Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-08 / 196. szám

1990. augusztus 8., szerda ! Társadalom — Politika 3 Egyedül Nagy László fetvéteúe Azok a bizonyos „békepapok"... Nagyon köszönöm mind a szerzőnek, mind pedig a szerkesztőnek, hogy a Délmagyarország augusztus 4-i számában olvashattuk Pál József írását, amely „Békepapok" címen jelent meg. Ritkán lehet ilyen mértéktartó, tárgyilagos és szinte minden szempontot figyelembe vevő, igazán jól eligazító ismertetést olvasni. (A szerzőnek egyéb — nyomtatásban meg nem jelent — dolgozatát is olvastam, egykori párthatalmasságok: nem mindig hízelgő glosszáival!) Egyetlen szemponttal szeretném csak kiegészíteni az elmondottakat, csupán a jobb árnyalás és a világos látás céljából. A szerző nem különböztet az első generációs és a második generációs bekepappk között, pedig a különbség nagyon nagy. Az első nemzedékbe — akiiekéi elindíttatták illetékesek a mozgalmat — „egyházmentők" nem, vagy csak alig tartoztak. Eltekintve néhány primitív vagy naiv idealista résztvevőtől, a legtöbb papot a félelem sodorta a mozgalomba. A legtöbb a saját bőrét és egzisztenciáját féltette. A tanulmányban sokkal határozottabban ki kellett volna emelni az államhatalom embertelen eszköztárát, amellyel néhány tehetséges embert is belekényszeritettek a mozgalomba. Az első csoport azoké, akik a múltban is politizáltak — addigra talán már le is verték rajtuk ebbéli ..bűnüket" —. még mindig lehetett őket revolverezni azzal: „Ha akkor tudtad a Horthy-rendszert támogatni, . »kko- támogasd a nép államát is. Mert egyébként vannak eszközeink . ." Erre példa Beresztóczy Miklós, akiről azt beszélték annak idején, hogy így nyilatkozott volna: „Ha a körmömre nézek, akkor mindent megteszek, amit kívánnak tőlem ..." A második csoportba azok a tehetséges emberek tartoznak, akiket az egyházkormányzat valami miatt háttérbe szorított, pedig adottságaiknál fogva jobb sorsot érdemeltek volna. Ezek előtt megcsillantották az érvényesülés lehetőségét. Itt a legismertebb név Horváth Richárd, a csanádi egyházmegyéből pedig Mag Béla. A legszomorúbb a harmadik csoport, akiket emberi nyomorúságaik, vagy erkölcsi botlásaik miatt lehetett zsarolni. Vagy ittak, vagy zűrös anyagi ügyeik voltak, esetleg szexuális téren nem voltak intaktak. Ezeket súlyosabb esetekben bírósággal fenyegették, vagy azzal szorították sarokba, hogy a sajtóban mindent kiteregetnek, és lehetetlenné teszik őket. Erre inkább mindent vállaltak, vélvén, hogy ez a kisebbik rossz. A második generációsok már inkább ésszerű megfontolások eredményeként kapcsolódtak bele a mozgalomba: menteni, ami menthető. Nem egy és nem kettő olyan békepapot ismertem, aki mellett zugbajn olyan szerzetesek is végezhettek rendszeresen lelkipásztori munkát, akik „másutt nem rúghattak volna labdába". Olyan békepapok is voltak ebből a második nemzedékből, akik tartották a hátukat politikailag rosszul átló paptársaikért, a maguk politikai súlyával ós tekintélyével fedezték a/.ok buzgó lelkipásztori munkájút. Találkoztam olyan, magas rangú békepappal, aki befolyását és összeköttetéseit a maga számára soha ki nem használta, de akin csak tudott, segített, egyengette az utat, oldotta a feszültségeket. szelídítette az ütközéseket (Tartozunk az igazságnak azzal, hogy megemlítsük: például Horváth Richárd rengeteg emberen segített, és nagyon sok szenvedő emberrel jót tett.) Természetesen, a fentiek csak enyhítik a szereplők felelősségét, de teljesen meg nem szüntetik, hiszen a „cél nem szentesíti az eszközt", vagyis nem szabad azért rosszat tenni, hogy jó származzék belőle. Ebben a nagyon kényes és összetett kérdésben nem könnyű világosan látni, és egyértelműen ítélni. Egy biztos: a szereplőik sok esetben jó szándékkal, de etvileg biztosan rossz úton jártak. (Érdekes adalék ehhez, hogy azokat a papokat, akiket a politikai rendőrség és népi államunk „szocialista megőrzésre átvett", nem keveset zaklattak azért, hogy mit mondtak, vagy hogyan vélekedtek a papi békemozgalomról, vagy a békepapokról.) Viszont az egyes emberek konkrét megítélése aligha lehet föladatunk, hiszen egy részük még itt el velünk, és maga is másként látja a dolgokat, mint hajdan. És az is igaz. hogy utólag könnyű bölcsnek lenni. Nem tehetek róla, de amikor nagy hangú és sommás ítélkezést hallok a békepapokról (nem a mozgalomról!), egy Maupassant-novella jut eszembe. Egy kocsit, amelyben előkelő hölgyek között egy kis kurtizán is utazik, katonák tartóztatnak föl, nőt követelve. Az előkelőségek könyörögnek útitársuknak. hogy mentse meg őket. adja meg magát a sorsának, hiszen foglalkozásánál fogva, nem eshet olyan nehezére a dolog. S amikor a szerencsétlen nő visszatér, mindenki méla undorral húzódik el tőle. Hát valahogy így néz ki a dolog... Katona Nándor plébános Pult alól szerzett információim vannak. Hogy miért nem hoztak őket nyilvánosságra, nem tudom, én semmi titkot, legkevésbé államtitkot nem látok bennük. Aki a tavaly decemberi forradalom után Romániában járt. tapasztalhatta, milyen lelkesen üdvözölnek minden beérkező segélyszállítmányt. hisz a segítség címzetthez szállítása sok esetben nem volt veszélytelen, ezt egy szomorú magyar példa, a Tóth Sándoré is igazolja. Az újságok is tele lettek segélykapó hírekkel, néhol rögtön elvégezték a beérkezett mennyiség öszszegző leltárát, ezt még közöl tók ás. Május végén a kinevezett román kormány országos összegezésre kérte fel a Központi Statisztikai (Hivatalt, aimi június végére elkészült, áon ekkor már egy minisztertanácsi leirat „ideiglenesen titkossá" minősítette az eredményeket. KiTitok — de miért ? szivárgott ugyan, hogy Románia igen sok segítséget kapott a „nyugati nagytestvér'' Franciaországtól, de ezt inkább kiszivárogtathatták. mert a román Kormánynak mindeddig csupán Párizsba sikerült hivatalos köszönetét eljuttatnia a kapott segítségért Mindez •persze más népeknek is kijárt volna, bár a segítők úgysem Petre Román bonviván mosolyáért tették amit tettek, hanem a már nagyon nyomorgó lakosságért. Mégis állítólag Romániában mindent lehetett és lehet kapni, csak éppen pult alatt. Nem tudom. De hogy az „ideiglenesen titkos" adatokkal így van, azt tanúsíthatom. Íme: A segélyek összvolumene 82 410,10 tonna, amiből 58 734,61 tonna élelem, 10 707,97 tonna ruházati cikk. és cipó, 4595.45 tonna háztartási felszerelés, 8188,39 tonna (!) gyógyszer (vajon hol lehet?), 27,8 állat-egészségügyi termék, 44,9 mezőgazdasági termék és 419,8 tonna egyéb használati cikk. Mennyiségileg az NSZK vezeti a listát 16 888,69 tonnával, Franciaország 12 725,44 tonnát küldött, a sorban harmadik Magyarország pedig 7554,37-et. Az általam látott felsorolásban az utolsó három helyen szerepel Írország, Irak és Jordánia 0.50 tonnával, valamint Tajvan és India 0,45, illetve 0,06-tal. Mennyiségi és minőségi mutatók alapján is Németország és Franciaország vezet, ezzel a mércével imérve, valamivel jelentéktelenebb Olaszország és Spanyolország (orvo6i műszerek, pedagógiai eszközök, számítógépek). A legtöbb élelem Franciaországból, Magyarországról, Csehszlovákiából és a Szovjetunióból erkezett, Németországból jött a villamos energia, nyersanyagok pedig a Szovjetunióból. Szovjet területről jött segélycsomagok legjelentősebb feladója a román többségű Besszarábda, míg. a magyarországi segélyek legfőbb címzettje a magyar etnikum volt — jegyzi meg az összesítés. Külön kitételként szerepel (vajon ebből miféle tanulságot fognak levonni?), hogy az Amerikai Egyesült Államokból „csak" 265,77 tonna érkezett. A statisztikán egyébként 31 (szinte valamennyi) európai ország szerepel, 10 ázsiai, 4 afrikai, valamint Kanada és az Egyesült Államok az amerikai kontinensről. Panek József Önkormányzatot a „bolygóknak" is Megszületett végre az Országház eddig legtovább vitatott és legnagyobb horderejű törvénye — most tehát bizonyos, hogy nem tanácsi választásokat fogunk tartani szeptember végén. A kétszer átdolgozott, több száz módosító javaslattal megtűzdelt-szabdalt tervezet elfogadása már szavazástechnikai szempontból is bravúrnak számít: legkevesebb 130-szor nyúltunk a szavazógombokhoz, ami a vonatkozó iratmennyiségre nézve is érzékletes példával szolgál. Az eredmény pedig — ha csak az éjféltájban megfáradó, fáradtságtól szófukar, ám szófukarságukban is lelkes képviselőtársaimat idézzem — „nem is olyan rossz". Magam is úgy gondolom, hogy értelmes kerettörvényt alkottunk, amelynek alapján váras és falu egyaránt kézbe veheti a sorsát. Forintra számolni még nem lehet (a költségvetés konkrét tételeit külön törvény hivatott tisztázni); lehet azonbari tervezni, próbálkozni, elképzelni, és valóságos döntéseket hozni. Szeged mindenesetre — az önkormányzati törvény rendelkezései szeriift — nem járt rosszul: a régi „nemes szabad királyi város" státusához némiképp hasonlatos önállóságot kap megyei jogú városként, s valóságos esélye lesz arra, hogy a megyétől függetlenedve, a dél-alföldi régió központjává — serkentő és kiszolgáló központjává! — váljék. Elhárult, a rdrmegye és a főispán — többek számára nyomasztó — veszélye, illetőleg, ami belőle visszamaradt az önkormányzati megye és a (régió illetékességű) köztársasági megbízott intézményében, az garantáltan elkülönül a helyi hatalom szférájától. A törvény most fordítva biztosítja az átjárhatóságot: nem a megye oszt le a helyi önkormányzatnak, ellenkezőleg: a helyhatóság érvényesíti akaratát a megyegyűlésen, küldöttei révén, és pusztán a közösen működtetett — külön költségvetési forrásokkal rendelkező — intézmóu nyek, feladatok vonatkozásában. Egy-egy település azután átvállalhat (a költségvetéssel együtt) ilyen, megyei szintű tevékenységet is; Szeged várhatóan e téren is találhat előnyös és emberségre sarkalló lehetőségeket. A kérdés most már csak az, mi lesz azokkal a peremtelepülésekkel, amelyek számára az egyesülést-beolvadást szabta ki 1972-ben a „népi demokratikus" (értsd: sem nem népi, sem nem demokratikus) akarat? És hogyan fogja megélni az első szabad helyi választásokat az a dorozsmai, algyői, vagy gyálaréti polgár, aki „szegediségét" eddig legfeljebb annyiban érezte, hogy helyijáratóron utazhatott be, mondjuk, a Marx térre. Miközben saját élete és nyiladozó „citoyen"-tudata egyértelműen Kiskundorozsmához, Algyőhöz, Gyá1 a réthez kötözi. Akinek egy boríték címzésekor — mármint a feladó rubrikánál — rendre valami keserűség tolul fel a gyomrából. Aki rendre megszégyenül, amikor eltéveszti az űrlapok „lakóhely" rovatát. Nos, a szabad helyi választások az ő számukra is igazságtételt kell, hogy jelentsenek. Én ilyenféle gondolatokat fontolgattam hazafelé jövet egy tanulságos algyői gyűlésről, mögöttem egy dorozsmai pecséttel megpecsételt levéllel, melyet Gátfalvi Kristóf írt ugyanazon a napon, melyen Péter László emlékezetes, meggondolkodtató cikkét közölte a Délmagyarország („A város és bolygói" — július 24.). Ekkor fogalmaztam módosító indítványomat, amely a 17/1972. számú elnöki tanácsi határozattal a nagyvároshoz csatolt településeket önállósodási szándékuk kinyilvánítása esetén sajátos jogokkal ruházta volna fel, azaz: önálló település módjára választhattak volna képviselőket addig is. amíg a pecsétes önállóságot elnyerik. Javaslatom egy kissé elveszett a jogi kényszerűségek és sietségek útvesztőjében, de — én így hiszem — mégsem volt haszontalan. E felemás helyzetet vette cél. ba parlamenti „szűz beszédem" isi, mellyel — a visszajelzések szerint — sikerült felhívni a figyelmet a csatolt községek helyzetére (Algyő például az eddigi 4 tanácstag helyett elvileg 1, azaz: egy helyi képviselőt választhatna, mint Szeged része). Megoldás persze így is kínálkozik, a törvény ugyanis számításba veszi a sajátos helyzetű, történelmű. vagy összetételű (lásd: kisebbségek) településrészeket. Az elszakadás így talán nem olyan látványos, de meglehet valószerűbb. A törvény megengedi, hogy a sajátos települések esetében eltérjenek a választókerületek kijelölésének fő szabályától (egy képviselő 5 ezer lakosra): másfelől az „egyesítéssel létrejött településrész" esetében kötelezően előírja a részönkormányzat létesítési lehetőségét. A részönkormányzat saját testületet hozhat létre, és dönt a saját hatás- es településkörébe tartozó kérdésekről. Ennek megfelelően: a fő önkormányzat átruházhat bizonyos hatásköröket, és ehhez; tartozó anyagi eszközöket a részönkormányzat számára (29. és 56. §). A helyzet csak egy szempontból aggályos: nem az elszakadó, önállósodó települések kezében van a helyzet kulcsa, hanem a központosító nagy testvérében. Reméljük tehát, hogy ez időben megérti, méltányolja és elismeri a kistestvér felnövekedését. És nem fogja — testvér módra — megzsarolni például a helyiiáratú díjtarifával. Az igazi nagy testvér ugyanis tudja hogy a látogató algyői vagv dorozsmai rokon neki is jó — Azt hiszem, valahol itt kezdődik az emberséges központszerep, amelyet Szeged a jövőben a dél-alfoldi térségben játszhat. Dr. Bratinka József országgyűlési képviselő A Kéve felhívása A Magyar Mezőgazdasági Kistermelök és Vállalkozók Egyesülete, a Kéve annak érdekében, 'hogy a kistermelést kiszolgáló ipar és kereskedelem is helyet kapjon a közelmúltban nyílt kecskeméti gazdapiac területén, várja a jelentkezőket. Egyebek között a mezőgazdasági eszközöket gyártó. illetve forgalmazó vállalatok, szövetkezetek, magánvállalkozók, valamint bel- és külkereskedők, élelmiszer-feldolgozók és- vetőmag-forgalmazók jelentkezésére számítanak. A jelentkezéseket augusztus 17-éig várja a Kéve elnöksége, naponta 06 órától 09 óráig Kecskeméten,, a gazdapiac területén (volt MHSZ-lőtér), illetve telefaxon a (76) 28 774-es hivoszámon.