Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-04 / 192. szám

1990. augusztus 4., szombat Hirdetés 3 y •ZíOfOl IUUOTM MTtnm V®/ Látnivalók Sütő András: A szúzai menyegző. Előadás a Dóm téren, este fél 9 órakor. A Móra Ferenc Múzeum kiállításai (Roosevelt tér 1—3.): Lucs-képgyűjtemény, Patikakiállítás, Móra-emlékszoba. Természettudományi gyűjteményünk legszebb darabjai, Vinkler László grafikái. Fekete Ház (Somogyi u. 13.): Céhek, céhemlékek Csongrád megyében, Bálint Sándor-emlékkiállítás, Vihart aratva ..., Buday György élete és művei. Szegedi Vár (Móra-park): Szeged múltja, jelene, jövője ... Varga Mátyás színháztörténeti kiállítása (Bécsi krt. 11/A). Ifj. Lele József néprajzi gyűjteménye (Szeged-Tápé, Vértó u. 4.). Kass Galéria (Vár u. 7.): Kass János grafikái, John Halas kiállítása. Horváth Mihály utcai Képtár: Szegedi Képzőművészek Nyári Tárlata. Gulácsy-terem (Kárász u.): Zajácz Tamás bőriparművész kiállítása. JATE-aula (Dugonics téri egyetem): A szocialista irreal Izmus, gyöngyszemei II., avagy, talált tárgyak egy letűnt korból. Bartók Művelődési Központ, B Galéria: Kalmár Márton szobrászművész kiállítása. Motorcsónak Világkupa, Tisza. A trubadúr a Margitszigeten Egy este — két előadás „A lelkünknek nincs gazdája" Bessenyei Ferenc nem egészen indulatmentes kesergése — Ne azt írjátok meg kicsikém, hogy milyen szép, milyen jó ez a szabadtéri, hanem azt, hogy Szeged enélkül nem Szeged! Érted? — magyarázta Bessenyei Ferenc, mikor kilépett az alagsori igazgatói iroda ajtaján. Míg kézenfogva magával cipelt az öltözőbe, a hosszú folyosón többször megállva, széles gesztusok kíséretében kesergett. — Most szúrtam le az igazgatót éppen ... Ez a város Salzburg lehetne! Az nem fordulhat elő, hogy ezen a téren ne legyen közönség! — Miért, úgy hiszi, hogy A szúzaira nem jönnek el az emberek? — Mit tudom én, hogy eljönnek-e vagy sem! Engem az egész szabadtéri léte izgat! Nem értitek, ti, akik itt éltek, hogy enélkül a Dóm tér és az egyetem n»lkül ez a város egy ütet taplót nem ér? Mindenki felelős azért, hogy a szabadtéri ügye előre menjen! — Azért le ne harapja a jejem, mert egyetértünk. Nyilván valami személyes atrocitás érte, attól ilyen indulatos ... — Semmi bajom nekem az itteniekkel. Szeretnek bennünket, jól érezzük magiunkat, csak nem megy ez az egész... — Miért, az ország más tájain nem ezt tapasztalja? — Dehogynem! Az egész kultúrának, színháznak fuccs. Mi öreg színészek itt állunk egy elrontott életút végén, és a kutyának sem Nagy László felvétele kellünk. Elküldtek bennünket nyugdíjba tízezer forinttal, és senkinek sincs többé szüksége ránk. — És a Nemzeti Szinház-i örökös tagság? — No, ne röhögtess! Az kétezer forintot jelent havonta. Igaz, én már letettem a magamét. Ha semmit sem csinálok, akkor is teljes az életpályám. A világégés után mi csináltunk ennek a kis hazának, ennek a népnek újra színházat, amit mára teljesen lezüllesztettek. Idegen érzésű, idegen lelkületű hatalom kezében voltunk. — S a változásokban sem hoz? — Ugyan, mi változik itt? Semmivel sem jobb ez, mint az Aczél-éra. A kultúra ügye szélhámosok, karrieristák, kalandorok kezében van! Felnőtt a színházakban egy olyan rendezőgeneráció, amelyik teljesen prostituált, nekik semmi sem szent. Ha kell, Shakespearét is bemocskolják! — Ruszt Józsefet is ilyennek tartja? — A, dehogy! Ez is egy jobb sorsra érdemes pasas. Hallatlan tehetséges, de nem tűri el a fentről jövő parancsokat. így állandóan ütközik. — Rengeteg felesleges, kihasználatlan energia feszülhet magában. Megnyugszik, ha azt mondom, Bessenyei attól nem lett kevesebb, mert összezavarodott körülötte a világ? — Sokat érek vele! A sztálinizmusban legalább tudta az ember, hogy ki ellen és miért harcol. A legnagyobb baj az, hogy a lelkünknek nincs gazdája. Es félő, hogy egy darabig nem is lesz. (Itt Kleitosz helytartó a színpadra szólító mikrofonhang hallatán homlokon csókolt, és elviharzott. Az öltöző ajtajából még visszaszólt:) — Ne haragudj kicsikém, hogy ilyen indulatos voltam, nem rád haragszom, hanem erre a nyamvadt világra. Majd fordítsd le okosan, amiket mondtam! Pacsika Emília Barátaim vannak-jóban, rosszban (Folytatás az l. oldalról.) tesz önre és a magyar nemizetre.., — Hallottam már róla Ez a sajtóorgánum a volt kommunista rendszert és személy szerint a Ceuusescut kiszolgáló újságírókból verbuválódott. Ugyanolyan szélsőséges nacionalisták maradtak, de most más érdekeket szolgálnak ki. Gyermekes és nevetséges vádakat írnak. — Mégis van foganatja. Szomorú valóság, hogy az erdódi Petőfi-emlékmű felr robbantása után most a fehéregyházi emlékmüvet is meggyalázták. — Igen. A helyi RMDSZszervezet küldöttsége volt kint a szétvert szobornál tegnapelőtt, mikor az eset történt Ók számoltak be nekem róla. Ezek a vardál pusztítások is annak a fölgerjesztett gyűlölködésnek a következményei, amiről a? előbb beszéltünk. Ahogy az otthoni magyarellenes hangulatot érzékelem, úgy hiszem, még várható néhány hasonló pusztítás. — Ilyen nehéz lélektani helyzetben talán reménykeltő lehet a két ország kapV csolatrendezö szándéka. Romulus Neagu román külügyi államtitkár nemrég Budapesten tárgyalt. Várható-e legalább kulturális téren valami javulás, vagy a románok csak a Nyugat felé mutogatják békülékeny arcukat? — Az utóbbi hetekben nagyon el voltam foglalva, és az egészségi állapotom sem engedett bővebb érdeklődést ez iránt, úgyhogy nem tudok érdemben nyilatkozni a tárgyalásokról. Nem ismerem azt részleteiben. — Az ön hazatérése nagy feltűnést keltett mind Magyarországon, mind Romániában. A márciusi marosvásárhelyi pogrom után a kivizsgálással megbízott Diamandescu tábornok azt nyilatkozta, hogy önt is meg fogják hallgatni, amint egészségi állapota megengedi majd. Megtörténi-e ez? — Senki hivatalos személy ez ügyben meg nem keresett. Nem talalkoztam a kormánybizottság egy tagjával sem. — Állítólag annak idején Iliescu elnök meglátogatta önt a bukaresti baleseti sebészeten. O sem jelentkezett? — Nem. Bár az akkori látogatására sem emlékszem, hiszen nagyon rosszul voltam. Mostani hazatérésemre sem a kormány tagjai, sem Iliescu elnök nem reagáltak. — Nemreg az RMDSZ elnöksége közleményt adott ki, melyben a magyar Parlamentet felszólítja a nemzetiségi parlamenti képviseletet biztosító törvény elfogadására, habár ezt a törvénytervezetet abban a formájában a Parlament elvetette. Sokan felszisszentek rá. olyan lepaktálásszaga volt a dolognak ... — Valóban szerencsétlen politikai fogás volt a felszólítás. Hosszul időzített, hibás közeledés akart lenni. Az RMDSZ választmánya tájékozatlanul bírálta a magyar Országgyűlést, nem volt a kellő adatok birtokáiban. — Sokan aggódunk az ön sorsa miatt, hiszen semmi biztosítéka nincs annak, hogy a felhergelt románok adandó alkalommal meg nem ismétlik a szomorú támadást. — Bizony, hazaérkezésem óta sok fenyegető telefonhívást kapok, persze, névtelenül. De ezért kárpótol a sok marosvásárhelyi barátom az RMDSZ-ből. ök mellettem állnak jóban-rosszban. András bátyám, minden, önért aggódó olvasónk nevében jó egészséget kívánok és köszönöm a beszélgetést. (Nagy László 1. oldalon levő képén Sinkovits Imre üdvözli Sütő Andrást..! Paneg József Az a szegedi operarajongó, aki Pestre indul színházba, erősen acélozza meg elhatározását. Ha sikerült jegyet szereznie, végigizzadta a vonatot, a Nyugatiba érve még bőven van ideje a pokoli hőségben kisétálni a tett színhelyére. Amint a Szigetre ér, a szökőkút hűs vizében feltűnés nélkül megáztathatja fölforrósodott talpát, leheveredhet a fűbe, és elmerenghet azon, hogy holnap ugyanez vár rá — visszafelé. S mindez azért a röpke két óráért, amit úgy hívnak: A trubadúr. Megéri? Ez persze az előadástol függ. A Szabad Tér Színház ez évi operabemutatóját „magyar világsztárokkal" hirdeti. Koltay Gábor — ki egyben igazgató is — másodszor próbálkozott rendezór ként ebben a műfajban. Az eredmény sok tekintetben hasonló, mint az 1987-89es Aida. A díszlet most is pompás. Banovich Tamás „mozaikszerűen" egyetlen kompozícióba építette össze a darab nyolc helyszínét. A bal oldalon reneszánsz palotarészlet, kerttel, mögötte várkapu, középen, hátul egy (kolostori) kápolna tornya, a színpad jobb felén várrészlet; mind vakítóan fehér épületek. Jobb oldalt, hiátul, a szigeti fák-bokrok alkotnák az élő díszletet. Mivel azonban ezeket a rendező nem „játszatja", és jobbára sötétben vannak, ezért — a táborj kép kivéitelével — ezen a helyen „lyukas" a háttér. A helyszínek használata többé-kevésbé konzekvens, csak néhány átjárás zavaró. Természetesen megjelenik a Koltay"-rendezések elmaradhatatlan kelléke, a gyertya és az égés. A trubadúrban ennek van is létjogosultsága, hiszen a darab középponti víziója a máglya. Igen ám, de a tűz kissé elharapózik, akkor is felcsap a láng a színfalak mögül, ha valaki nem „tüzet", de „langyost" mond. Koltay megvilágít olyan dolgokat, melyeknek homályban kellene maradniuk, míg néhány pont homályos. Az I. felvonás hármasa azzal kezdődik, hogy Leonóra tévedésből Luna karjaiba rohan. Ebben a jelenetben a gróf nem kaphat erős fényt, mert akkor a lány ,felismert, hogy ez nem Manrico, akit ő vár. Az viszont nem derül ki teljes világossággal, hogy ezután a két férfi azért nem csap össze, mert Leonóra közéjük áll. Koltaynál nagy súllyal esik latba a látvány. Több szép képet komponál. Kár, hogy a darab sok eseményét csak vizuális, és nem dramaturgiai szempontból mérlegeli. Az előadás különlegessége — s ez is összefügg a látványossággal —, hogy „viszszahúzták" azt az általában kihagyott két balettzenét, melyeket Verdi a párizsi bemutatóra komponált. A zeneileg nem különösebben érdekes anyagra Erdélyi Tibor unalmas táncot koreografált. Ráadásul a katonakép első pillanataiban nem lehetett mire vélni, hogy a legények magyaros csúrdöngölőre perdülnek. Amikor meg a hozzájuk csatlakozó lányok piros szoknyát, fehér kötényt és zöld kendőt viseltek, az embernek igazán elszomorító sejtései támadtak ... A vezénylő Medveczky Ádám végig kissé lassúbb tempókat vett, mint szokásos. A lírát szépen formálta, a drámához kevés ereje volt. Ebben egyébként közrejátszott a hangosítás szolid színvonala is. Az idei már a második nyár, amikor örömmel regisztráljuk: a Dóm téri szerkezet sokkal szélesebb dinamikai árnyalatokat, az énekeseknek pedig szabadabb mozgást biztosít. A „magyar világsztárok" teljesítménye a szünetben ugrásszerűen feljavult; kis túlzással azt is mondhatnánk, ekkor egy másik előadás kezdődött. A 23 esztendős Nyesztyerenko-tanítvány, Lukács Györgyi szopránja nem elsősorban szépségével. inkább kifejezőerejével hatott. Az ifjú énekesnőhöz sokkal közelebb áll az a felnőtt drámai hősnő, aki Leonóra az utolsó felvonásban, mint az első kettő elfogódott kislánya. Még az is érthető, hogy B. Nagy János (Manrico) picit idegesen énekelt, amíg nem jutott túl a gyilkos Strettán. Ebben aztán a két magas cét hibátlanul megfújta, s utána dallamformálása nyugodtabb, éneklése egyszerűbb, jobb lett. Azt azonban nehezen tudnám megmagyarázni, miért óvatoskodott az első két felvonásban Miller Lajos. A kitűnő baritonistának Luna gróf egyik legjobb szerepe (ezzel szerepelt a Metropolitanban is), a hangja is rendben volt, mégis még híres áriáját is némi szorongással énekelte. A táborképtől fogva aztán a tőle megszokott felszabadult lendülettel és magabiztossággal énekelt. Persze B. Nagy és Miller (Polgár László mellett) ma az a két férfiénekesünk, akik valóban világszínvonalú matériával rendelkeznek. A telpes hangterjedelmet fölényesen birtokolják, orgánumuk fényes, magvas, éneklésük mindig szenvedélytől átitatott. Végig magas színvonalú alakítást nyújtott viszont Mészöly Katalin. Idei fellépése ugyan nem ment felfedezésszámba, mint a tavalyi Amneris, ám ez az Azucena bármelyik nemzetközi színpadon megállná a helyét. Nem értem, Ferrando basszus szerepét miért a baritonista Gurbán Jánosra bízták. A Szegedről elszármazott fiatalember megbízhatóan énekelt, ám a fekvés hallhatóan mély volt neki. Vajon tavalyi előadásmentő beugrását (Aida — Amonasro) igyekezett neki ily módon meghálálni a direkció? Az Operaház kórusa és a Honvéd Együttes férfikara sokszor lötyögött, nem mindig találkoztak össze a Postás Szimfonikusokkal. Ez persze karmesteri probléma is. Kemenes Fanny ruhái — a díszletet némileg ellenpontozva — színesek és sötét tónusúak. Különösebb találmányáról nem számolhatok be, arról viszont igen, hogy a főszereplőknek a kosztümök előnytelenek. A katonakórus alatt a színpadon olyan erődemonstráció zajlik, amely egy régi moszkvai november hetedikének is becsületére válna. A dárdások, pajzsosok menetoszlopa azonban önmagába fordul viszsza, körkörösen járnak. Ez az epizód akár jelképe is lehetne ennek a színpadra állításnak, mely fontosabb feladatának tekinti_ hogy megfelelő látványosságot produkáljon, mint hogy a darab problémáira keressen választ. S amikor fél 12 tájt a Szigetről hazafelé ballagtunk, a szökőkút mellett ismét fölmerült bennem a délutáni kérdés. Igen, érdemes végigcsinálni. Elsősorban az énekesek miatt. Márok Tamás Tévéjegyzet A Via Mala különös esete Lukács György, mint elvetemülten luaixis. ta esztéta, biztosan örült volna ennek a filmnek, ö, aki az istenek költőjétől, Hölderlintől is számon kérte a polgári társadalom bírálatát és a francia forradalom átélését, ebben az alkotásban mindent megtalált volna: a korai kapitalizmus embernyúzó, kizsákmányoló hangulatát, a tőkés pénzimádatot és még más egyebet is, ami a szocialista szem-szájnak ingere. Ha megérhette volna... de nem érte meg. Így számunkra is az maradhatott ez a mű, ami: egy kiváló színészekkel eljátszatott. jól megrendezett, élvezetes színdarab. Melyben a legcsodálatosabbak a díszletek voltak, vagyis Svájc maga. Egy ország sziklákkal, hegycsúcsokkal, kékes vizesésekkel, sebes patakokkal, kastélyokkal és vízi malmokkal. Ezért is volt gonosz ez a film, mert magatehetetlen vágyainkat bitorolta, de ugyanakkor azért is, mert arra vártunk, hogy megtörténjen: a vérontás, a lialál. a gyilkosság. Hol van már a krisztusi remény, a hit a gonosz megváltoztatásában, hogy puszta, önzetlen szeretettel meg lehet váltani a rosszat? Mert felesleges emberek — még akkor is, ha mi magunk sem merjük bevallani — közvetlen környezetünkben is vannak. Iszákosak és megátalkodottak, akik a bűn örök erejével újra és újra ránktörnek. Talán az apa halálával tőlük is megszabadultunk. Ezért kell reszketnünk az ítélethozatalkor? /innak ellenére érezhettünk így. hogy az öreg Lauretzet játszó Mario Adorf inkább látszik művelt ügyvédnek (ha van ilyen), mint vérszomjas malomgazdának, és az Andreast alakító Juraj Kukura (a művelt ügyvéd) meg külsejéből ítélve maga lehetett volna a megtestesült Sátán. A Sátán! Akit oly sokszor emlegettek bírák, megőrült, csapzott anyák, tébolyult napszámosok. Az ördögbe isj hát mégsem a kapitalizmus...? Egyedül Dosztojevszkij tud ilyen hidegvérrel megszentségteleníteni mindent és mindenkit. „De mi lesz a gyermekekkel, vagy nekik is szenvedniük kell?" — kérdezi Ivan Karamazov. A valasz: igen. És egyetlen mentsvár létezik csupán: a szépség. Tehát Niklaus. azaz Dominique Pinon, sohasem menekülhetett. Sántaságának és rútságának cellájában kellett várnia a halálos Ítéletre. így. Mert alakítása olyan tökéletes volt, hogy ezt a szerepet már soha mással elképzelni nem tudnánk. Bar ez a kijelentés áll Maruschka Detmersre (Silvie) is. Aki még azt is el tudta játszani, hogy szép. Mert — más filmjeit nézve kiderült — nem feltétlenül az. Képesek vagyunk hinni a szépség mítoszában, tehát a legfőbb áldozat nem szabad, hogy csúnya legyen. Ez az amerikai giccsalkotasok. egyik legfőbb törvénye is. De ez a történet a svájci esztétika (talán nem is csuk svájci) legfőbb szabályai szerint folyt le. Vagyis Dürrenmatt Fizikusainak 21. pontja szerint: „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be" Tehát ez lenne a tökéletesség feltétele? És ha igen, miért? Talán azért, mert a Lauretzek valahol a közelünkben élnek. Főleg itt, ahol az „elmúlt negyven évben" minden a drámaírás előbb említett legfőbb szabályai szerint ment végbe (!). Végső tanulságul mit is lehetne tehát ide írni. mint a fent már megidézett úr egy „kicsit" kifordított mondását: a legrosszabb kapitalizmus is jobb a legjobb szocializmusnál. Kolozsi László