Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-18 / 206. szám

1990. augusztus 18., szombat Kultúra 3 fl professzor arcai u txvia UiHíTt* V^f Látnivalók Szörényi—Bródy: István, a király. Előadás a Dóm téren, szombaton, vasárnap és hétfőn este fél 9-kor A Móra Ferenc Múzeum kiállításai (Roosevelt tér 1—3.): Lucs-képgyűjteműny, Patikakiállítás, Móra-emlékszoba. Vinkler László grafikái, dr. Vinkó Percic szabadkai műgyűjtő kiállítása, „Csak egy Földünk van" — természettudományi kiállítás. Fekete Ház '(Somogyi u. 13.): Céhek, céhemlékek Csongrád megyében, Bálint Sándor-emlékkiállítás, Vihart aratva ..., Buday György élete és művei. Szegedi Vár (Móra-park): Szeged múltja, jelene, jövője ... Varga Mátyás színháztörténeti kiállítása (Bécsi krt. 11/A). Ifj Lele József néprajzi gyűjteménye (Szeged-Tápé, Vártó u. 4.). Kass Galéria (Vár u. 7.): Kass János grafikái, John Halas kiállítása. Horváth Mihály utcai Képtár: Szegedi képzőművészek nyári tárlata. JATE-auia (Dugonics téri egyetem): A szocialista irrealizmus gyöngyszemei II., avagy, talált tárgyak egy letűnt korból. Bartók Művelődési Központ, B Galéria: Kalmár Márton szobrászművész kiállítása. Bálind István vajdasági festőművész kiállítása az ifjúsági házban. Fesztivál Kupa röplabdatorna, Lila iskola (szombat, vasárnap és hétfőn). Szeged Kupa — országos tájfutó verseny (vasárnap). Pántlikázott gőzmozdony, avagy a nacionalizmus, mint üzlet Vélhetően a Szabadtéri Játékok Magyar Évada nak legfényesebb csillaga kíván lenni István király rockoperája. Álló csillag, mely a királydombi ősbemutató óta töretlen fénnyel ragyog. No, de valóban csillagfényről van szó? Beletúrunk gyorsan a közelmúlt történetei közé. Mesélik tehát, hogy a királydombi próbákat Pozsgay tüntetőleg látogatta, imígyen biztosítva feltétlen támogatásáról az alkotókat és a művet, miközben egy Aczél nevű űriember szokásosnál is sápadtabban és a szokásosnál is mélyebbre rágta körmeit, ha a klerikális beütésekkel is megfertőzött darabról hallott. Mesélik azt is, hogy az akkori bemutató előtt fölszólították Bródyt, változtasson a renitens szövegeken, mert különben nem lesz előadás, mire a zenész méla undorral rántott a vállán: akkor nem lesz. Végül is eredeti formájukban maradhattak a szövegek, az előadást is megtartották, melyen tizen- és huszonéves fiatalok lelkes kis csapata némi oroszellenességnek is hangot adott, amikor „Andropov, adjatok! Androvov, adjatok!" felkiáltásokkal mégiscsak változtatást eszközölt Bródy János szövegein. Az pedig már egyszemélyes élmény, hogy valamikor az évtized közepén egy kolozsvári kislány csillogó szemekkel büszkén fordította felénk a ruhásszekrény rejtettebb rekeszéből o rockopera dupla lemezét: „Látod, ez is megvan!" E mendemondák esetében nem is az a fontos, igazak-e, sokkal érdekesebb ellenben, miért alakultak ki, s miféle okok éltetik őket? Merthogy élnek ezek a történetek még most is, szájról szájra röppen a hír egykori oroszellenességről, sárba taposott nemzeti érzésekről, kulisszatitkokról Már most tényleg, vajon mi a siker oka? Mitől lehet István rockoperáját újra és újra elővenni, fölmelegíteni, eseménnyé tenni? Ennyire modern, aktuális a máról szóló mű, netán klasszikus alkotás lenne, mely létünk egyetemes problémáit és szubsztanciáit hordozza? Ezeken a kérdéseken elmosolyodtunk. De csak egy kicsit és futólag, nem fölényesen, inkább szomorú ellenkezéssel, hiszen persze, hogy nem erről van szó, mégha Koltay rendező úr egy interjújában idézi is Nóvák Ferenc általa klasszikusnak tartott mondását, miszerint: „Az István, a király klaszszikus alkotás, konvertibilis mű, bármikor beváltható." Szó se róla, be is váltják tisztességgel. Tehetik, lévén a dolog „ki van találva", a dalok slágerekké váltak, a színpadon az élő rocklegendák mellett már a zene is élőben hangzik, a darab látványos és monumentális, van görögtűz, petárda, csillaghullás, száz és száz statiszta, dirrdurr, bimmbumm és a csúcsponton ott tündököl drága dalunk, a Himnusz. A vég például annyira boldog és felemelő, hogy a rendező a főpróbán meg is szólítja a kedves nézőket, énekeljék ők is, hogy „István a mi urunk", dalolja is a hétezer ember könnyes szemekkel, össze-összedobbanó szívekkel, totál magyaron. 'Ez az, kérem szépen, amire az István „utazik", mint mú, a régió legproblematikusabb és veszélyesebb, sokáig durván leszorított jelenségére, a nacionalizmusra tudniillik. Az rendben van, hogy a hamis kommunista jövőképpel és időszámítással Szemben újat kellett állítani, ám az korántsem mindegy, hogy milyet, s főleg: hogyan. Könnyes szemekkel visszanézni Szent István tömjénfüsttöl homályos állameszményére — akarjuk, nem akarjuk, afféle egyszemélyes kis lelki revízió. A múlt szép, a jelen megalázó, a jövőben nem bízhatunk. A darab azt kéri tőlünk, legyünk egy kicsit sóbálványok. Naivan eleget teszünk ennek. Az István permanens sikerét, véleményünk szerim, egyetlen, de kétpólusú dolog magyarázza, hogy bizony készséggel és bájos természetességgel korszerűtlen tartalmában és jellegében, ugyanakkor korszerű a szórakoztató ipar üzleti követelményei alapján. Épp olyan korszerűtlen, mint a tömeg (itt mindig egyszerre van szó mindenkiről!), aminek méreteinél fogva meg kíván felelni. (Jegyezzük meg, a tömeg a mindenkori legkorszerűtlenebb emberi képződmény, mert nincs igazi alternatívája). A darab patetikus, az érzéseket homogenizáló, monumentális, nincsenek ironikus és önreflektív pillanatai, a „mindenegészről" szól, mintha azt össze lehetne rakni, avagy megszólítani, kelet-európai megváltásszindróma. Minderről talán nem is beszéltünk volna ennyit, ha nem lenne a himnuszosított vég. Ez az a momentum, amivel a darab olyan magasra helyezi a véle kapcsolatos elvárásokat, aminek egyszerűen képtelen megfelelni. A legtöbb akar lenni, a legjellemzőbb, a leg, nemzeti összpillanat, megáldott nosztalgia és új nemzeti értékek prezentálója. Csakhogy a cselekmény fikciója, a történetietlen jellemábrázolások, a mű konfliktuselemei még akkor sem predesztinálják erre, ha a „rocklegendák" „hozzák is magukat". Nagy Feró például profi módon, szuggesztíven játssza be a színpadot, ezúton üzenjük neki, hogy kösz' szépen, mi, újságírók is szeretjük öt. Deák Bili Gyula erőteljes, akárcsak a . tisztán és pontosan éneklő Varga Mihlós, sajnos Vikidál Gyula hangjában mintha mostanság kevesebb lenne az erő, bár érezzük az erőfeszítést Kovács Kriszta meg olyan áttetsző, mint a pisztrángos hegyi patakok, Sebestyén Márta ellenben néhány zu hatagot, váratlan kanyart is mutat nekünk. A rendezés, a díszlet és a koreográfia a régi, jól bevált utat járja, minek ahhoz tenni, ami fut magától, még ha ebben a villamosított korban afféle nemzeti pántlikákkal átkötött, muzsikáló gőzmozdonyt látunk inkább. A vonatszemafor pislogása azonban csalóka csillagfény, mert tovarebben és nem marad más, csak a sötét. Darvasi László Magas homlok, sűrű szemöldök, kreol arc, nyúlánk testalkat. Mindig szellemes, ha kell, csevegő, ha kell, szűkszavúan okos, bármely társaságot egy pillanat alatt meghódító. Ilyen volt a baráti körök Frédije, a betegek Professzor ura: Kulka Frigyes. Ilyen volt, illetve ilyen is. Mi, szegediek legtöbben ilyennek ismertük öt, de hogy valójában milyen lehe7 tett ez az ember, mikor operált, mikor egy • műtét után homlokát megtörölte, mikor a diagnózison töprengett, mikor tudományos értekezést írt, mikor nemzetközi konferenciákon mások előadására figyelt, azt kevesen, csak a hozzá legközelebb állók tudhatják. A szobrász sem igen láthata őt ezekben a szerepkörökben, így nem lehet könynyű feladat számára e rendkívüli orvos-tudós személyiség lényét, lényegét megragadni, felkérésre bronzba örökíteni. Szathmáry Gyöngyi mintha a magyar panteont építené. Amellett, hogy vonzódik az emberi karakter ábrázolásához, évtizedek óta tudatosan keresi azokat a modelleket, akik a magyar kultúra, tudomány jegyzett, vagy éppen jegyzetlen, méltatlanul mellőzött képviselői. Kulka Frigyes persze az előbbiek közé sorolható, hiszen ország-világszerte elismerték őt, tehetségét, tudományát. Megérdemli tehát, hogy halála után nem sokkal szobrot állítson neki az emlékezés. Szathmáry Gyöngyi Kulka-portréja többarcú. Egyfelől a derűs ember néz ránk a posztamensröl, archaikus mosollyal szemlél bennünket, kik tovább küszködünk a földi lét apró sikereiért. Egy másik nézetből afféle sebészmaszkos reformkori gondolkodót fedezhetünk föl benne, aki az időtlen meszszeségbe tekint. Ügy lehet, valahová Európán is túlra. A szegedi képzőművészek nyári tárlatának úgy hiszem legigényesebb darabja ez a nemes, tiszta formákból felépülő szobor, melyet a fővárosi Orvos Továbbképző Egyetem Sebészeti Klinikájának épületében állítanak majd fel, emlékezvén Kulka professzorra, aki lassan már egy éve, hogy nincs közöttünk. Parsika Emília Csak egy Földünk van Ezzel a címmel nyílik állandó kiállítás a Móra Ferenc Múzeum felújított főépületét ben, melyet a nagyközönség mától látogathat. A kiállítás mozaikszerűen végigkíséri bolygónk történetét az ősrobbanástól napjainkig. Tematikája részben az időrendet, részben — az élet kialakulásától — a mind bonyolultabb formák és szerveződések irányát követi. Így: Ásványok és közetek világa; a Dél-ALföld mélységi kőzetei; A víz, mint az élet alapvető közege; Hazai és kárpát-medencei ökoszisztémák; Trópusi esőerdők. A bőséges tárgyanyag mellett fotók, videó, modellek és makettek segítik a látogatókat az eligazodásban. A kiálh'tás igyekszik segítséget nyújtani mindazoknak, akik meg akarják ismerni környezetüket, ós tenni kívánnak valamit annak érdekében. Láthatnak itt az érdeklődók ősrobbanást maketten, forgó földgömböt időspirállal. Gyönyörű ásványokat, közeteket. A Dél-Alföld mélységi kőzeteit terepasztalon. Akváriumban igazi halak fickándoznak, melyek Afrika, Dél- és Közép-Amerika, valamint Délkelet-Ázsia tengeri élővilágának legjellemzőbb képviselői. Gyönyörködhetnek a látogatók a vízi csigákban, kagylókban, tengeri csillagokban, megcsodálhatják a cápaállkapcsokat. A Dél-Alföld jellemző élőhelyeit egy jel. zett. dioráma mutatja be. A Kárpátok élővilágának jellemző állataival, medvével, farkassal, hiúzzál, vaddisznóval ismerkedhetnek az érdeklődök, valamint a Föld oxigéngyárainak, az esőerdők világába is bepillanthatnak. Itt él a tatu, a .kolibri, a nagy sörényes hangyász, a brazil sakál. A trópusi pillangók pedig a kiállítás legszebb „ékszerei". A Csak egy Földünk van című kiállítás a természettudományi gyűjtemény legszebb darabjait bemutató tárlat váltja fel. A gazdag anyagot a múzeum raktáraiban fellelhető gyűjteményből válogatta dr. Gaskó Béla biológus-muzeológus.