Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-25 / 212. szám

19ÍJ0. augusztus 25., szombat Gazdaság — Politika 3 Mit tudnak a japánok, amit ml nem tudunk? A japán gazdasági csoda hátterében a rendkívüli magas színvonalú termékek, a dolgozók igen magas termelékenységű és kiváló minőségű munkája, no meg a számunkra elképzelhetetlen munkahelyi elkötelezettsége, munkahelyi hűsége rejlik — körülbelül ezek azok a közhelyek, amelyeket a tömegkommunikáció fáradhatatlan -munkája eredményeként ma már mindnyájan tudunk. Közhelyek ezek a megállapítások, amennyiben messze nem adnak -igazi választ arra, hogy valójában miben különbözik a japán munkaerő az európaitól, az amerikaitól, és főleg miként hozható létre olyan munkahelyi légkör, vezetési stílus, érdekeltségi rendszer, amely a japán csodát exportálhatóvá tehetné. Ám a csoda ettől még csoda marad, ezért mindenképpen tanulságos a kísérlet, amelyet a Persormel című amerikai szaklap tett, amikor szakértői megnézték, mi van a valóságban a Japánról szó közhelyek mögött A két nagy riválist, az Egyesült Államokat és Japánt összehasonlítva megállapítható, hogy jóllehet az előbbi vitathatatlanul a kutatás és fejlesztés éllovasa a világon, ám a japánok lényegesen jobban alkalmazzák azt, amit tudnak. Amerikában sok nagy értékű találmány sosem kerül ipari alkalmazásra, ez Japánban elképzelhetetlen. Olyan szoros a kapcsolat a kutatók és a menedzserek között, hogy akár -hetek alatt is megjelenik az új felfedezés a termelésben. Az iskolarendszer, főleg az alapképzettség tekintetében az amerikaiak hátrányban vannak a japánokicai szemben, a szigetországban -bizonyos számú lakosra kétszer annyi mérnök jut, mint az USA-ban. Ráadásul, ezek a mérnökök nagyrészt az amerikai kollégáiknál viJáglátottabbak, ami behozhatatlan előny az idegen kutatások, más kultúrákbői származó fejlesztések alkalmazásánál, továbbfejlesztésénél. Márpedig Japán közismerten nem kis részben erre építette „csodáját". A japánok a mi fogalmaink szerint elképesztően sok időt fordítanak az új munkások betanítására. Átlagosan 2-3 hónapig vezetik be az új dolgozót a vállalat történetébe, termékcsaládjainak tudnivalóiba, a cég filozófiájába. Azon túl, hogy teljesen egyértelművé válik az új munkás számára, hogy mi a feladata, miért felelős, bármilyen problémájával kihez fordulhat, ezek alatt a hónapok alatt jön létre az a szoros kötődés, amely a munkahelyi -hűség egyik záloga Japánban. A szigetország gyáraiban kulcsszerepúk van a személyzeti osztályoknak. Nagyrészt náluk dől el, hogy miként idomul az új -munkaerő a vállalathoz, menynyire -lesz számána személyes úgy a vállalat minden ügye. Például a minőség. Nálunk is megpróbálkoztak egyik-másik vállalatnál a minőségi körök bevezetésével, amelyek azt a célt szolgálják Japánban, hogy a munkafolyamatok ésszerűsítésében, a -hibaforrások feltárásában kulcsszerephez jusson az, aki az adott munkahelyen dolgozik. -Mindez -már Amerikában sem tudott igazán elterjedni. Hát még Európában, vagy nálunk. Persze dőreség lenne azt hinni, hogy a meghatározott földrajzi, történelmi, kulturális örökségre épülő japán mentalitás egyszerűen bevezethető bármely más országban. De ha a misztikától megfosztjuk a japán csodát, kiderül, hogy sok eleme nincs kontinenshez kötve. Minden egyes dolgozónak pontosan körülhatárolt feladatot, áttekinthető követelményeket és kifogástalan munkafeltételeket kell adni. A termékek iminőségét a tökéletességig kell javítani. Az elért eredményekkel soha nem lehet megelégedni. Meglehet, ezek is közhelyek — nálunk. Japán viszont ezektől a közhelyektől lett világhatalom. P. É. Egy melankolikus forradalom — Augusztus 20-a három legnagyobb nemzeti ünnepünk egyike. Most azonban — néhány, hét múlva — helyhatósági választások véglegesíthetik a rendszerváltást. Mentesithetö-e ilyen politikai helyzetben a nemzeti ünnep a kezdődő kampánytól? — Az idei augusztus 20-a kampánymegnyitó is egyben; s ezt a politikai pártok igyekeznek minél inkább kihasználni. Jómagam is számos helyen — Pest és Bács-Kiskun megyében, s itt Ópusztaszeren — vettem részt az ünnepségeken. Meglepő, hogy — bár ez évben immár a harmadik választásra készülünk, sőt, az egyik ezek közül kétfordulós volt — nagy az érdeklődés iránta, talán még az országgyűlési képviselőválasztásokénál is jelentősebb. Az emberek tehát megértik, hogy mi a tét: tényleges változások csak akkor lesznek, ha helyben mindenütt megtörténik a hatalomváltás. — A helyi pártszervezetek úgy foglaltak állást, hogy augusztus 20-át nem használják ki propagandacélokra. Ennek ellenére rengeteg SZDSZ-es zászlót láthattunk lobogni, amidőn Göncz Árpád helikoptere landolt a szeri pusztán, illetve, amidőn az Arpádemlékműnél beszédét elmondotta. Teljesen kikerülhetetlen, hogy e nemzeti ünnep bizonyos mértékig a pártok propagandakampánya részévé váljék? — Politikai beszédet — ragyogó beszédet — itt, Öpusztaszeren csak Göncz Árpád tartott, de nem SZDSZ-esként, hanem elnökként. Tudomásul kell vennünk, hogy többpártrendszerben minden ünnepünkbe valamilyen módon bevonul a politika; s a pártok az ünnepiek kapcsán Beszélgetés Demszky Gáborral Az idei ópusztaszeri Szent István-ünnepen ismét felállították sátraikat a politikai pártok. Kiadványaik, jelvényeik, propagandaanyagaik árusítása, osztogatása közben a szimpatizánsok, az arra járók találkozhattak a párt helyi ésjvagy országos vezetőivel is. Demszky Gábor parlamenti képviselő, az SZDSZ ügyvivője a szabad demokraták és a Fidesz közös sátra előtt „állta" a kerdéseket (s a rekkenő hőséget); itt kértem tőle az alábbi interjút. bizonyos propagandát fejtenek ki. Nem hiszem hogy ez elkerülhető. Azt kell szabályozni — s ez a rendezők feladata —, hogy az ünnep jellege megmaradjon. Mindezt a pártok fölött álló köztársasági elnök személye és beszéde biztosította. — Ma itt, Ópusztaszeren több ízben elhangzott a Szózat, a Himnusz. Hogyan érzi magát ezen az egyértelműen „keresztény, nemzeti'' ünnepen? — Három fontos únnep>e van számunkra a Magyar Köztársaságnak: március 15., augusztus 20., és október 23. Március 15-e, mint a nemzeti függetlenség, a forradalom, a szabadság, (a sajtószabadság) ünnepe; ebbe a sorba illeszthető be október 23-a is. Augusztus 20-a — mintegy ellenpontozva ezt — a stabilitás, az állameszme folyamatossága jegyében ünnepeltetik meg. Jómagam augusztus 19-én és 20-án a szabadságról beszéltem; arról, hogy nem érzékeljük igazán; végre szuverén ez az ország, félelem nélkül lehet élni, az embereksorsa immár a saját kezükben van. Az anyagi gondok, melyet a múlt rendszertől örököltünk, most kissé elhomályosítják a szabadságértéket; márp>edig szabadság nélkül nincs jólét, nincs biztonság, egyéni-családi boldogulás; a szellem szabadsága nélkül nincs alkotó munka, ahogy tudományos kutatás, és vállalkozás sincs; szabadsági érzület nélkül nem mer az ember elindulni egy vállalkozásban; nem meri befektetni a pénzét, nem képes kitalálni, hogy mi az, ami az övé, ami a megélhetését is biztosítja, s egyúttal egy közös boldogulás felé vezet. Erről beszéltem az augusztus 20-ai ünnepségeken, ami jelzi, hogy a szabad demokraták számára ebben az ünnepben is a legfontosabb érték — a szabadság — mennyire meghatározó. — Nem találta túlzottnak a „magyarkodást"? — Göncz Árpád beszéde nem erről szólt, s azt sem kifogásolhatjuk, hogy az emberek itt többször is eléneklik a Himnuszt és a Szózatot. A magyar gondolkodás rendkívül negativisztikus; mindig arról beszélünk, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni, s nem arról — amelyről a normális demokráciákban —, hogy hogyan lehet valamit elérni! Hiszen most arról van szó; egy óriási lehetőség áll előttünk, igen, a dolgokat meg lehet oldani, igen, a nemzetközi feltételek sem voltak számunkra még ilyen jók, mint most; igen, egy sokkal nagyobb bizakodással, erővel kellene dolgoznunk, mint amelyet most tapasztalunk. Érdekes, hogy e felismerés első „haszonélvezői" az értelmiségiek voltak, például az újságírók, a szavak emberei, akiknek egy óriási, új világ nyílt meg azzal, hogy nincs már cenzúra; a tudományos kutatásban hasonlóképp van ez. A nagy tömeg számára ugyanakkor mindez még nem látszik. Ez egy melankolikus forradalom, egy értelmiségi forradalom volt; az emberek többsége ugyan tudja, hogy valami nagy dolog történt, ám mégsem éli meg igazán. — Csongrád megyében beszélgetünk, ahol az elmúlt választásokon atütö sikert aratott a Magyar Demokrata Fórum. — Remélem, nem ismétli meg ezt a sikert... — Eszerint az SZDSZ nem könyvelte el Csongrád megyét „MDF-es megyének", s erőfeszítéseket tesz, hogy pozícióit erősítse? — Hamarosan letelik a 100 nap, véget ér a türelmi idő. Remélem, a választók is érzékelik, mennyi a beváltatlan ígéret; hogy a tavaszi nagytakarítás elmaradt; hogy a privatizáció nem halad; hogy a kormány bizonytalan. Gondolom, itt is érzékelik ezt, ahol az MDF kétségtelenül átütő sikert aratott; a ahol Király Zoltán is — úgy gondolom — kompromittálódott népszavazási kezdeményezésével. Mi egy gondolkodó, ,gondoskodó önkormányzatot képzelünk el; sok független jelöltet, igazi szakembereket fogunk állítani; nem akarjuk pártviszályok színterévé tenni sem a kampányt, sem — később — a megválasztott képviselőtestületet. A szabad demokraták célja az, hogy az önkormány- ' zat valóban a helyi ügyekkel foglalkozzon, s ne váljék a nagypolitika kicsiny színterévé, Sandi István A kisgazdapárt megyei elnöke jelentette ki nép>es fórumon, neki ugyan vannak gépei, sőt egy kis Dutra traktora is van, mégis rászorul a téesz re, mert a föld művelése már nem ugyanaz, mint 30-40 évvel ezelőtt Legjobban és legtöbbet azok tudnának mesélni, akik meggondolatlanul belevágtak a tanyás gazdálkodásba, szakmai ismeretek nélkül, és egy esztendő leforgása alatt csúfosan tönkrementek, elgazosodtak a tanya körüli szőlő-gyümölcsösök, a jószágok elhullottak. Ki ne akarna tulajdonos lenni? Nem akarok én a magángazdaságok, farmergazdaságok fölött pálcát törni, eszem ágában sincs. Annál inkább nem. hiszen számtalan előnye is mutatkozik, es sokan éltek is ezekkel. Csinálja csak, akit ez: boldogít! Sőt megvallom, eleinte értetlenül álltam a Parasztszövetség ós a kisgazdapárt rehabilitációs törekvéseivel szemben. Ma már elismerem, mint történelmi szükségszerűséget, hiszen a társadalmi-politikai változásokat követnie kell a gazdasági változásnak is. Ellenkező esetben semlegesítik, hatástalanítják egymást. Márpedig az államp»árt idején, vagy a sztálinista diktatúrában erőszakkal létrehozott mezőgazdasági nagyüzemek nem számolhattak annak idején azzal, hogy a "90-e.9 évek elején rendszerváltás zajlik Magvarországon, és az úgynevezett szocialista tulajdon köddé válik. Csakhogy ezek az üzemek mar régen nem azonosak a hajdanán alakultakkal, s évnen napjainkban alakulnak át az Európában i<s elfogadott, valódi szövetkezeti modellekké. Legtöbbnek a vezetője 4-8 éves volt a nagy törvénysértések esztendeiben, és a szövetkezetek szervezésekor is gyerek: ne lássanak hát mindegyikben ellenséget! Végtére is: ki ne akarna itt tulajdonos lenni? Gazdálkodni, piersze — még akkor is. ha a kényszer rávinné —. jóval kevesebben A földtulajdonion rendezésének az is aki sohasem akarta művelni a földet (ök is több százezren lehetnek.) Csattanós He essen térdre ez a nép (3.) Bárók minden mennyiségben érv ez manapiság: zömében azok a városiak kapják vissza a földjüket, akik mezőgaz^ dasági termelést nem folytatnak, akik p>edig a szövetkezetekben dolgoznak, de nincs saját földtulajdonuk, és a mindennapi kenyerünk jó részét megtermelik, óket igazságtalanság éri. Igaz, azonnal következik erre a válasz: és azok a téesztagok, akik a szövetkezeti vagyon nevesítésével mostanság milliomosok lettek, nem gondoltak arra, hogy éppten a mások földjén gyűjtötték össze a vagyonukat? A megosztottsággal nem leszünk gazdagabbak A sarkos fogalmazásoknak, az ellenérveknek se szeri, se száma. Tulajdonképpen történelmi igazságtétéi készül — ebben nincs is vita. megosztottság —, de hogyan? Hogyan lehetséges újabb igazságtalanságok nélkül azt véghezvinni? Sorskérdés? Magyar kérdés? Hogy itt mindig es mindent a parasztiággal fizettetnek meg? A megosztottsággal nem leszünk gazdagabbak, hiába vannak már vörösbarók. zöldbárók és fehérbárók (a szövetkezetiek szerint az utóbbiak a szocializmusban harácsolták össze a vagvonukat. és most különböző pártok tagjaiként mossák tisztára). Az is megjósolható, sok fejfájást okoz ez a változásra kényszerített mezőgazdaság. Pedig mi mindannyian, akik bérből, fizetésből élünk, és ki vagyunk szolgáltatva a piac minden rezdülésének, talán meggondolatlanul, de könnyen rávágjuk: a tulajdonjogát (nem pedig a földet) kapja vissza mindenki, a nagyüzem ptedig fizessen a használatáért tisztességes haszonbért! Ha nincs miből, akkor bocsásson ki részvényeket a tulajdonosoknak, s ha nyereséges a gazdálkodás, akkor jut is, marad is. Megszapjorodtak pjostámban is a kiáltó ellentétek; kisgazdák írják, hogy a téesz nem méri még ki a parlagföldeket sem, hiába veri fel a dudva, gaz, legfeljebb bérletbe adna. A másik levélíró a háztájiját félti, mert hiszen az nem jár, ha egyszer már tulajdonos lesz, arra való a másfél hektár, s amit, ugye, eddig ingyen kaptott, most megveheti, ha a kormányzatnak hinni lehet, egy színes televízió áráért. A befolyt p>énzeket sem nyeli el az államkassza nyomtalanul, hiszen ezen összegek a földvédelmi alapba kerülnek, s ebből fedezik többek között a földnyilvántartás, a térképészet költségeit. Hanem a legnagyobb panaszt és kétséget el ne felejtsem: mi lesz a nyuadíjakkal? Az új gazda, helyesebben, a legújabb gazda kitől kaoia maid a nyugdíját ha eliárt felette az idő? Emlékezzenek csali, évtizedig is eltartott a csatározgatás ez ügvben. mire a oaraszt, hasonlóan más osztályok dolgozóihoz, nyugdíjra jogosult. Micsoda örömöt, elismerést,' megnyugvást jelentett. A farmer maga gondoskodik erről Ha van pénz. lesz nyugdíja; ha nincs penz. akkor meg minek? Nem jó lenne, ha újra divatba jönne a felvég és az alvég világa. Pedig már néhány faluban igen éles a helyzet, durva szavak mellett az öklüket rázzák egyesek, s van olyan szövetkezet ahol vagyonvédő csoportok alakultak, nehogy szétvigyék a közöst Akik nem ismerik az érvényben levő törvényeket és a szövetkezeti tulajdon megoszlását, türletmetlenül. s igen-igen meggondolatlanul, arra biztatják, arra akarjak kényszeríteni a téeszvezetőket. hogy még a parlamenti döntés előtt mérjék ki a földeket az igénylőknek. Nem restellnek pereskedni sem, piedig hát éppen törvénytelenségre akarnák kényszeríteni a nagyüzemeket. Miért? A szövetkezetekben levő öszszes földterület 35 százaléka a tagság nevén van, aki tehát vinni akarja a földjét, minden további nélkül megteheti, azt csinál vele, amit akar. Az a 65 százalék viszont, amelyiket a szövetkezet megváltott tagjaitól, & kifizetett, semmiképpen nem mérhető ki, legalábbis addig nem, amíg a Parlament erről törvényt nem alkot. Szegény embert az: ág is húzza, tartja a móndás. Lám-lám. mennyire igaz, hiszen nyakunkon az aszály okozta kiesés, különböző becslések, adutok mutatjuk a félelmetes pusztítást, s bár én magam mindegyik variációban kételkedem, azt biztosra veszem, ha a legszolidabb felmérést fogadom is el. hogy legalább annyit elvitt ez a ta_ Ián évszázad aszálya mint amennvi egy jó esztendőben az egész szövetkezeti mozgalom tiszta nyeresége. S ráadásul itt az éppen táiainkon bujkáló sertéspestis.- ki tudhatja, hogy ez is -hánv százmillió dollár exporttól foszt meg bennünket? Értékből értéket! Mivel is kellene befejeznem ezt a helyzetfeltárást? Két dolog jut hirtelen eskembe. az egvik, hogy amikor szétosztottuk a földet 1945ben. annyira belejöttünk a trancsirozásba, hoav a végén azt is vittük, amit nem szabadolt volna, bútort, zongorát, kivágott fenyőket, válvogot a kastélv falából, termelési eszközöket. Pedig milyen hasznát vehettük volna ezeknek! Az értékből értéket csinálhattunk volna. (Lásd: kastélyprogram.) És. eszembe iut Veres Péter egyik írása az aszályról. ha jól emlékezem, éppten a harmincas években írta: félelmetes pusztítás Után úgy maradt n+t „ aatda <A. szerivel azt se tudta, éljen vagv halion-e? Én nagyon félek az osztálytól. Főien attól. amelyik a gondolatainkat felperzseli. Sz. Lukács Imre