztva. Először nem akartam észrevételeket tenni a dr. Farkas Gyula professzorral készült beszélgetéshez, de mégiscsak úgy döntöttem, hogy az igazság érdekében néhány dolgot el kell mondanom. Azért is. mert a barguzini lelet ügve néhány napig ismét téma volt. És azért is,.mert dr. Farkas Gyula egy esztendővel ezelőtt tőlem kérte hozzászólásának közlését a Petófi Népében, miután szereti az igazságot. és az éremnek két oldala van. Nekem is több mint tízkilónyt anyagom van már az üggyel kapcsolatban, de az is lehet, hogy már húsz. Nem nehéz összerakni a mozaikokat. Ha a korábbi nyilatkozatokat újraolvassuk. bizony számos ellentmondás felfedezhető. Arról nem beszélve, hogy az MTA szakértő bizottságának öszszefoglaló jelentésével kapcsolatban mennyi-mennyi nyitva hagyott kérdés merül fel. Akit ez alaposabban érdekel, ajánlom, vegye eló a Reggeli Pesti Hírlap 1990. december 12- 14-i számait, melyekben dr. Szabó Géza, az ásatáson részt vevő régész, és jelen sorok írója is felvezeti a gyanús pontokat. Amíg ezekre nincs elfogadható, megnyugtató magyarázat, hadd ne tekintsük lezártnak az ügyet. Nos. ez az a cél. aminek érdekében „felmelegítettük" a témát, amint kérdezi interjújában Darvasi László. Annak érdekében tehát, hogy ne maradjanak nyitva hagyott kérdések. Ha már itt tartok, hadd emlékeztessem dr. Farkas Gyulát, mint az egy évvel ezelőtti moszkvai csontvizsgálatok egyik résztvevőjét arra. hogy milyen vizsgálatokat is helyeztek akkor kilátásba. Az öt pontban meghatározott feladataiknak nem tettek eleget, ez nyilvánvaló. Elég ha csak a kontrollanyagok szükségességére céliok, idézve magát dr. Farkas Gyulát a Jel című lapból: „Mivel a földben az eltemetés óta eltelt idővel arányosan megváltozik a csontok szervetlen és szerves anyagának összetétele. így ebbói. az un. dekompozícióból következtetni lehet az eltemetés idejére. De csak akkor, ha van összehasonlító anyag. (...) Ugyancsak fontos, hogy ehhez földminta is rendelkezésre álljon, mert ezek nélkül — figyelembe véve a szibériai éghajlati és talajviszonyokat — megtévesztő eredményre juthatunk." A kontrollként szolgáló, a barguzini temetőből való csontmintákról nem is beszélve! Mindezek nem történtek meg, az Akadémia mégis eredményesen tudta elvégezni az összehasonlításokat. Mivel? Kérdezem: ebben az esetben nem elhamarkodott az Akadémia állásfoglalása? Legalább anynyira, mint azt kifogásolták az expedíció közlése kapcsán. Nos. kedves Farkas Gyula, ezekről a kérdésekről nem lenne érdektelen vitatkozni a televízió nyilvánossága elótt, habár tudom, a Mai Napban megjelent interjújából is. hogy ezt nem kívánja. Kiszely becsületsértő nyilatkozatairól pedig annyit, hogy még 1989 őszén éppen Farkas professzor közlései alapján készült egy cikk a Mai Napban Kiszely doktor „viselt dolgairól". Kérdés tehát az is. vajon ki kezdte... Az Akadémia véleménye az volt. hogy a barguzini lelet nem lehet Petőfié, miután női jegyeket találtak többségben. Érdemes (és érdekes) lenne összegyűjteni azokat a pártatlan tudósvéleményeket, melyek menet közben formálódtak. Csak egyet: a tavalyi moszkvai vizsgálat egyik résztvevője szerint európai csontvázról van szó. Hogy a csudában alakult át menet közben burjáttá az a sokat vitatott lelet. A szovjet tudósok metamorfózisát is érdemes lenne végigkövetni. Bár, ezeket jobban ismerjük, mint például az amerikai szakértők kitartó véleményét. Dr. Farkas Gyula helyesen és előszeretettel idézi az amerikai antropológusok jegyzőkönyvének figyelemre méltó bekezdését. Azt is, hogy a lelet — szerintük — férfi. És azt is, amit hozzáfűztek. Utánanéztem, miután nekem is megvan a kérdéses jegyzőkönyv, valóban ott szerepel a mondat, de nem úgy, ahogyan Darvasi László cikkében helyet kapott: »nem is állítható« a csontváz és Petőfi azonossága". Tudja ezt dr. Farkas Gyula is. akkor miért nem ragaszkodott ezúttal is a pontos idézethez? Egyébként az ásatáson részt vevó amerikai antropológusok elsó jegyzőkönyvéről van szó. Azóta nyilván foglalkoztak a témával. Egy másik amerikai intézettől pedig még tavaly júniusban jött telefax, amiben a kivitt csontminták további vizsgálatával kapcsolatban adnak tájékoztatást. Hogy mi is áll ebben, azt nem részletezem, ha valaki kíváncsi rá, meglelheti a Petófi Népe 1990. június 29-i számában. Farkas professzor azt sem nyilatkozta. hogy abban a bizonyos amerikai szakvéleményben a Petőfi-dagerrotípia és a koponya összehasonlításával kapcsolatban is szerepelnek adatok, következtetések. Szintén nem beszél a koporsó faminták svájci vizsgálatáról, melynek eredménye: „a dendrokronológiai vizsgálat eredményei alapján bizonyítható, hogy az 5-ös és a 28-as sírok koporsóinak faanyaga egyidejű, valamint a 28-as sír 1856 előtti." Az érthetőség kedvéért. az 5-ös sírban Küchelbeckert vélték megtalálni a szakemberek, a 28as pedig a vélt Petófi alatti sír koporsójának fáját jelzi. Be is fejezem. Bár, hosszasan lehetne még folytatni a vitatott kérdésekre adott nyilván nem végleges válaszokat. Lám. egy bizonyos dologról kétféleképpen is beszélhetünk. Mást mondanak az Akadémia szakértői és mást azok. akik a vizsgálatok folytatását szeretnék. Az olvasó pedig eldöntheti . hogy miért is ez a kettősség. Milyen „célok" érdekében is történik ez az egész cirkusz? Majd csak kiderül még. BORZÁK TIBOR FAUST-BEMUTATÓ Gounod Faustja számtalan problémát vet föl. Ezek közül a legvonzóbb, ám a leginkább meddó vállalkozás annak ostorozása, mennyivel magasabbrendú alkotás az alapmű. Goethe drámai költeménye. Az operaszerzók általában kevés tisztelettel viseltettek a darabjuk alapjául szolgáló irodalmi művek iránt. Ennek a cenzúráiig megfontolásoktól egészen a műfaj lényegéből adódó különbségekig számos oka van. Még Verdi is. ki a műfajnak legnagyobb dramaturgja, erősen „belenyúl" az általa oly rajongva tisztelt Shakespeare mester igazán kevéssé kifogásolható színvonalú darabjaiba. Nem csoda, hogy Gounod-t. egy dekadens, frivol kor francia zeneszerzőjét kevéssé izgatják az emberi létezés alapvető kérdései. A filozófia ugyanis a muzsika számára emészthetetlen. A zenetörténet nem ismer egyetlen igazán sikeres Hamlet- vagy Lear király-feldolgozást. Az operaszerzőt a szituáció érdekli, változatos hangulatú jeleneteket keres, izgalmas figurákat. A Faustban pedig ilyenek is akadnak bőven, s nincs semmi kivetnivaló abban, hogy Gounod ezekre koncentrált. A mostani felújítás rendezője a műsorfüzetben hitet kér a nézőktől. S a Faustban bizony jócskán akadnak jelenetek, melyeket erós színházi hit nélkül nehéz elviselni. Nem is Mefisztó csodáira gondolok elsősorban, inkább a szerelmi história, s főképp a befejezés szentimentalizmusára. melyek manapság túlvannak a komolyan vehetóség határán. Ezeket a mai közönség nehezen tudja megemészteni, direkt színpadra állításuk könnyen nevetségessé válhat. Megoldást például az erós stilizálás vagy a távolságtartó, némileg ironikus szemlélet hozhat. Apró Attila, a mostani felújítás rendezője a történetet az öreg Faust lázálmaként játszatja. Nyilatkozataiból tudjuk: így vélte megoldhatónak a fentebb vázolt interpretációs problémákat. Elképzelésében azonban nem volt következetes. Nem gondolta végig ugyanis, hogy mit jelent az egész történet álomba helyezése. Ez esetben ugyanis nem arról van szó. hogy az öreg Faust átváltozik, (mint ezt a színen látjuk), hanem, hogy lénye megkettőződik. Az álom-jelleg a darab eljátszására semmilyen következménynyel nem járt. Hagyományos operaelőadást látunk, időnként aggasztó sablonokkal. Apró Attila nyilván tévés indíttatásából addóan megkomponál néhány hatásos képet. Mefisztó megjelenése, vagy Margit két álomképszerú felidézése nemcsak szép, de kifejező is. Több csoportos jelenet beállításánál is az az érzésünk: amit látunk, egy középkori festó tablója. A rendező látványos, ám statikus metszeteket állít elénk a múból. A kép. a puszta vizualitás elfogadható és hatásos kifejezőeszköz lehet moziban, vagy képernyőn, a színházban azonban önmagában kevésnek tűnik. Kevésnek, mert az alakok kevéssé egyénítettek, a szituációk tisztázatlanok, a viszonyok homályban maradnak. Varga Mátyás régóta ismert, paravánokra festett kőfalai (a kertjelenetben a szívszaggatóan szép műrózsákkal) csak erősítik a szemlélet szentimentalizmusát. (A templomjelenetben, melynek oszlopai egyébként meglehetősen fura perspektívát mutatnak. szerepel egy kereszt, mely a Mohács egykori előadásából származik. Lám. lám. mégse múlt el nyomtalanul a Ruszt-korszak!) Vágvölgvi Ilona ruhái egészségesebb realizmust képviselnek, talán csak Margité sikeredett egy kicsit fényűzőre. Ráadásul a nehéz, súlyos anyagból szabott kosztüm Vajda Julit „agyonnyomja". A felújítás fő értékét a zenei megvalósítás magas színvonala adja. Úgy tűnik. Molnár Lászlóhoz közel állt a francia muzsika. A zenekart és szólistáit biztos kézzel irányította, különösen a táncszerű, és a zsánerjeleneteket tolmácsolta meggyőzően. Pál Tamás kollégájánál kontúrosabb előadást produkált, élesebb karakterekkel. Néhány tempóját azonban, úgy tűnik, nem egyeztette énekeseivel. Kirobbanó sikerrel énekli Mefisztót Airizer Csaba.- Temesvári vendégünk pompás hangi adottságokkal rendelkezik: épp ezt a sötét színű, erőteljes orgánumot kívánja a szerep. (Ahogy az olaszok mondjak: basso cantante.) Az azonban szinte csodálatos, hogy a súlyos hang megfelelő könnyedséggel, némi koloratúrkészséggel, zengó mélységgel és délceg magassággal egyaránt rendelkezik. Airizer kitűnő színész is. Mefisztót nem annyira démonnak, mint inkább dörzsölt, az életet jól ismerő figurának ábrázolja. Hatalma nem annyira túlvilági erőktől származik, mint inkább abból, hogy mindenkinél jobban ismeri az embereket. A rendezó direkt felfogásának az is a következménye, hogy a színpadon mindent egy az egyben értelmezünk. A hithez illúzió kell. Ezért aztán különösen nehezen viseljük el. hogy Faust alakítója kövérkés, mackós mozgású, s hangszínében is van valami fiús jelleg. Albert Tamás biztosan elénekli a szólamot, megnyugtatóan, sót látványosan megvannak a szólam csúcshangjai is. Az alkati problémákon kívül egyelőre művészi ereje is kevés. Leblanc Győzőnek épp az említett magasságokkal volt gondja. Néhol lejjebb énekelt hangokat, a Cavatináját pedig végig áthatotta a magas cétól való félelem. Az énekes azonban magas, karcsú, külseje. mozgása teljesen hiteles Az ó (és Vámossy) előadásában a szerelmi kettősnek van étosza. a szituáció képes túlemelkedni egy tenor és egy szoprán kettősén. Vajda Juli perfektül énekli Margitot és játéka is rutinos. Egyénisége azonban nem áll közel a figuráéhoz. Sokkal inkább Vámossy Éváé, aki finoman, érzékenyen rajzolja meg e sápadt szépségű leányalak portréját. Három jó Valentint láthattunk. Gyimesi Kálmán ugyan már jóval túl van a szerep életkorán, ám hangja fényben, erőben és terjedelemben még mindig megfelelő. A figurát, ezt a becsületes, derék, ám kissé naiv fiatal katonát hitelesebben „hozza" Busa Tamás. A fiatal baritonista tartalmas orgánumával és a szólam finommívű megszólaltatásával keltett figyelmet. Nagy tapsot aratott Németh József is a népszerű ária megszólaltatásával, ám nehezen tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy Valentint ez esetben egy igazi mefisztói hang énekli. A két Siebel közül Szonda Évának jobban fekszik a s/ólam. Frankó Tünde lassan kezd specialista lenni a nadrágszerepekben, ez már a harmadik fiú. akit megjelenít. A hasonló feladatokra nemcsak vékony testalkata, de üde játéka is predesztinálja. Márta asszony megjelenése egészséges életszerűséget hozott ebbe a szentimentális világba. Úgy tűnik, Karikó Teréz lassan új szerepkörre lel. Nagy örömmel hallgattuk Erdélyi Erzsébetet, a színház legkülönösebb tehetségű és egyik legszebb hangú énekesnőjét, kinek adottságait mindeddig nem sikerült megfelelően kamatoztatni. Réti Csaba öreg Faustként inkább színészi, mint énekesi feladatot lát el. A kórus gyakran énekelt finom aszinkronitásban a zenekarral. A híres katonakórust szépen, bár szinte nevetséges beállításban éneklik. Szólnunk kell még a balettról, mely külön fejezet, ám akkor külön cikk is. A raust•felújít:; . csak részben tudják ellensúlyozni a színpadraállítás problémáit. Jó volna, ha ez a kettő gyakrabban találkozna az operai felújításokon MAROK TAMÁS —* EINSTAND! — Farkas Gyula professzor úgy döntött, nem vállalkozik a levél felkínálta — bizony sokadik — disputára, mert, mint mondta, nincs min, s főképp nincs kivel vitatkoznia. Tökéletesen érthető az antropológiai szakember határozott, bizony némileg ingerült elzárkózása, mert ebben az ügyben már rég nem a szakmai szempontok dominálnak, és hát a világ mégiscsak akkor működik rendeltetése szerint, ha a tudománnyal a tudomány, zsurnalizmussal a zsurnalizmus, kazángyártó úrral a kazángyártó úr folytat szíves eszmecserét. Borzák Tibor újságíró láthatóan jóval tájékozottabb Petófi Sándor szibériai kalandsorozatában mint jómagam, készséggel elismerem ezen kompetenciáját, megjegyezve mindazonáltal: mindez az ó baja. Vitatkozni én sem óhajtok vele. csak az MTA szakértői vizsgálatának hivatalos eredményére hívnám föl — újfent, és megintcsak újfent és persze szerényen — a figyelmét, ami azt mondja: a csontok egy beteg és fiatat hölgy tulajdonát bírták egykoron, Isten nyugosztalja, csúnya egy teremtés lehetett szegény. A legnagyobb valószínűség szerint, teszem hozzá, és a továbbiakban szomorúan konstatálom, ezzel a megállapítással szemben az újságíró kolléga lényegi dolgot, s főképpen újat nem állított, mármost akkor mi van. Nem mondhatom, sajnos, hogy semmi, mert hiszen valami mindig van, a nagyorosz filozófussal, Rajkinnal szólva, akinek szellemiségét előszeretettel gyakorolják némelyek. Van például egy kedves mondat a kecskeméti kolléga írásának végén: „Mást mondanak az Akadémia szakértői, és mást azok, akik a vizsgálatok folytatását szeretnék. " Csakhogy ki ez az utóbb emlegetett, s igencsak pontatlanul körülhatárolt csoport? Borzák Tibor? Kiszely doktor? Morvái úr? A nép? Nagyréde fölnőtt dolgozó lakossága? A gittegylet? Na, akkor itt einstand. De még valamit. Van remény is. Elárulom, jómagam abban reménykedem, hogy olyan ez az ügy, mintáz élet. Csak vége lesz egyszer. DARVASI LÁSZLÓ Színház a színházban Érthetó, hogy önálló létre, s táncszínházi bemutatókra vágyik minden normális balettegyüttes. Némiképp ódzkodnak a táncosok, ha a háromtagú színházban a „zenésekben" (operában, operettben, musicalben, netán daljátékban) kötelezettségük a „közreműködés". Sót ez a munkájuk nagyobb hányada. Am biztosan szeretik az olyan feladatokat, mint most a Faustban adatott. Merthogy egyszerű igazság: minden azon múlik a színházban, hogy „ki van-e találva". Nos, a Walpurgis — ki van találva. Imre Zoltánnak bizonyára nem könnyítette a dolgát, hogy a balettbetét muzsikája enyhén szólva nem egyenletes stílusú, a zenét hallgatva az ember inkább érzi magát egy francia-német határváros szállodai szalonjában, mint a poklok mélyén, ám az európai kultúrkincs impozáns ismeretében és gazdag fantáziával a nehézségek — mint láttuk — áthidalhatok. A betét koreográfusa nemcsak a tánc-, hanem a képző- és filmművészet értékeiből vett. s az elemeket szuverén modorban ötvözte frappánsan egységes képi látomássá. Költészet — reminiszcenciákkal, asszociációkkal, kellő stilizáltsággal — és festóiség. egyszersmind közvetlen, érzéki eró sugárzott a Walpurgis-kompozícióból. látványos-technikás-hatásos előadása alatt éreztük: ez a színház-' A fehérben, vörösben és feketében tartott, képzőművészeti ihletésű táncképekben remekeltek a balettmúvészek, ráadásul észrevétlen-ügyesen küzdöttek meg a kétségtelenül ötletes-látványos, ám a mozgást többféleképpen akadályozó öltözékükkel és fejdíszeikkel. c p