Délmagyarország, 1990. szeptember (80. évfolyam, 219-248. szám)

1990-09-09 / 227. szám

4 Természet 1990. szeptember 9., vasárnap Szafariztam Apu hoci med be?" Mindig imádtam az állatokat. Afrikát meg különösen, hogy mást ne mondjak, kiolvastam az összes Széchenyit. Titkos, ősi kontinens. Hatalmas őserdők, végtelen szavannák, vonuló vadcsapatok, egzotikus madarak. Olyan terület, amelyet még nem járt át minden ízében a civilizáció, sőt talán bizonyos helyeken érintetlenül is hagyott. Mit lehet mindebből megidézni egy osztrák kisváros mellett, a mérsékelt égöv alatt, magánvállalkozásban? Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben kék Trabantommal lefordulunk a főútról. A kereszteződésnél nagy tábla mutatja a parkot, s az utat. Hamar odatalálunk. Hatalmas, nádtetejű kapu; az őr — ahogy ígérték A „veszélyes vad" Az öt afrikai veszélyes vad: az orrszarvú, az elefánt, az oroszlán, a párduc és a kafferbivaly. A parkban ezek közül négyet sikerült lencsevégre kapnom. Az oroszlánok indiai csíkos rokonaikhoz hasonló kertben élnek. Hét nőstény, és két igen szép sörényű hím. Ottjártunkkor — tényleg beszél magyarul. Pillanatok alatt bejutunk, a kapuban még egy kis csomag szárított füvet is a kezünkbe nyomnak: azzal etessük az állatokat. Ez az egy ingyen van, a többi 10 schillingért kapható. Többnyelvű felirat int, hogy nem szabad kiszállni az autóból. Elindulunk, s alig érünk be a kapun, máris kecskék és lámák állják utunkat. Gyakorlott mozdulattal kuncsorognak egy kis szárított füvet, a hivatalos állateledelt. Az elsó hármat megeteti az ember, aztán inkább haragszik rájuk. A gyerekek azonban fáradhatatlanul kecsegtetik, simogatják, tápozzák őket. Reggel van, kicsit hűvös, még kevés a kocsi. Szabadon rodeózhatok. Újabb kapu. Felfedezem, hogy a park több (1-5 hektáros) kerítéssel elválasztott kertből áll. No, itt mi lehet? — nyújtogatom a nyakamat. Aztán vissza is kapom, meg az ablakot is feljebb húzom, alig kőhajításra tőlem ugyanis nagy, csíkos macska nyújtózik unottan. Vagy vadász az ember vagy nem: ösztönösen egy fa mögé húzódok. A tigris szerencsére egyelőre nyugodt, a menekülés legkisebbjelét se mutatja. Óvatosan nyúlok hátra a fegyverért. Kicsit lejjebb húzom az ablakot, úgy célzok, most nem mozogni, aztán lenyomom — a fényképezőgép gombját. Megvan! A tigris oda se bagózik a lövésemre. Na megállj, lenne csak a Mauser a kezemben, más nyelven beszélnénk! A kertben nyolc darab bengáli tigrist számolok öszsze — ha nem is teljes, de egy 3x6 méteres állatkerti kalitkánál lényegesen nagyobb szabadságban. az egyik fiatal nőstény éppen szerelmi időszakát élte; kísérgette, nyalogatta is szorgalmasan a férje. A csapat egy kis kör alakú erdő közepén terült el, egy tisztáson; a kibukkanó nappal süttették magukat, heverésztek. Egyszer csak egy bogárhátú, ám zebracsíkos Volkswagen hajt közéjük — a park alkalmazottja — s ók ijedten rebbennek szét: föl kell kelniük. Ja, kérem oroszlán hölgyek, és urak, ez nem a szavanna, itt produkálni kell! Az oroszlánokat meg sem kíséreltem szárított fűvel etetni. Halhatatlan mesterem, gróf Széchenyi Zsigmond az öt afrikai veszélyes vad közül az elefántot tartotta a legveszélyesebbnek, merthogy ravasz, és ha megszorítják, kegyetlen is. Eddig állatkertben csak indiai elefántokat láttam, itt viszont két eredeti „Loxodonta africana" van egy drótkötélkarámban. Fékezek a kerítés mellett. Óriási elefántormány közeleg felém. Lassan bejön az ablakon, mindent végigtapogat. Úristen, már itt az ölemben! Megragadja az elemózsiás zacskót, én pánikszerűen gázt adok, indulok, az ormány eltűnik a kocsiból. Megállok, letörlöm a homlokomat. Hiszen ez a rücskös kar könnyedén földobhatott volna akár a fára is! — villan át rajtam. Ehelyett azonban csak a hatalmas szájhoz szállítja a tőlem zsákmányolt eleséget és békésen majszolja — zacskóstul. Kissé távolabbról, némi kárörömmel figyelem a többi látogatót, akiknek autóját hasonlóképpen végigkutatja a derék vastagbőrű. Ösztönösen a zsebemhez kapok: a pénztárcám megvan. Ez is mutatja, hogy e hatalmas vámtiszt kíváncsi ugyan, ám jóindulatú, sót, gyengéd. Amíg ott ácsorogtunk, egyetlen gyanús mozdulatot sem tett, a legkisebb sérülést sem okozta. Az egyik autóból viszont — a gyerekek legnagyobb örömére — ésemege gyanánt elcsent egy szalmakalapot, s jóízűen rágcsálni kezdte. Azonnal pattant is az ápolója, ám a szép darabnak csak a felét tudta már kimenteni a kilós fogak közül. „Apu, hod med be az a nagy elefánt" — jut eszembe Bilicsi régi slágere, ahol a kislány az elefánt ormánya miatt aggódik. Mint a nótában az oroszlán, itt sem harapták le a „kömmelnyű" szaglószervet — a látogatók... Juhok, lovak, egyéb patások Negyedik kert: a véges szavanna. Nagy, füves rét. A kapuban hatalmas zsiráfbika posztol. Addig be sem hajthat senki, amíg nem juttat neki pár falatot. Beljebb zebrák, Grant-gazellák. Külön tólük, megtermett, szürke jávorantilop bika legelész. Szép, erős szarva van, jó lesz a gyűjteményembe. Veszem a gépet: csett-nyet! Ez minden vadász rémálma: a csütörtök. Itt áll ez a pompás vad, ennek a fránya gépnek meg épp most kell elromlania? Szerencsére nincs komolyabb baj, csak elfelejtettem 5 fölhúzni. Hát igen, az efféle bajok okát sokszor a fegyver végén, s a felénk eső végén kell keresni... Egy kis tekerés, gyorsító: s immár a szép jávorbika is az enyém. Tovább. Az elefántkert másik végében többtonnás orrszarvú szemelgeti a szénát néhány kameruni törpekecske és egy bivalyborjú társaságában. A konszenzus alapja: mindegyikük növényevő. Egy> ritkás ligetben különféle patások, gnúcsapat, bölények. Anakronisztikus pillanat: jávorantilop dörgölódzik a lucfenyő törzséhez. Afrikában szegény úgysem tehetné. Közben mindenütt a prostituált kecskék. A látogatók hosszan nyalatják magukat. Hát ennyi a szafari. Elmondva tán kevés, nézve fél nap. • mii 11H Állatkert és cirkusz Ekkor le kell parkolni. Enynyi autózás után nem marad emberi forma az ember hátsó felén, ezért kifejezetten jólesik a séta. A park másik része szabályos állatkert, itt láthatók azok az állatok, melyeket szabadon nem lehetne megnézni: kisragadozók, madarak, kígyók, hódok, tengerimalacok, egyebek. Vannak oroszlánkölykök is, le is lehet fényképezkedni velük. A legkisebbel 75, a legnagyobbat 120 schilling egy éles kép. Lehet lovagolni is, én mégis inkább a tevét választom. Negyvenért kétszer vezetik körbe velem a derék kétpúpút. Aztán hirtelen egy ismerős: szegedi orvosprofesszor, amúgy nyáriasan, fényképezőgéppel. Lányai vonszolják ideoda, ó megadóan követi óket. Udvariasan biccentünk mind a ketten. A látogatóknak egyébként, becslésem szerint, fele osztrák, 40 százaléka magyar, a fennmaradó tíz pedig más náció: szlovák, svájci, svéd. Egy négytagú család épp fagylaltozik. Megszólítom őket, s mit ad Isten: szegediek. Elmondják, hogy nem viselnek állatnevet, az újságban olvastak a parkról, meg hallottak is felőle, ezért jöttek. Félóránként kezdődik egyegy tízperces cirkuszi műsor. Idős szőke hölgy méteres pyjonokat teker a vállalkozó kedvű gyerekek nyaka köré. Mind a kígyók, mind a gyerekek tűrik a megpróbáltatásokat, a közönség meg tapsol. Oroszlánidomításra várunk. Egyelőre csak a szaguk jön, az állatok még nem. Aztán besompolyog öt nóstényoroszlán, egy hatalmas bengáli —, és egy kis amúri tigris. Megérkezik az idomár is: Jaro Frank kövérkés, kedves tökkopasz pasas. A nagy cicák ugrálnak, vicsorognak. Az idomárnak Amúr, az egyik oroszlán a kedvence, őt foglalkoztatja a legtöbbet; még a szájába is beteszi a kopasz fejét. A fókashow elől az esó bekerget az eresz alá, csak tíz perc után tudnak kezdeni. A két „seelöwe" kedves és ügyesen labdázik, ugrik. Az utánuk fellépő két kamasz maci figyelemre méltó egyensúlyozó készségről tesz tanúbizonyságot. Ismét nagymacskák jönnek és ismét Jaro Frank. Három pumát meg két párducot egrecíroztat: egy feketét és egy pöttyösét. Külön ajánlat: simogató állatkert. Tágas karámban kecskék, juhok sokasága, óket lehet „szeretgetni". óriási zsivaly, kavarodás. A kéródzók természetesen itt is kaját kunyerálnak. Gyerekek, felnőttek üldözik a kisebb-nagyobb jószágokat. Akárha egy nagyragadozó játszana áldozatával: elengedi, futni hagyja, utánakap, nyakon csípi. Aztán könyörtelenül az ölébe veszi, és lefényképezteti magát vele. Istenem, mennyivel emberségesebb a tigris eljárása! Ott a felfalás kegyetlen, ám tisztes, itt a fotó kegyes, ám tiszteletlen. Na, innen el. Kifelé Kifelé még benyitok az irodába. Az angolul beszélő úr elmondja (s én meglepődöm), hogy az állatnév-napok nem hoznak nekik különösebb extrahasznot. „A gag miatt csináljuk az egészet, az éri meg." Elmondja, hogy fejlesztést nemigen terveznek, de jövőre új program lesz. Fényképet is ad. „ Ugye, fekete-fehér kell" — mondja rutinosan. Az egyiken nemcsak a kép, az állat is fekete-fehér: zebramama a csikójával. Az újra eleredő esőben egy kínai vendéglő felé autózunk. Szivarra gyújtok, s azon gondolkodom, Zsiga bácsi, aki már az örök vadászmezőkön portyázik, vajon mit szólt volna ehhez a nagy állatkerthez. Némi vizsgálat után arra jutok, hogy „a körülményeket figyelembe véve" nem lett voína nagyon rossz véleménye róla. Márok Tamás