Délmagyarország, 1990. október (80. évfolyam, 249-277. szám)

1990-10-05 / 253. szám

1990. október 5., péntek A helyzet 3 tanok árnyékában csenevész, kerti lucfenyők kapaszkodnak a fekete földbe. A külvárosi szatócsüzletek és a falusj gulyáskommunizmus legjobb éveit megidéző sarki vegyeskereskedésekbe, és az egy szem — ám komplexum! — orvosi rendelőbe együtt járnak a monarchiából ittfelejtődött emberek és az újmódi vállalkozók. Kombinált itt minden, egymásba csúsztak az idősíkok is. A varázsló nem engedj elveszni, őrzi a múltat, s néha-néha előreszalad a jövőbe; megteremtett egy különös, helyenként izgalmasan vibráló, ám egészében mégis álmosító jelent: az időben alig változó falu, a mezőváros és a modern kertváros keverékét, s az egészet a világ peremére, a civilizáció és az ismeretlen találkozási pontjára helyezte. A pillanatonként újrateremtődő végtelen belső harmóniát a betonkeverő gép csikorgó-robajló zajai, s a színével is kiabáló, rikítósárga telefonfülke ajtajának fémes csattanása veri szét — elindítva újra és újra a megállított időt. Az itt lakók törődnek is, nem is a varázslóval, s a köztük tébláboló utazóval. A föld, a fa lombja valóságos, az évszakok itt is körbejárnak, csakúgy, mint az idő, s minden visszatérés oly megnyugtató. Ódor .József Egyre messzebb a közös kalaptól Átalány vagy egyedi mérés alapján fizessenek a fogyasztók a távfűtésért, a meleg vízért, vagy a gázért? Lapunkban is mind gyakoribb ez a kérdés, s a napról napra dráguló energiaárak is megoldást sürgetnek. A szegedi PROMPT COOP Kft. eddig elsősorban kazánjairól, forgalmazott szerelvényeiről, alkatrészeiről volt ismert, az év elején azonban kisebb vihart kavart az egyedi méréssel kapcsolatos elképzeléseivel. Mennyi valósult meg a tervekből? — kérdeztük a kft. menedzsereit, Tóth Sándort és Hevesi Istvánt. — Azóta felfedeztek bennünket az érintett vállalatok, ugyanakkor tanulságos, hogy az ország távolabbi szegleteiből érkezők előbb megtalálnak, mint a szegediek. A Pécsi Távhő például valóban komolyan gondolja, hogy megoldja az egyedi hömenynyiségmérést, mégpedig nagyvárosi szinten. — Ezt nem a szolgáltató vállalatok szokták kezdeményezni. — A kezdeményezésen ők már régen túljutottak. Ehhez mi szállítjuk a műszereket, de tőlünk rendelték meg a kapcsolódó mérőhitelesítő állomást is. — Erre mondják, senki sem lehet próféta ... — Azért sorolhatom a szegedi partnereket is; városgazdálkodás, klinika, kórház, Dégáz, s profilunkból következően jó kapcsolatot sikerült kiépíteni a kazánfelügyelettel is. A legnagyobb megrendelők azonban tényleg messziről jönnek, Kazincbarcikai, Oroszlányi Hőerőmű, Paksi Atomerőmű, győri kórház. — Lehet, hogy a helyi propaganda elégtelen? — Mindenesetre sokat javult azóta, hogy nyáron megnyitottuk vízóra és kazántechnikai szaküzletünket a Londoni körúton. Itt egyedi mérésre alkalmas műszeren mellett, olaj- és gázégőket, valamint ipari kazánok szerelvényeit kínáljuk a lakosságnak, a kisiparosoknak és a közületeknek. — Akkor az energiaaremelésen keresztül az elhúzódó öböl-válság is önöknek dolgozik. — No, meg a mai privatizációs hullám. Egyre távolodunk a közös kalap-szemlélettől, az alakuló kisvállalkozások, az állami üzleteket megvásárló magánszemélyek már nemigen akaródznak átalányt fizetni. Inkább mérik, amit fogyasztanak, így ennél jobb energiatakarékossági programot kitalálni sem lehetett volna. — Es tényleg, mivel mérhetik? — Az energiára, gázra, gőzre alkalmas mennyiségmérőiről ismert Schinzel sokat mond a szakembereknek. A Klinger folyadékállásmutató, a Grundfoss, vagy a Perfekta szivattyú, valamint a Bopp and Reuther biztonsági szelepei szintúgy. A Schinzel osztrák cégnek kizárólagos hazai képviselői is vagyunk, a Pécsi Távhőnek is ezekből a termékekből szállítunk, de ók gyártják az egyedi vízmérőórákat is. — Az utóbbit például mennyiért? Ez érinti közvetlenebbül a lakosságot. — Egyelőre még nullszaldóval forgalmazzuk, be kell járatni a márkanevet, s mindez később kamatozik. K. A. Mindennapi veszélyeink Annyi veszélynek ki van téve az ember, hogy rá se figyelt eddig az ökológiai katasztrófa közeledésére. Pedig már itt dörömböl az ajtónk előtt. Ráadásul nem érdekli, hogy ez milyen ajtó, szocialista, kapitalista, esetleg átmeneti, csupán egyetlenegy szempontot tart elfogadhatónak; aki hibát követett el, az számoljon a következményével ! A magyarázkodások sem érdeklik, hogy a gazdasági növekedés megkívánja, több vegyszert, növényvédő szert szórjunk a földekre, több ólmot, kormot füstöljünk az utakra, a levegőbe, mint amennyi még a szervezetünkre nem ártalmas, mindez azért nem érdekli, mert itthon, hazánkban, de egész Európában is. a környezet szennyeződése elérte már az elviselhetőség határát. Tökéletesen pusztítjuk magunkat. S nem akarjuk észrevenni, pedig, amikor vizet, tejet, bort iszunk, amikor kenyeret, húst, gyümölcsöt eszünk, amikor a levegőbe szippantunk, akkor kivédhetetlenül méreg is kerül a szervezetünkbe. Az meg ugye, előbb-utóbb megkezdi cseppet sem kellemes munkáját. Mi legyen hát velünk? önként és derűsen táplálkozzunk mindennapi mérgeinkkel? Vagy változtassunk a szokásainkon, de hogyan? Nagy kérdés, képes-e a magyar agrárágazat úgy fennmaradni, hogy a környezet minőségének megőrzését, javítását tekinti központi céljának? Most, hogy alapvető változások következnek a mezőgazdasági termelésben, nem ártana erre is figyelemmel lenni. A természetbarát termelési módszerek előbb-utóbb elnyerik rangjukat, csak addig mi árat fizetünk, hiszen egyre szélesebb rendet vág közöttünk a gyógyíthatatlan betegségek sokasága. Az ember, a természet, a táj valamikor közelebb állt egymáshoz. A gazdálkodó egvütt élt a természettel. Nem hétköznapi a kérdés: mi legyen, mi lesz a jövő termelésével? összehangolható-e úgy Európában, hogy mind az ipar, mind a kereskedelem, mind pedig az agrárgazdaság minél kevesebbet ártson nekünk, felhasználóknak, fogyasztóknak, s minél több örömünk teljék benne. Erről a második összeurópai szakszervezeti vezetők budapesti tanácskozásán nem kevés szó esett. Reménykedjünk, talán nem is hiába. (Lukács) A Vitcz utca sarkáról már látni a Porta Heroumot, a Hősök kapuját, a Boldogasszony sugárút a belvárosi Aradi vértanúk terébe torkollik. A vasút hermetikusan elzárja a városrészt a folyótól; a nagy állomástól lejjebb, a laktanya afféle előretolt helyőrség, mindentől messze fekvő, távoli oppidum bástyája a civilizáció végén. Azon túl — gizgazok. törmelékhegyek, szemétkupacok, kőzúzalék, csövek, elfelejtett vasdarabok. Még tovább: vad tájak, a rideg sikföld kezdődik. A puszta és az örök külváros mitológiájának kőkemény színterei ezek. A keltő között a limes, déli része megerősített hely: a vasúti töltés, mint egy külső védvonal, még a kilátást is elzárja Oldalában, a Ballagi tó soron, mindjárt a sarkon, emeletes-tornyos lakóház, akárha légiósok őrkaszárnyája volna: mögötte a belső. Boszorkánysziget utca feltúrva a földhányások frissek, mint némely sáncépítő munkálatok idején. A környéken, s távolabb javarészt alacsony házak; az őslakók elei többségükben kívülről betelepült földmüvelök voltak. Nyugati oldalát a népvándorlás viharai tépázzák, hömpölygő emberár piszkít, rombol, garázdálkodik errefelé, s vezet ostromot naponta az éppen csak egy rövid kerítéssel védett temetőn át. Az átutazó idegennek — ha ráadásul fantáziájával is meg kell küzdenie — ugyancsak igyekeznie kell, hogy ezt a csöppnyi birodalmat: Alsóvárost elhelyezze a térben és az időben, de épségben megőrizze legendáit is. Ha módszeresen bejárja e helyet, felfedezi azokat az utcarészleteket: egy-egy alagsorral megemelt lakóépületet, oszlopfejes kőkerítést, tágas kapubejáratot — a parasztpolgár világát, amely esetleg egy magyar mezőváros illúzióját kelti benne. Am ha az utazót bekötött szemmel vezetnék kicsi földszintes házai közé, s ezeket pillantaná meg először, meg nem mondhatná, hogy alig tízpercnyi sietős léptű gyaloglás választja el az ország egyik legnagyobb vidéki városának központjától. Ha az árokpart és a házának kapuja közötti aprócska virágoskertjét fekete ruhában, fejkendősen kapálgató öreg nénére esnék tekintete, bizonyosan kicsiny alföldi faluban érezné magát, ahol pár napos esőzés után már gondot okoz az átkelés a túloldalra — no, nem azért, mintha a szemközti házsor előtti lóca elérhetetlen messzeségben lenne; inkább amiatt, hogy az út gödreit megtöltötte a víz, dimbes-dombos hátának szabdalt gerince csupasszá és síkossá vált: az egykor ide lerakott kövek, téglák az időjárás szeszélyei szerint koptak, emelkedtek, süllyedtek, közeik sárral töltődtek fel, vagy éppen szél fútta ki onnan a port. Látszik, itt még a természet alakítja, formázza a tájat. A postás is lassabban halad, a másik természet, az emberi miatt, amelynek sajnálatos tulajdonsága, hogy az idő előrehaladtával visszakívánkozik az előbbibe, amelyből vétetett. A házak előtt hoszszan kopogtat, aggódva fülel, előbukkan-e ma is az ablak mögött a barázdált, fehér borostás arc, kilép-e konyhaajtaja küszöbén a kék kötényes, ösz anyóka? öreg falu? Elöregedett városrész? Ki tudja? Ha igen, nemcsak lakói. Otjai, házai, fái úgyszintén. Mesebeli vidék ez. A civilizáció derűsebb, antropomorf legendáinak színhelye. Házacskái némelyikén napsugaras disz, egy vakablakban szobrocska rejtőzik, a fekete villanyoszlopok fölé terebélyes diófák nőnek, udvarok mélyén, rozzant fészerek előtt, láncaikon elmélyülten szemlélődő, komoly tekintetű, bölcs, öreg kutyák. Egy hóbortos varázsló itt a főszereplő, aki pálcájával a maga játékos (kénye-) kedve szerint egyes épületeket újjávarázsolt, másokat meghagyott régi külsejükben. Emeletes palotáikat, nyírt pázsitokat, fehér kerti bútorokat, a nyugágyban heverésző cicomás-divatos ölebet, az erős vaskerítés mellé brutális küllemű, durva hangú, nagy testű kincsőrző állatot rakott. Egymás mellé került így a bedőlt keritésű, gazosodó porta — előtte szánalmas vályogtéglacsomó, gazdátlan, bokros árokpart —, s a cifra téglás, piros tetős, kaktuszos előkerttel szegélyezett, vadonatúj épület. Szerencsére több helyütt adott csatornát, s csak kevésen nem. összekombinálta a városfalu útjait is: földút torkollik a bitumenesbe, a kohósalakosat a következő kereszteződésben makadámos váltja fel, s egy idő múlva ez is elfogy az utas lába alól, s ismét másra léphet azután. Ha apró kavicsokkal teleszórtat választ, biztos lehet benne: változik ez is, s nem több, mint félszáz lépésen belül, és akkor talán éppen egy téglákkal, nagy darab kövekkel kirakott útszakasszal találkozik. Egy-egy utcácskában olykor tekintélyes számú variáció megtalálható, esetenként 1520 méterenként váltakozva. A vastag törzsű, vén akácok és a hosszúra nőtt pia-