Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)

1990-11-23 / 297. szám

1990. november 23., péntek Tetőablak — Hangsúly 3 Büntetés és jézusi irgalom —• Őrnagy úr, a bún és a bűnhődés örök dilemmája az emberiségnek. A büntetésvégrehajtó intézetekben az elítéltek a törvények értelmében úgymond látványosan bűnhődnek elkövetett tettük miatt. Viszont létezik egy másik dimenzió is a bűnre reagálva. Jézus Krisztus irgalma. Hogyan fér meg e két válasz szorosan egymás mellett? — A büntetés-végrehajtás kinyilvánítva, törvényeiben megfogalmazva, nem megtorló intézmény, a gyakorlati megvalósulásában azonban szinte minden elemét hordozza. A felemelés helyett ma a börtön lezülleszt. Az önálló életvezetésre nevelés helyett a konformista magatartást sugallja, követeli. A büntetés-végrehajtás dolgozói között nagy körben elterjedt nézet, hogy haragudjon, gyűlölje az elítélteket a társadalom ellen elkövetett cselekményeiért, hogy büntesse őket, holott ezt a büntetést a bíróságok már megtették. Ugyanakkor, a lehetséges börtöngyakorlat alapjául szolgálhatna a jézusi irgalomnak. A kettőt öszsze lehetne kapcsolni, ahhoz, hogy eredményes személyiségformálás valósuljon meg a börtönökben. — Mint nevelőtiszt és pszichológus, mennyiben látja célravezetőbbnek a börtönpasztorációt a klaszszikus pedagógiai módszereknél? — A kettőt csak összekapcsolva tudom elképzelni hatékony eljárásként. Jézus irgalmára, a szeretetre kell, hogy felépüljön a modern pedagógia és pszichológia eszköztára. Azonban tény, hogy a büntetésvégrehajtás egyes területein maga a börtönpasztoráció nagyobb súlyt kell, hogy kapjon, mint bármely más pedagógiai módszer. Elsősorban a hosszú szabadságvesztésre ítéltek, de különösen az életfogytiglani szabadságvesztésre Ítéltek körében. Egy életfogytiglanosnak hiába mondjuk, hogy legyen jó. A nagyon távoli szabadulás lehetőségét nem látja be, és úgy érzi, azt nem is fogja megérni. S ezáltal nem érez semmiféle késztetést, hogy a Dr. Majzik Mátyás Őrli nagy, a Szegedi Fegyház és Börtön pszichológus nevelőtisztje. Civilben hitoktató, a Hittudományi Főiskola levelező tagozatának végzős hallgatója. Vele bf.szélgetek a négy - évtized kényszerű szünet után a manapság szinte újnak ható lelki gondozásról, az úgynevezett börtönpasztorációról, am't az egyházak végeznek a büntetés-végrehajtási intézetekben. saját mindennapi igényén kívül érdekelné más. Az egyházak az elítéltek számára célt, mégpedig transzcendens célt tudnak kitűzni. Mindez a büntetésvégrehajtás érdeke is, hiszen így, az értelmet nyert évek mór kevésbé hordozzák magukban a rendkívüli események előidézését. — Az elitéltek hogyan fogadták ezt a lehetőséget? — Örömmel, de ez az öröm az újdonságnak szólt elsősorban. Hiszen az elítéltek közül nagyon kevesen tudnak bármit is a vallásokról. A legtöbb elítélt csak a változatosság új formájaként jelentkezett istentiszteletre. Várakozásomnak megfelelően, ez a szám az eltelt tíz hónap alatt reális értékűre csökkent. Ma már rendszeresen római katolikus szentmisékre, hitoktatásokra járók száma 100—110 fő körülire, a reformátusoké 50— 60 körülire csökkent. — Munkatársai között nyilván többen vannak, akik először értetlenül álltak e jelenséggel szemben. Milyen segítséget kap, vagy milyen nehézségekkel küzd e téren az állományon belül? — Az egyházak működésének engedélyezése a börtönkeretek között, látványos ellenállást nem mutatott. Erre parancsot kapott az állomány, a parancsot végrehajtotta. Hangosan nem nyilvánított véleményt, de kisebb csoportokban többször kétségeit, aggodalmait fejezte ki, hogy a papok majd öszszejátszanak az elítéltekkel. Ugyanakkor, a személyzet más tagjai örömüket fejezték ki, mert a papokban segítőtársakat láttak, akik sok mindenben tehermentesítik őket. Nagyon kevés, főleg a vezetők között, azoknak a száma, akik a vallások jelentőségét, a büntetés-végrehajtási munkában felismerték és támogatják is. A szegedi fegyház és börtön parancsnokában nyitott embert ismertünk meg. Engedélyezte missziós jellegű rádióműsorok sugárzását az elítélteknek, s egyetértett a börtönön belül szerkesztett vallásos jellegű folyóirat majdani megvalósulásával. Azonban, hogy az egész állomány szellemiségében, meggyőződésében megváltozzon, hosszú évek, esetleg évtizedek kellenek. — Az egyházak, a lelkészek e több évtizednyi üresjárat után most űj kihívás előtt állnak. Űjra fel kell fedezni a szakmai fogásokat. Hogyan veszik az akadályokat? — Az elítéltek többségében a börtönviszonyok mindenféle problémát, mindenféle értéket azonos súlyúvá tesznek. Egyenértékűként jelentkezik indulataikban, ha ellopnak tőlük egy cigarettát, és ha úgy érzik, hogy törvénytelenül tartják fogva. De ugyanilyen súlyú az is, ha megszakad egy családi kapcsolat. Mindegyik eset ugyanolyan dühkitörést vált ki. Jellemző, hogy mindent azonnal, és kívülről kívánnak maguknak. Tehát, ilyen állapotban lévő embereket kellene a börtönpasztorációnak megmozgatni, fölemelni. A mai börtönviszonyok termelik ki az elmondott állapotban lévő elítélteket. Személyiségükben, lelkükben sérült emberekkel van dolgunk, többek között súlyosan sérült pszichopatákkal. — Milyen formában történik a missziós tevékenység? — A jelenlegi jogszabályok szerint, a börtönpasztorációt végzők csak azokkal az elítéltekkel foglalkozhatnak, akik maguk jelentkeznek egyházi gondozásra. Nem látogathatják meg s fogdafenyítésüket töltő elítélteket. Ezért missziós tevékenységről ma még nagyon leszűkített érteiember lehet beszélni. — Tervei? — Hosszabb távon, nyűg állományba vonulásom után, a püspök atya megbízólevelével, mint világi lelkipásztor, kopogtathassak a börtön kapuján. Rövidebb távon szeretném, hogy az országban börtönpasztorációt végző lelkipásztorokat megpróbáljam összefogni, hogy tapasztalatainkat, problémáinkat kicserélve, segítsük egymás munkáját. Titkos vágyam még, hogy a büntetés-végrehajtás szellemiségét a keresztény értékek alapjaira való helyezésében elősegítsem. Pintér Tibor * (A riport elkészítése óta a szegedi fegyházban jelentős előrelépések történtek a börtönpasztorációban: a papok a krízishelyzetben lévő elítéltekkel találkozhatnak, bemehetnek a zárkákba, a családi kapcsolatok erősíthetők a látogató fogadások alkalmával.) P. T. Morzsák a Bibliából A TÉKOZLÓ FIÜ MEGTÉRÉSE (Lukács-evangélium 15:11-24). Példázat, vagy történet? Mindkettő egyszerre, mint a legtöbb leírása a Bibliának. Ez olyan sűrűjéből való az életnek, ós oda szóló, hogy a példázat történetté válik, amint emberek gondolatában, érzéseiben, tetteiben megvalósul. „Egy embernek volt két fia. és mondá az ifjabbik.: Atyám, add ki a vagyonból a rámeső rfozt! Es az megosztá köztük a vagyont. Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú, öszszeszedvén mindenét, messzi vidékre költözik, és eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt." (11-13.) Nem hirtelen ötlet jelent meg ebben a ikérdésben. Megelőzi sok-sok más elképzelés, a tiszteletadás viszszatartó erejével a szenzációs ötletek harca, a maradiság—modernség aszszebékíthetetlensége. Mai példázat ez, élet beszéde. így mondta el Jézus, hogy szóljon az önérzetes apáknak, akik megsértődve, szemrehányva próbálnák a fiatalt visszatartani, mikor az messze vidékre vágyik, maga akarja kezébe venni sorsát Itt a szabadság levegője árad. A bibliai atya nagyon szereti a kisebbik fiút akit addig nevelt és nem tartja vissza, nem hivatkozik tapasztalatára, szülői felelősségére a veszélyre. A példázat személyei behelyettusithetők. Az em ber, akinek van egy elégedetlen, elvágyakozó gyermeke: lehet Isten, én, vagy (kedves olvasóm. A gyermek, aki független, maga gazdája akar lenni: lehet gyermekünk, ón. vagy kedves olvasóm. Tékozló: lehet aki könnyelműen eltékozolja, amije van; de az is, aki minden idejét energiáját arra feszíti, hogy többet tegyen vagy vegyen, szerezzen, vagy élvezzen. Tobzódni lehet a szórásban és a szerzésben egyaránt. A hazulrólvaló elfogyása „szükséget" éreztet amire az atyjától függetlenné vált fiú „elszegődik a vidék egyik polgáráhozf (15). Be akarja bizonyítani, hogy saját erőből is megáll a lábán. A legtöbb ember élete ennek a saját erőből létezésnek az igyekezete. A példázat az újonnan vállalt függőségben még a megaláztatásról is beszél: „Elküldi disznókat legeltetni, és kívánta megtölteni gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek, és senki $em adott neki." (16.) Zsidók számára a disznó tisztátalan, a törvény szerint. „Mikor aztán magábaszállt, mondá: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén, elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Es nem vagyok immár méltó, hogu fiadnak hívjanak; tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy!" (17-19.)Ez nem nosztalgia, hanem a valósiig beismerése, megbánás, önmegtagadás, ás engedelmesség vállalása. Az ember ilyen „magábaszállása" nyit utat és jövőt. „Es felkelvén, élméne az ö atyjához. Mikor pedig méa ÍÓJXJ! volt, meglátó öt az atyja, és megesék rajta a szive, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgató öt. Es mondá neki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam! Az atyja pedig mondá az ó szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá: és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! Es előhozván a hízott borját, vágjátok le, és együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott; elveszett és megtaláltatott." (20-24.) Nincs kitagadás, nincs szemrehányás. de van visszaváró és fogadó szánalom, szeretet megbocsátás; fiúság. egy merőben új helyzet a régi halála és feltámadása áltaL de nem a réginek, mert az eltékozlódott hanem az ingyen kegyelemből kapott újnak. Bizony, mindenkihez szóló példázat ez, ami lehet mindenkinek a története is. Papp Ij.s/.lo református lelkész Egérfogó „Azért, mert tél van, tél van kis szivem, azért, mert tél van nem lehetsz hitetlen, azért, mert tél van, tél van kis szívem, azért, mert tél van szebb a lehetetlen." Napok óta ezek a Juhász Ferenc-i sorok zsonganak bennem. Pedig még nincs itt az igazi tél. a meteorológiai. A legfrissebb jelentések szerint az évszakhoz képdst meleg idő várható. Csakhogy mi már régóta nem az évszaknak megfelelően.. . Ezért érzek én hóhullást, zimankót, fagyos hangulatokat nap mint nap. Olvassak akár lapokat, akár folyóiratokat, nézzem a tévét hallgassam, a rádiót, éljem akár a mai Magyarország soha és sehol sem volt átlagpolgárának mindennapjait. Tél van az emberi kapcsolatokban, jeges szél fú, tél van reményeinkben, vágyaink táján. A lélek is mackóban jár, amit szüleitől örökölt, foltos és . kopott de őriz valami melegségillúziót. Itt járt egy neves francia sajtócég vezetője, s őszinte megdöbbenéssel tolta föl szemüvegét: Miért csináltok ti ilyen szomorú újságot? Szomorút? — döbbentünk meg mi, akik csináljuk ezt a lapot napról napra De hiszen mi alig teszünk többet, mint igyekszünk jól-roszszul tükrözni — lehetőleg gyorsan, pontosan és objektíven — mindazt, ami ebben a városban, ebben a hazában történik. Hogy több a levélhullás, mint a rügyfakadás, hogy gyakoribb a kellemetlen napi tapasztalat, mint a felszabadító öröm, hogy gyakori a személyes ós társadalmi kudarcélmény, hogy sokszor érezzük magunkat átvertnek, ki foszlottnak és becsapottnak?! De hát ezek mindennapjaink! Talán már szomorúak sem vagyunk. Belefásulunk a megváltoztathatatlanba. Vagy mégsem?! Erőt öntsön-e belénk a taxisattak, vagy félelmet, meddig tart egy nemzet tűrőképessége, van-e a reménynek szakítószilárdsága, s mikor vált át elégedetlenséggé, vagy a minden mindegy apátiájává? Néhány napja a televízióban vendégünk volt Tar Pál, a Francia Nemzeti Bank elnökhelyettese, miniszterelnökünk személyes tanácsadója. Amikor azt kérdez, tem tőle, hogy: Rendben van. Antall József úrnak bizonyára jó tanácsokkal szolgál, de mit tanácsolna nekünk, akiknek havonta figyelmeztető jelzés ,a pénztarca? Kicsit furcsán nézett ram. s termeszeft.es egyszerűséggel kifejtette, hogy nem érti, miért oly pesszimista ez a nép, miért annyira letargiára hangolt, miért veszti él oly könnyen optimizmusát, miért festi sötétebbre az eget a valóságosnál?! Mert — mondja — a nyugati pénzpiacon igen jó a magyarok ázsiója, nagyon magasan értékelik az itteni változásokat, tanácsokkal, pénzzel. személyes kapcsolatok hiteleivel segítik talpra állítani azt, ami itt a feje tetején áll. Hallgattam a nemzetközi tekintélyű szakembe~t, majd megkérdeztem; Mennyit jár itthon, mennyire ismeri hazai viszonyainkat? Azt, hogy mennyien élnek a hivatalos létminimum alatt; azt, hogy hányan hajlék nélküliek, kiket fenyeget a munkanélküliség réme; mint szaporodik a kisnyugdíjasok száma; milyen sorok állnak a baromfiaprólékot kínáló üzleteknél; hogyan tüntetnek fáradt és félelmekkel teli emberek a valutázók mellett, mert a betiltott piacokon olcsóbban kapható a meleg pizsama és, q hundacipö. Peitize tudom, é veim eléggé egyoldalúak lettek, de a sarkítás elkerülhetetlen volt. A válasz szintúgy. Miszerint: Három-négy év, s megindulhat a magyar gazdaság föllendülése, erre garancia a kormányprogram éppúgy, mint a Nyugat bankkonszernje. A szomszéd öreg példásan rendezett kertiében zsörtölődik. Talán legjobb lenne parlagon hagyni az egészet! Közben villázza a trágyát, s akkurátusan teríti, mindjárt be is forgatja. Hallja, hogy tervbe vették a telek- meg a házadóit. Rámegy nemcsak kettejük kis nyugldiia, de még a gatyáiuk is. S mégis forgatja a földet, takarja a szőlőt — jövőre is gazdag termésre számít. A Juh ász-vers ben a második négysoros ígv olvasható: „Azért, mert tél van. tel van kis szívem, azért, mert tél van nem lehetsz hitetlen, azért, mert tél van, tél van kis szívem, azért, mert tél van, szép a lehetetlen!" Zoltánfy István: A tékozló fiú hazatérése