Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)

1990-11-28 / 301. szám

1990. november 28., szerda Közélet 3 A DM képviseletében A helyi médiák fesztiválján — Párizsban A feladatot megjelölő címből nem derült ki számomra, hogy ha­zánk múltbeli vagy ezután bekövetkező nagy*megráz­kódtatásairól is kellene be­szélnem, mindenesetre mindkét igeidő, a múlt és a jövő is joggal használható. iHiszen túl vagyunk Ma­gyarország gyászos 45 évén, mely alatt sikerült szétver­ni az emberi közösségeket és tönkretenni a szakmákat, a jövőt tekintve pedig: egy végtelenül szomorú forrada­lom után a magyar gazda­ságtörténet legnehezebb esztendeje elé nézve kell megterveznünk a szociális gondoskodást is jól ismerő piacgazdaságot. Ebben a helyzetben nem lehet nem hibázni. Ha csak központi témán­kat, a tájékoztatást és az in­formációt vizsgáljuk, a kö­vetkező súlyos problémák­kal kell számot vetnünk. A kommunista országokban a hatalmi centrum önmaga képére formált megyei es városi centrumokat hozott létre, egy, a bolsevikok által feltalált eszközzel: a vörös indigóval kombinált kicsi­nyítővel. Ilyen módon a ma­ga területén mindenki — a sajtó is — monopólium­helyzetbe került, vagyis a helyi (megyei) lap is nem­zeti médiaként működött, s a technikai fogyatékossá­gok miatt működik ma is. (Mit jelent ez konkrétan? (Hazánk 19 közigazgatási megyéjében 19 megyei lap él monopolisztikus fölény­ben, a kizárólag fővárosban előállított nemzeti lapok mellett. Ezt a 40 esztendős struktúrát a 2 éve zajló, vértelen forradalom sem tudta fölszámblni, mert a mai döntéshozók szem­pontjai között az első he­lyen a politikai áll a gazda­sági helyett. Pontosabban szólva: a politikai ítéletal­kotás uralkodik a gazdasagi ésszerűség felett, hiszen ná­lunk e forradalomban első­sorban politikai elitváltás -történt, és a gazdasági rendszerváltás még csak most kezdődik. A sajtó esetében ez azt je­lenti, hogy szinte mindegyik napilap és a legtöbb kiadó külföldi tőkebevonással igyekszik európaizálni ázsiai termelési módját. Ez a tőke­bevonás olykor politikai fá­lakba ütközik, s ezért is Kell nagy tisztelettel beszélnünk mindazokról, akik pénzüket kockáztatva segítenek ne­künk, magyar lapkészitők­nek. S itt engedjék meg, hogy a saját lapomról be­szélve értelmezzem a címben is föltett kérdést. Szegedi napilapunk, a Dél­magyarország a vidéki Ma­gyarország legidősebb na­pilapja, idén 80 éves. Ma 60 A Párizs melletti Marne La Vallée-ban tegnap megnyitották a helyi mé­diák nemzetközi feszti­válját. A rendezvényen megjelent 400 újságírót köszöntötte László Balázs kormányszóvivő, Szávai János párizsi magyar nagykövet és Bratinka József országgyűlési kép­viselő. A magyar kül­döttség tagja, lapunk fő­szerkesztője, Dlusztas Imre is, aki a hazánk tiszteletére rendezett ese­ményen részletesen szól­hatott a Délmagyaror­szág helyzetéről. Nagy­érdeklődéssel hallgatott beszédét alább Önök is olvashatják. (A szegcdi városi televízió vezetője. Pavlovits Miklós a helyi tévé helyzetéről tartott előadást.) ezer példányban jelenünk meg. Területünkön, Szeged városban és a városkörnyé­ken uraljuk a piacot, mint minden hozzánk hasonló lap. A város Budapest után a legnagyobb szellemi cent­rum, a környék pedig telje­sen mezőgazdasági jellegű. Lapunk ezért egyszerre voit intellektuális és néplap, egé­szen a forradalomig. Ekkor ugyanis politikai lappá kel­lett válnunk, hiszen a sajtó is kezdeményezte az átala­kulást, ezért kötelessége volt végigkísérni azt. Mi például azt mondtuk: a rendszerváltás az őszi hely­hatósági választásokkal fe­jeződött be, ezért az önkor­mányzat fölállásáig szolgál­tunk a politikai [tártoknak, azután pedig a szomorúság ellen fogunk harcolni. Miért mondom ezt? Mi­chel Cornboul úr, a lapun­kat támogató nizzai üzlet­emberek egyike, a Nice Ma­tin főszerkesztője mondotta, hogy a Délmagyarország szomorú újság. Ebinél pon­tosabban nem lehetne meg­határozni lapunk karakterét. 'Adódik ez a szomorúság ab­ból, hogy a forradalom — melyet az igazság kedveért nevezhetünk Bush—Gorba­csov paktumnak is —, szó­val a magyarországi átala­kulás akkor következett be, amikor már minden tönkre­ment, ami tönkremehetett. A politikai pártok termé­szetesen igazságosztó és ki­nyilatkoztató szervezetek nálunk is — infrastruktúra nélkül. Ezek éppen ezért azt követelték, hogy közvetít­sük nézetrendszerüket, amit el is kellett vállalnunk, de azt már nem, hogy minden nyílt levélnek, nyilatkozat­nak, vitacikknek, dörgede­lemnek fórumot adjunk. Egyenlő távolságot tartot­tunk minden politikai erő­vel — egészen a parlamenti választásokig. A politika ugyanis produkciós szféra, a teljesítmény mérhető, s aki jobban teljesít, többet kap a független (vagy semleges) sajtótól, mint az, aki hibát hibára halmoz. Tudjuk persze, hogy ez csak kimondva ilyen egy­szerű, a képlet teljesítése már nehézségekbe ütközik. Azt kell ugyanis mérlegre tenni, hogy a politikai párt­hoz való lecsatlakozás át­meneti sikeressége milyen kockázatot rejt a szerkesztő­ség számára, illetve hogy a monopólium helyzet diktál­ta semlegesség mennyire növeli meg a támadási felü­letet. K özismert a magyaror­szági taxisblokád tör­ténete. A fuvarozók törvénytelenül elbarriká­dozták az utakat, mivel a kormány ügyetlenül és elő­készítetlenül választotta a benzináremelés eszközét. Az egyik nemzeti újság, a szak­szervezetek lapja az akció kezdetekor lemondásra szó­lította föl a kormányt. Mi azt vigyáztuk, hogy minősí­tés nélkül ábrázoljuk a té­nyeket. Ezért mindkét oldal­ról megharagudtak ránk, kilószám kaptam a névtelen leveleket, míg a szakszer­vezeti lapra csak a kor­mánykoalíció oldaláról ha­ragudhattak. Végezetül engedjenek meg egy személyes gondo­latmenetet. Engem március­ban választottak meg kol­légáim vezetőjüknek. Azóta körülbelül ötven interjút adtam más médiknak. Ez nem normális dolog; abnor­mális országban, őrült hely­zetekben élünk. Március ota a papír árát kétszer emel­ték, az infláció 40 százaié­kos, s a pártok össztüze alatt kellett végigcsinálni a 'a­punk privatizációját. Jövő­re a nyomdai előállítás ára 20-30 százalékkal emelke­dik. A papír ára további 50 százalékkal. A nyomdafes­téket a hétszeresére emelik, a terjesztési tarifa 80 száza­lékkal emelkédik. Közben várható egy 50-60 százalé­kos általános infláció, ami számunkra béremelést !r elő, ám az újság eladási árát nem növelhetjük ilyen mértékben. E- n tehát nagyon szíve­sen beszélgetek bár­kivel az informálás­ról, a helyi médiák szerepé­ről, a kelet-európai írás­művészei és az újságírók allegorikus nyelvezetének közös gyökereiről, sőt az ál­maimról is, de talán meger­tik, hogy szövegem így ala­kult, hiszen a számok és a politikai erők présében élek. A tanulság pedig az, hogy­ha a művelt világ most el­engedi Magyarország ke­zét, akkor a szakadékba zu­hanunk. Szabadon, igazat, szépen Aki nem akar fantomokkal vitatkozni A napokban tüntették ki Tanács Istvánt, a Népszabadság újságíróját a Magyar La­jos-díjjal. Ez alkalommal beszélgettünk el vele, s kérdeztük szakmáról, hitvallásról, a ma politikájáról. — A magyar nyelvet szépen, szepírói igénnyel művelő újságírók kapták ezt az elismerést. Ez ugye elsődlegesen esztétikai szempont. Számomra azonban, és ezt mint olvasód mondom, a dolognak van egy mo­rális vetülete, örülök, hogy egu olyan kollégát tüntettek ki, aki meglehetős ko­noksággal viseli a divathullámok nem szűnő ostromait. — Amikor márciusban befejeződött a rendszerváltás, máris érzékelhetővé vált, hogy ennek a hivatásnak még az elismer­ten jó művelői is politikailag megoszlanak majd. szekértáborokba állnak, bizalmatla­nul és ellenségesen méregetik egymást, holott a minimális konszenzusra elenged­hetetlenül szükség lenne. Számomra igen­isi fontos, mi köt össze Márok Tamással, vagy Pikó AndrássaL A MUOSZ egyik testületében ekkoriban beszéltem erről. Először is, a szakmának szüksége van in­tézményi feltételeikre, vagyis a biztosított sajtószabadságra. Aztán fontos az, hogy aki újságot ír, egyúttal igazat is akarjon' írni. A harmadik szempont pedig: köz­hely, de közös eszközünk a nyelv, ezt pe­dig tudni kell szépen használni. — Ezeket a mondatokat a MUOSZ-han meglehetős közöny fogadta ... Bár meg kell mondanom, hogy a politikai nézeteim nekem is változtak, ha nem iís akkorát és olyan könnyedén, mint némelyeknek ... — Ezzel kapcsolatban akarom megje­gyezni, hogy igen nagy élvezettel olvasom politikai publicisztikáidat, bár alig van olyan állításod, amivel ne lenne kedvem vitatkozni. Számomra mégis nagyon fon­tos; ahogyan Írsz. Ez a fajta publicisztika a komoly, az iróniát nem bántóan, de fi­noman kezelő, a belülről megélt. — Nézd, egy pluralista társadalomban a politikai publicisztika a küldetés egy faj­tája lehet. Vannak emberek, akiknek az a dolgük, hogy bizonyos politikai, avagy társadalmi nézőpontból gondolatokat köz­vetítsenek a világról. Ezt persze lehet tisztességesen és tisztességtelenül művelni. Lehet úgy érvelni, hogy számba veszem és márlegelem ellenfelem összes érvét. Ám lehet úgy is, hogy kiragadok, avagy el­hallgatok. csúsztatok. Csak hát ilyenkor fantomokkal vitatkozik az ember. Nekem ehhez igazából soha nem volt kedvem. — Értelmiségi körökben, ha a honi saj­tóviszonyokról van szó, szinte biztosan szóba kerül a Népszabadság már-már köz­helyszerű dicsérete. Tényleg, mi történt a lappal? ' — Csoda! Ez egyébként a rendszervál­tás általánosabb mérlegelésénél is mérv­adó szempont lehetett volna... Vissza kell menni némileg az időben. A lapnál dolgozó újságírók — természetesein, engem is beleértve — hajlandóak voltak komp­romisszumot kötni Kádár rendszerével.' A pártapparátus nagyon sok, szakmailag ki­tűnő újságírót felvásárolt <s aztán nem hogyta dolgozni őket. A kompromisszum tehát valójában csapda volt, mert nem működött. Mindazonáltal a tarsaságnak volt egy óriási előnye a többi műhellyel szemben. Ez az elóny a félelem volt A Népszabadság munkatársai a rendszervál­táskor nem klikkesedhettek, nem kacsint­gathattak másfelé, csak magukra és egy­másra számíthattak. Ez pedig összehozta a társaságot. A rendszerváltás pedig fel­szabadította az eleddig elnyomott szakmai ambíciókat Akik most vezetik a lapot tulajdonképpen „régi" emberek, ám pon­tosan és profi módon igazodtak az új kö­rülményekhez. Legitimitásuk forrásai is megváltoztak. A gazdasági oldalt — egy példaszerűen megnyugtató privatizáció Után — a tulajdonos biztosítja, a szerkesz­tőség pedig szakmai szempontból áll a vezetés mellett Darvasi László Novemberi idill G vhihí Kálmán telvétele Nem csak az arany fénylik lestvérek lesznek: tejtestvérek... Valutásoktól hemzseg a város. A feketepiac törvényei szerint oda-, ki- és becsapnak, majd továbbillannak. A je­lek szerint csak végső esetben akadnak fönn az igazság­szolgáltatás hálóján. Lapunk is beszámolt az utóbbi napok eseményeiről — ekkor akadt meg a szemem egy apróhir­detésen, mely egyedi a maga nemében: anyatejet kínai a rászorulóknak. Óriási belső ellenállást kellett leküzdenem, hogy ne szakértőkkel, orvosokkal tanácskozzam meg az írandó riport kérdéseit — úgy éreztem, akkor elvesznék a tudálékosság útvesztőiben. Ez a kapcsolat ugyanis, a lapon keresztül, az ő tanácsaik alapján, ellenben a kizárásukkal jön létre... A kereskedő A fölhasznált véletlen ke­rekítette a történetet: elin­dulás előtt szóba elegyed­tem egy olyan fiatalasszony­nyal, aki két gyermeket ne­vel, szakmája szerint ke­reskedő, s maga is végigjár­ta az anyatej körüli kál­váriát. Sarkon állva fogal­maz: — Nagy bűn, ha ez ember nem ajánlja föl az anyate­jet a gondokkal küszködők­nek. Akit megáldott a ter­mészet, nem öntheti a lefo­lyóba e kegyet... — Nem a kereskedő be­szél magából? — Tiltakozom! Az anya hangját hallotta! B. Erzsébet véleménye után bátrabban kerestem a megadott címet. A hirdető A nagy lélegzetű körút mellett tömbházak sorjáz­nak — a lakást könnyű meg­találni a gondosan kifüg­gesztett névsort böngészve, annál nehezebb bejutni a lépcsőházba Az óvatosság nem lebecsülendő erény E. huszonhat éves, fog­lalkozása szerint titkárnő, gyermeke koraszülött volt. Most már ötödik hónapja szívja az életadó levegőt (a szoba-konyhás, egyszerű és ízlésesen berendezett lakás­ban számomra fojtogató a meleg) a kis Valentin... A gagyarászó csöppséget Bá­lintnak szólítom — az anya csodálkozva kérdezi, ez len­ne a magyar megfelelője a fia nevének? Kiselőadásnak nincs helye és ideje, szo­morkodnom kéne a divat­irányzatok csodabogár-szem­léletén, inkább kérdezek: — Mikor és hogyan dön­tött a hirdetés mellett? — A múlt héten, s az előzmények a fontosak. Csa­ládom húsz éve települt át Csehszlovákiából, szoros a kapcsolat a szüleimrhel, s a rokonsággal. Mikor kora­szülött kisfiamat (1800 gram­mos volt) nem engedték ki a kórházból, az asszonyok, mármint a família nőtagjai a tanácsaikat nem tartották meg maguknak. Igényeltem is... — Szó szerint mit taná­csoltak? — Amennyiben elhagyom magam, s nem fejem a te­jet, a gyermek látja kárát. Igaz, a védőnő, s az orvo­sok is ugyanezt mondták, de legalább ennyire fontos a családi késztetés. — Ilyen egyszerű len­ne? — Lelkiismeret kérdése és a pszichikai késztetés talán a legfontosabb. Megfigyel­hettem: aki elfogadja, hogy „nincs", annak' a gyermeke látja kárát. Kivétel termé­szetesen a fiziológiai adott­ság. — Voltak jelentkezők a hirdetésre? — Az igazsághoz tarto­zik, hogy egy ideig, ponto­san egy hónapig az anyatej­gyűjtőhöz hordtam a napi fölösleget. Hiányoltuk azon­ban a személyes kapcsolatot a fölhasználó családokkal... A helyzet A kis Valentin — bárhogy alakul a sorsa — két tej­testvérrel mindenképpen számolhat. Faluhelyt, nem is olyan rég. nagyon is szá­mon tartották ezt a kapcso­latot, bár, saját tapasztala­taim szerint, sok alkalom­mal a tejtestvérség az évek múlásával szesztestvérséggé fajult. E., a fiatal anyuka ke­mény elhatirozása: addig biztosítja gyermeke számára az anyatejet, míg szervezete bírja. Amint mondta: — A baba formája más lesz, mint a művi úton táp­láltaké, s a bőre olyan, mint az arany . . Íme, erre váltható be az anyatej. Pataki Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents