Délmagyarország, 1990. szeptember (80. évfolyam, 219-248. szám)

1990-09-08 / 226. szám

1990. szeptember 8., szombat A helyzet 3 0 mester hatmilliója (Folytatás az 1. oldalról.) — Mindent betábláztak? — Majdnem, a törvény szerint azonban a végrehajtás nem veszélyeztetheti magát a működőképességet. Ez azonban csak Pósa György kisiparost jelenti egy személyben, nem vonatkozik húszegynéhány alkalmazottjára. Most ott tartunk, hogy lefoglaltuk az adós követeléseit. — A megrendelő tehát a számlát nem Pósa úrnak, hanem az Adófelügyelöségnek fizeti? — Igen, természetesen nem minden számlát foglaltunk le. A közelmúltban például engedtünk 600 ezer forintot, hogy megvehesse a szabadtérihez szükséges festéket. — És kinek fizeti a szabadtéri számláját a város? — Egyelőre senkinek, tudomásom szerint ugyanis még be sem nyújtotta. A probléma az, hogy közben meg ketyeg a havi 2 százalékos személyi jövedelemadó-pótlék; vagy a 3 százalék, amely az egyéb kötelezettségekre vonatkozik, már magában is csinos összeg. — Elvileg kérhet halasztást. — Egyszer már kért, meg is kapta, csak időközben elmaradt a kötelező részletekkei. Ilyenkor a törvény szigorú, s automatikusan érvényteleníti a halasztást. — Ezért tehát az árverés? f— Még nem biztos, ha megkapja a halasztást, akár el is maradhat. A kérelmet már benyújtotta, az addig jogerőre emelkedhet. Hangsúlyozom, nem célunk bezárni a céget, munkájukra mindenkinek szüksége van. a számok azonban könyörtelenek, s a jogerős bírósági ítéletek bennünket is köteleznek. * A csütörtök délelőtti napsütésből nem sok jut Pósa úr irodájába. A zsúfolt helyiség is inkább műhely, az Íróasztalon (satupadon) tornyosuló akták valahogy idegennek hatnak. A falakon poros oklevelek, a legnagyobb, az idei vásári díj mar nem is fér el. Ezt a posta míves kovácsoltvas ablakrácsaiért kapták. — Mi csináltuk a színházi lámpákat is, de itt készüi a város összes nyilvános szemétgyűjtője — kezdi Pósa György, s később is szívesebben beszél munkájáról mint a számlákról. Ez érthető is, hiszen az előbbinek mestere, az utóbbihoz ... — Miért maradt el az árverés? — Már 15 nappal ezelőtt kapnom kellett volna egy hivatalos értesítést..., de azóta a szabadtéri 2 3 millió forintos számláját is beadtam már a tanácsnak. — Ez többszörösen fedezi a tervezett árverési bevételt. De hogyan kezdődött? — A könyvelő nem könyvelt el mindent, és később már hiába vittük a számlákat az adóhivatalba. A 3,8 millió forint költség helyett végül 6,1 millióról találtunk számlát. Az adóbevallásban viszont a kisebb szám szerepelt. — Miből jön össze a különbség? — Többnyire a rezsiből, egy vágókorong például 9 ezer forint. Az olajat, a benzint is nehéz elszámolni, pedig sokat megyünk a városba. A javításokból nem tudjuk fizetni a milliós hiányokat. Ha eldugul valahol egy vállalati vécé vagy csatorna, biztos, hogy minket hívnak, Göncz Árpád is azt mondta nekem augusztus 20-án, hogy sok ilyen iparos kellene az országban. Olvassa el ezeket az újságokat, mit tettem a városért. Dijak, társadalmi munkák elismerései, s itt egy véradós 1985-ből. („Pósa György lakatosműhelyének 13 dolgozója is vállalkozott a véradásra.") — Nem a munkájával elégedetlenek, hanem az adófizetésével. — Hova tenném? ... Ütlevelem nincs, külföldön soha nem voltam. Budapesten húsz éve jártam utoljára, egyszer-egyszer utaztam el Debrecenbe, illetve Győrbe, minden hétvégén bent vagyok, harminc éve nem voltam szabadságon ... Kovács Andris Ahol rózsaszínű a libazöld Tudják, mitől döglenek a libák ? Kocsmatörmelékek Vigadoztam, vigadoztam Mit tehetne az ember mást az ősz kezdetén, egy mégis napfényes vasárnap délután, ha éhes? Emlékezve az elmúlt nyárra, utoljára még zöld, kellemes és húvös környezetben, a szabad ég alatt, ózonnal dúsított levegőben elfogyasztani egy kellemes ebédet. Hol találni Szegeden ilyen helyet? Természetesen a buja növényzettel övezett Vigadóban, hol hétköznapokon is jobban esik a sör, látványos focicsatákat szemlélhet a ráérő ember, ki úgy gondolja, mélázhat a méltóságos fák susogó lombjait szemlélve, védő árnyékukban. Beballag hát az ember a vendéglőbe, a kónyha közelébe ül, szemlélődik, korgó gyomra az illatok hatására illetlenül jelez. Húsz perc után azonban elsősorban bosszúsan konstatálja, hogy még tudomást sem vettek róla. Ugyanakkor meglepetten veszi észre, hogy az óriási alapterületű vendéglőkertben egyetlen, ifjú pincér szaladgál, s a látvány valószínűtlensége meglepi. Nem számol ugyan utána, de legalább hatvan asztal jut így, ebédidőben, egy kiszolgálóra, Nem is szól az ember semmit, csak az üzletvezető — vagv főnöktulajdonos — szellemi kvalitásáról és szervezési képzettségéről tesz magában néhány megállapítást. Az ember ilyenkor mi mást tehet — elei okok miatt feladja a várakozást, s néhány asztallal odébb ül, ismerős családhoz telepszik át, egy kis mérgét oszlató beszélgetésre. A család szintén ebédelni szeretne, de — bár majdnem azonos időben érkeztek — előttük sincs még étlap. Pedig a gyerek a babakocsiban figyelemfelkeltő módon üvölt. A beszélgetés kedélyesen folytatódik az asztal körül, még vagy negyven percen át. Eközben biztató jelként az üdítők megérkeznek. Több semmi. Az ember kissé csalódottan, de tapasztalatokkal torkig lakva eltávozik. magára hagyva a még mindig reménykedő családot, akik a babakocsival nylván nehezebben mozognak, ezért nem kívánnak továbbállni. Felül a trolira, ilyenkor, szép szeptember elején, eltávozik a még zöld környezetből, keres egy hamburgeres gyorsbüfét, ahol századikként beállhatna a sorba. Nem áll be, az átellenben levő presszóban, korgó gyomrát és gyilkos dühét egy hideg sörrel csitítja .. . (éhes) Bordányi homokon gurulok, egy hosszú kerítés mentén. Ameddig a szem ellát — libák. De nem is kell látni, az orrfacsaró szag még erősebb jelzést ad az állatfarmról. A környékbeliek aggódása nyomán járok: döglenek tucatszám a libák, s fertőzéstől, járványtól félnek. A kerítés mentén haladva látok is néhány dögöt, amit a többi madár csipeget. Természetes a büdös? A szomszéd tanyához érek. A kutya cseppet sem, gazdája annál inkább barátságos. A véleményét kérdezem, merthogy én — nem lévén még eddig libafarmon — igazából azt sem tudom, természetes szag-e az, ami a levegőben terjed. „Dehogy természetes, uram — mondja Miskolczi Sándor —, attól van, hogy nem kezelik a trágyát, napokig kinn hagyják a dögöket. Van itt több szomszédban is liba, de azok nem büdösek, mert gondozzák őket. Itt nálam ablakot nem lehet nyitni, mert elviselhetetlen a szag." „Amikor az a nagy vihar volt — meséli a másik szomszédban Lojkó Erzsébet'—, szétment a fólia a libák feje fölött, rakásra döglött a jószág, de hetekig otthagyták. Állítólag enni sincs mit nekik, azért is döglenek. Félek hogy aT én állataimra is rajón valami vész a libákról." Visszamegyek a libatelep bejáratához. Egy asszonnyal találkozom a kapu közelében. Nem áruja el a nevét, „nem akarok én bajt" — mondja. De a libatelepröl azt meséli: ezek az állatok se inni, se enni nem kapnak, döglenek sorban, s egymást eszik. A dögök szanaszét hevernek, csak pár nap óta szedik össze őket egy csomóba — de attól a bűz még megmarad. A telepre próbálok bemenni. Embert egyelőre nem látok, ezért magam szedem le a vaskaput tartó madzagot. Belül óvatosan lépkedek — így sem kerülhetem ki, ami libatele-. pen járó ember talpa alá kerül —, az ezernyi liba pedig udvariasan nyit utat előttem. Végre embereket látok. Mint kiderül, ők sem itteni dolgozók, csupán szemrevételezni jöttek az állományt, egy esetleges üzlet reményében. — Mi a véleménye? — kérdezem az egyik, magát megnevezni nem akaró férfitól. — Egy szóval mondjam? Katasztrófa! Ami itt folyik, az állatkínzás. — S mi az oka annak, hogy ilyen lepusztult ez a telep? — Egyszerű: emberi mulasztások tömkelege. — S vajon e mulasztások pénzen, vagy hozzáálláson múlnak? — Egyszerűen azon, hogy nem hozzáértő emberek foglalkoznak a jószággal. Magyaros értékelés Beszélgetés közben újabb férfit pillantok meg. ö már bennfentes, a nevét azonban ő is inkább elhallgatja. Amikor a libatelep állapotáról kérdezem, visszakérdez: magyarul jellemezzem? Magyarul, persze —. mondom, s hát meg is kapom a tömör és velős értékelést, amit nyomdafestéket tűrő szóhasználatra úgy lehet fordítani: „igen rossz". Az okokról társalogva azt mondja a férfi: először is, a telep annyi libát nem bírna el, mint amennyit vettek a tulajdonosok. Legeltetni nem tudnak, mert negyvenezer libát három-öt ember nem tud kihajtani, ehhez vagy húsz-harminc alkalmazott kellene. Inni ugyan tudnak az állatok, de takarmányt többször is napokig nem kaptak — pénz vagy hozzáállás kérdése ez, nem tudja. „Ez a főnökök dolga" — mondja. S hogy hol találhatnám a főnököket? „Külföldön vannak, nem tudom, mikor jönnek." Már tovább mennék, amikor még hozzáteszi: „Higgye el, nem öröm itt dolgozni. De amig itt vannak ezek a libák, nem megyek el, mert sajnálom őket. Nézze, hogy tépik egymást a zsúfoltság, meg az éhség miatt!" Viszik a dögöt? Tovább sétálok a telepen. Csodálkozva látom —, s próbálom kerülgetni —, hogy itt rózsaszínű az, amit a libák esetében egy bizonyos jellegzetes zöldként szoktak emlegetni. Jobb híján ugyanis most paradicsomot kaptak az állatok A telep vezetője fiatal nő, ha a beszélgetésre nehezen is áll rá, a nevét — hosszas kérlelésre bár, de — elárulja. Tóth Máriának hívják. — Tudja, attól félnek az emberek, hogy az elhullott, s el nem szállított libák valami fertőzést okoznak. — Holnap jönnek végre az ATEVtöl (Allatifehérje Takarmányokat Előállító Vállalat, Hódmezővásárhely — B. T.), hoznak konténert, s elszállítják a dögöket. — Mennyi döglik naponta? — Ügy 50-60 darab. — S mi ennek az oka? — Nem kapnak eleget enni. Ebbe szállítási és pénzügyi problémák egyaránt belejátszanak. De ezt már nem nagyon lehet elviselni. Ha valaki szereti az állatokat, egy idő után belebolondul. — Hány dög van már itt összegyűjtve? — A belső udvarpn vagy hatszáz, a külsőn több mint háromezer. — Háromezer? Azok hány naposak már? — Ügy három-négy naposak. Két egymás utáni nap elhullott 1700— 1700. — Mind éhen döglött? — A víz is kevés, a szivattyú gyenge. — Hany libával kezdtek itt? — Ügy 52 ezerrel. — S most mennyi van? — 25 ezer. — A többi mind elhullott? — Igen. Nagy része még napos korában. — Mondja, a gondoknak itt az az oka, hogy nem hozzáértő emberek kezdtek libázni? — Még azt sem mondanám, hisz foglalkoztak korábban libával, csak kis tételben. Azt hiszem, inkább az a baj, hogy először a libát vették meg, s utána próbáltak felvásárlót szerezni. Nem sikerült. Épp fordítva kellett volna. Szerencsés soványság Szántó Tibor állatorvos mindennapos „vendége" a telepnek — folyamatosan ellenőrzi az élő. s az elhullott libákat is. Tapasztalatairól a bordányi tanácson kérdeztem. — Túlzsúfolt a telep, ez az egyik alapvető gond — szögezi le a doktor úr. — Még párhetes korában elfért ez az állomány, de ahogy nőttek, s nem sikerült eladni őket, kinőtték a férőhelyet. A táplálék is kevés volt— a nagyja letapossa az apraját, s ha már valamelyik földre került, a többi nekimegy és megeszi. Ha háromnaponként enni kaptak, akkor utána rohantak a vízre, s ott taposták el százával egymást. Hogy éhen döglenek, s nem más a pusztulás oka. az abból is látszik, hogy könnyűek, mint a csirkék. Én rendszeresen boncolom őket — fertőzést szerencsére nem észleltem. — Hogy látja, mi az oka ennek a helyzetnek? — Az, hogy nem tudták eladni az elején a jószágot, s utána fölborult a rendszer. Zuhant az ár Mint később kiderül, még sincs minden tagja külföldön a libatelepet üzemeltető kft -nek. A BST kereskedelmi kft. első három betűje a tulajdonosok nevének kezdőbetűit takarja. Közülük Bordás Istvánnal sikerült beszélnem, a társaság budapesti központjában. Amikor elmeséltem neki, mit tapasztaltam, meszsziről indította beszélgetésünket. Arról beszélt: a tavalyi év hozta meg a kedvüket a libatenyésztéshez, amikor 1100—1200 forint volt a libatoll felvásárlási ára. Idén azonban nagyot esett az ár: 5-600 forintot fizetnek csak a tollért. Ez azt jelenti: jó, ha veszteség nélkül tudnak dolgozni a libások — nyereséget nem remélhetnek. Bordás István elmondása szerint a fő haszon a libákon a toll — húsukból nehezebb jó üzletet csinálni. Főként úgy, hogy idén a baromfifeldolgozók is „csúcsra jártak", s nem győzték a vágási igényeket kielégíteni — miközben eladni is egyre nehezebb lett. Jellemző — mondja a kft. ügyvezető igazgatója —, hogy pár hete ingyen osztogatták az orosházi libákat, s „Békéscsaba belvárosában mindenki két liba nyakát szorongatva sétált." A bordányi telep gondjairól beszélve azt is megemlítette Bordás István: mivel a kft. vezetői otthon vannak a „libaszakmában", ismerték a keresletet, biztosak voltak abban, hogy eladható, amit tenyésztenek. A gondok azonban ott kezdődtek, hogy az állat-egészségügyisek pecsétjének igazolása szerint egészséges naposlibák szalmonellafertőzöttek voltak, a következő eresztés pedig influenzás, így rengeteg elhullott. A felnövekvő libaállományt sem tudták azonban eladni a vágóhídnak telítettsége miatt — bizonyos koron túl viszont az etetés csökkenti a nyereséget. S ekkor — tán időlegesen — a pénz is elfogyott, takarmány sem volt elég. A gondokat tovább növelte, hogy a döglött libák ezreit nem tudták elszállíttatni, mert az ugyanezen időszakben beütötl; sertéspestis miatt az ATEU csak több napos késéssel volt képes konténert biztosítani . . . S azt még nem is említettem: arról a legelőről, ahová a libákat szerették volna kihajtani, kiderült, hogy kullancsos. Cél — a dögliba? Rendkívül peches vállalkozók? Vagy bombaüzletben reménykedő, nagyban játszó, de nem elég körültekintő kalandorok? E kérdést föltettem Bordás Istvánnak is, aki úgy fogalmazott: kétségtelen, hogy néhány dolgot másképp csinálnának, ha most kezdenék. De — szerinte — a telep vezetőjének és néhány alkalmazottjának tehetetlensége, hanyag munkája is hozzájárult a balsikerhez. Mára azonban újból optimisták. Az ATEU elszállította a dögöket, a takarmánykeverő céggel megállapodtak a folyamatos szállításról, egy liechtensteini cég pedig komoly megrendelőjük. nagy számú liba szállítására. Lehet, hogy happy enddel zárul a dolog' Az ügyvezető igazgató finoman még megjegyzi beszélgetésünk végén: ha balsikerű is a vállalkozás, és úszik a pénzük — a kívülállónak ahhoz sincs túl sok köze. Abban teljesen igaza van: semmi közünk hozzá, ki mibe fekteti, vagy éppen, mire vesztegeti a pénzét. Bár a döglibatenyésztés sajátosan új pénzölő vállalkozás lenne. A környezetnek csak onnantól van köze a dolgokhoz, ha az orrfacsaró bűz elárasztja a környéket, vagy ha fertőzéstől kell tartani. Az előbbi már bekövetkezett. Jó lenne, ha az utóbbit nem kellene megvárni Balogh Tamás