Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-21 / 208. szám

Szegedi táncosok a hajón Vikidál Gyula biciklivel érkezett Hölgyek gyűrűjében a mecénás Vidám búcsú Istvánék a hajón Az ünnep estéjén utoljára hallottuk a Dóm téren az István, a király népszerű dalait, az előadászáró Himnuszt, és utoljára láttuk a tűzijáték színes röppentyűit... A rockoperában közreműködő művészeket vasárnap este a maga módján búcsúztatta el a Szőke Tisza Kft.: vendégül látták őket — és Spéter Erzsébetet. Gyenes Kálmán a tiszai hajón fotózott. 1990. augusztus 21., kedd KllltÚrCl Müvek a családról „Csak röhögve lehetett kibírni Egy táncos ritkán közreműködő a prózai színdarabok születésében. Aki látta a Dóm téren Sütő András A szúzai menyegzőjét, észrevehette: a színre lépő statisztéria a drámában több helyütt pontos koreográfiára mozog, s néha afféle „prózai tánckar" módjára működik. A mozgás rendkívül fontos eleme a szabadtéri játéknak, hiszen az óriási térben minden statikus jelenet meghal. A hatalmas nézőtérszínpadtól távol esősoraiban a szemlélő már csak a színes, a háttérből kiváló, vagy mozgó alakokra figyel. Ezt jól íudta a rendező Ruszt József, nyilván ezért kért maga mellé profi koreográfust. Valkay Ferenc a Temesvári Opera tagja. Európában is jegyzett táncművész, koreográfus. A szegedi szabadtérin még sohasem dolgozott. — A próbák alatt figyeltem, amolyan mindenes rendezőaszszisztensként működött... — A mozgás átszövi az előadást, ezért állandó készenlétben kell lennem. Valójában táncos vagyok, csupán egy éve koréografálok. A színpadot is táncos-szemmel figyelem. — Ön, aki odaátról jött, hogyan szembesült a Ruszt-féle Ceausescu-aktualizálással? — Mi ezt ott másképp látjuk. Mostanra jócskán megváltozott a kondukátor státusa. Ki sem mondjuk a nevét. A képét, szobrát inkább eltüntetjük, mini hogy színpadra tennénk. Túlságosan megtisztelő az egy ilyen-kisszerű diktátornak. Ha a temesvári színház, opera előadásait az utóbbi három évben valaki folyamatosan követte, az döbbenetes tanulságokat szűrhetett le a tapasztalatokból. A forradalmat közvetlenül megelőző időszakban olyan dolgokat mondattak el a színpadon a művészekkel a rendezők. amik egyértelműen a diktatúráról. s az ellen szóltak. Ólyan szimbólumok kerültek a nézők elé. amik ordítóan. leplezetlenül közvetítették az „uralkodó ház" felé sugárzó gyűlöletet. A színpadon ugyanaz zajlott, ami a nézőtéren, az életben. S a forradalommal mindez aktualitását vesztette. Ma ugyanezek a megoldások feszültség nélkül, más tartalmakkal bíró. esetleg üres ötleteknek tűnnek. A történelem egy pillanat alatt átlépett rajtuk. Ma másféle lélektani folyamat zajlik, a diktátort igyekszik mindenki elfelejteni. Ma már minőség kell. — Gyorsan ki lehet törölni a nyomokat, melyeket a színészek. művészek lelkében, agyában s a színházi struktúrában hagyott ez a rendszer? — Azt hiszeYn. igen. Ezt a rendszert csak azok a művészek bírták ki, akiknek megmaradt a humorérzékük. Nekünk táncolni kellett azokban a román operákban, melyekben mai szerzők a nagy uralkodó pár és családja életét, hőstetteit énekelték meg. Képzelheti, milyen művek voltak ezek! Csak röhögve lehetett kibírni a fellépéseket. Jómagam évekig rendeztem, koreografáltam a stadionméretű* május elsejei díszünnepségeket és más össznépi mutatványokat. Ilyenkor a több hétig tartó próbák idjén 36 ezer embert, több száz táncegyüttest tereltek össze, és zártak be a szó szoros értelmében a stadionba. Koreából hozattak filmeket, az ottani nagy ünnepségről készült videofelvételek alapján kellett nekünk megkomponálni ezeket az agyrémprodukciókat, ahol több ezer embernek kellett egyszerűen leülni és felállni. Én a pályára odamcszelt. Ceausescut és kommunizmust éltető jelszávakon elhelyezkedett gyerekeknek így vezényeltem a mikrofonból: Ceausescu le! Kommunizmus le! Míg az egyik rendór — a több ezer odarendelt közül — meg nem kért rá. hogy hagyjam abba. és valahogy másképp adjak instrukciókat a tömegnek. Egyébként úgy tűnt. maga is jól szórakozott az ötletemen. Ha egy ilyen ünnepséget végigkínlódtam. akkor egy darabig békén hagyták. — Külföldre hogyan jutott ki? — Turistaként sehogy, táncosként viszont kiengedtek. Sok helyről kaptam meghívást, s úgy látszik, fontosnak tartották. hogy romániai művészek külföldön az ország nevét öregbítsék. Nekem ez óriási felszabadulást jelentett. Otthon ugyanis alapműveket, szerepeket nem táncolhattam el; Soha nem tűztük például műsorra Bartók Fából faragott királyfiját. vagv a Csodalatos mandarint. — Politikai okok miatt? — Nem. A román állam egyszerűen nem költött erre 400 dollárt. Ennyi jogdíjat kellett volna fizetni az USA-nak a Bartók-művekért. — S most milyennek látja a romániai színházak jövőjét? — Temesvár, s az ottani színház helyzete sajátos. Mi Románia nyugati szélén több információhoz jutunk, mint az ország más területein élók. A társulat többnemzetiségű, de ebből sohasem volt probléma. E városban nem éleződött ki akkora ellentét magyar és román lakosság között, mint mondjuk Marosvásárhelyen. Emiatt itt. úgy gondolom, hamarabb elindulhatunk Európa felé.-mint azokban a városokban. ahol egyelőre alapvető, személyes jogokért folyik a harc. Nem tesz jót ennek az országnak, ha az.terjed el róla világszerte, hogy képtelen túljutni a gazdasági fejlődést gátló belsó ellentéteken. Egyetlen nyugati tőkésnek sem lesz kedve pénzt befektetni egy tűz-, fészekbe. Úgy gondolom, ennek kellene tudatosulni legelőször a román, a magyar, a szerb. a német ajkúakban. Egy kicsit meg kellene próbálni kívülről szemlélni magunkat és a helyzetünket. A színház, a művészet jövője is jórészt ennek a szemléletváltásnak a függvénye. Pacsika Emília Temesvár képírói 1. A két előjelű hagyománytalanság Nemcsak korát tekintve fiatal s eléggé újkeletű, hanem friss és fogékony szellemével, merész és korszerű beállítottságával és irányvételével, gyorsiramú fejlődése, látványos beérése elevenségével, dinamikus lendületével is meglepően fiatalos. élénk pezsgésű. lankadatlanul tevékeny és eseménydús a Maros és a Duna közén elterülő Bánság gazdasági, közigazgatási és művelődési központjának képzőművészeti élete. B4rmennyire különös és elgon-' dolkoztató, a korábbi évszázadokban a roppant komoly s mozgalmas történelmi múlttal „megáldott" Bega-parti városban nem teremtődtek meg valahogy a folyamatos, a szerves plasztikai tevékenység feltételei és keretei. A körülmények mostohasága, a fegyverek túlságosan gyakori ropogása megakadályozta, hogy „az vég Temesvárban" megtelepedjenek, tartósabban tanyát verjenek a muzsik. A szépmívesség hajdani emlékeit — amelyeknek meglétére a fennmaradt. írott dokumentumok. korabeli feljegyzések utalásaiból következtethetünk —, elnyelte a vidéket elborító irdatlan mocsár. széthordták a különféle páncélokat viselő harcosok, porrá zúzták a mozsarak golyóbisai. A középkori, ékes Temesvárból, amely Károly Róbert korában hosszabb időn át királyi székhelyként is szolgált, egyetlen épület, ódon falmaradvány, faragott kódarab, veretes szobor vagy festmény sem őrződött meg. mentődött át az utókorra. A történészek kiderítették, hogy a várkastélyt reneszánsz stílusban átépítő, jelentősen kibóyítő, a várfalakat nagy költségek árán gondosan és céltudatosan megerősítő Hunyadiak, valamint Kinizsi Pál, Losonczy István, s még jó néhány temesi várkapitány szolgálatában felkészült olasz és magyar piktorok, serény kó és fafaragók, és tehetséges miniatúrarajzoló barátok dolgoztak. Alkotásaikat is ismétlődő háborúk, s a török hódoltság több mint másfél évszázada emésztette el, semmisítette menthetetlenül meg. Elenyészően kevés emlék maradt fenn a török időkből is, pedig a neves utazó, Evlia Cselebi leírása szerint a temesvári ejálet fővárosát számos művészies külsejű, mutatós, kiképzésű épület ékesítette. Különösen a széljárást is érzékenyen jelző, díszes Kakas-kapu nyerte el tetszését, „mely egészen fából készült ugyan, de nagyon művészi épület, úgyannyira, hogy minden jövő-menő és vendég megállapodik annál." Mindössze egy eredeti formájából többszörösen kivetkőztetett erzsébetvárosi ház, a pasák nyaralójának falmaradványai, néhány turbános sírkő, s két feliratos márványtábla emlékeztetett a félhold ádáz uralmára, amely siralmas helyzetbe süllyesztette a várost és vidékét. Gyökeresen megváltozott többek között a fejlődésében gátolt, több mint másfél évszázackin át erősen visszavetett Bánság nemzetiségi összététele, struktúrája. Miután Savoyai Jenő győzelmes délvidéki hadjárata nyomán, 1716. október 18án Temesvár is az osztrákok kezére került, nagy lendülettel látták hozzá az ostrom által megviselt település komoly katonai erőddé és ismét keresztény várossá formálásához. A Vauban-típusú téglavár falainak, a különféle kincstári épületek jellegtelen, merév homlokzatainak építésével párhuzamosan helyreállították a korábban mecsetként szolgáló templomokat, újabb egyházi és középületek sorát emelték a rendezett belvárosban. Jórészt bécsi és olasz építészekkel. szobrászokkal és festőkkel dolgoztatott a Temesi Bánság katonai és polgári adminisztrációja. A régi városháza, a „német magisztrátus" épületét Pietre Del Benzo tervei alapján emelték, míg a katolikus püspöki székesegyház impozáns tömbjét Emánuel Fisch'er von Erlach tervezte. A barokk stílusban emelt dóm belsejét Michael Unterberger és Josef Schöpf bécsi festők, illetve Josef Ressler és Johann Müller osztrák kőfaragók alkotásai dekorálják. A helytörténészek egybehangzó állítása szerint Temesvár napjainkban is látható régebbi köztéri szobrát, amely a Bánság védőszentjét, Nepomuki Szent Jánost ábrázolja, a távoli Csehországból szekérrel'hozták a Bega-partjára, a szent nevét viselő egyesület buzgó tagjai. A töröl metszett bánsági képzőművészetnél* a görögkeleti templomok rátermett ikonfestői vetették meg a 18. század végen, s a 19. század elejcn az alapjait. Meg a bécsi Habinger festette meg az 1746-ban épült szerb püspöki székesegyház falfreskóit, a Mihajlo Janics-faragta gyönyörű ikonosztáz szcntképci azonban már a „rác Tizianként" emlegetett Konsztantin Dániel tehetségét dicsérik. A műfajnak olyan jeles művelói éltek és dolgoztak hosszabb-rövidebb i,dón át Temesváron, mint Bazil Jovannovics, Szava Petrovics, Nyikulaj Alexics, Lyubomir Alexandrovics vagy a Szöregen született Teodor Illics. Jórészt bécsi mesterektől tanultak az arc- és életképfestészeí bánsági úttörői, gyér számú és szerény tehetségű meghonosítói, akiknek sorából Anselm Wagner, JoSeph Koppold, Melegh Gábor, Fialta Antal, Johann Walder neve érdemel említést. A nagyobb formátumú tehetsegek, akiknek bölcsője Temesváron vagy a Bánság valamelyik más településén ringott, sorra szétrajzottak a szélrózsa minden irányába. Temesvári borbélyinasból avanzsált a bécsi szépművészeti akadémia hallgatójává, majd miután Olaszországot és Párizst is megjárta, az angol király udvari festőjévé, Brocky Károly, aki Viktória királynő és férje, Albert herceg arcképei mellett többek között a Londonba menekült Kmetty és Mészáros honvédtábornokok portréit is megfestette. Münchenben és Dél-Franciaországban szerzett hírnevet a kolostori élet vidám és sikamlós mozzanatainak megfestésével Adolf Ikimborg. Komlossy Ferenc utja Becsbe, míg a Vízkelety Béláé, a Kós Károlyé, az JLJitz Béláé, a szobrász-építész Foerk Ernőé Budapestre vezetett. A temesvári múzeumot megteremtő művészetbarát és tudós főispán, Ormós Zsigmond buziásfürdói udvarházában többek között a fiatal, pályakezdő Munkácsy Mihály is gyakorta időzött. „Ormósnál nyílott ki a szemem" — szögezte le lakonikus tömörséggel buziási élményeit felidézve visszaemlékezéseiben a nagy magyar festő. Bármennyire furcsa és meglepő, a jelentós ipari, gazdasági és kereskedelmi központtá fejlődött Temesvárra úgy köszöntött rá a 20. század, hogy egyetlen, magát a Bega-parti város polgárának valló festőt, szobrászt, grafikust vagy iparművészt sem talált falai között. Büszkélkcdni a gyér. s a töredékes és esetlege<i;tradíciókkal is lehetett ugyan, alapozni és építeni azokra ellenben nyugodt lélekkel senki sem merészelt A hagyománytalanság minden kockázatát, hátrányát és előnyét*bátran vállalva lényegében űj csapásokat vághattak az elszánt úttörők, a temesvári szerves képzőművészeti élet megteremtői. Szekernyés János