Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-07 / 164. szám

1990. július 7., szombat Vásári tükör 3 Összetört kirakat ? Külön világ egy-egy vásár. Míg a felületes látogató csak a standok csillogó-villogó világát figyeli, látja, addig a háttérben, a mélyben egészen más élet zajlik. Végigsétálva az idei szegedi vásáron, első blikkre talán még azt is megkockáztatná az ember: az utóbbi idők leggyengébb seregszemléjével rukkoltak elő a vállalatok. Pedig nem így van. A látvány, a talmi csillogás minden bizonnyal kevesebb lett. Mint ahogy a nagyvállalatok, a hagyományos, ám keveset nyújtó kiállítók is egyre kisebb számban bérelnek helyet a Marx téren. A vásárok egyben tükörképei is a hazai gazdaságnak. No, ettől nem okvetlenül kellene szívderítőnek és színvonalasnak lenniük — vethetnénk közbe kajánul. Egyben azonban mégiscsak pontos a mostani szegedi lenyomat: azok vannak itt, akik egyre inkább a gazdaság főszereplői, aktív résztvevői: a kicsik. A kiállító kft -nek, gazdasági társaságoknak se szeri, se száma. És ők már egészen másért jöttek el, mint a magukat illendőségből évtizedeken át mutogatni kívánó nagyvállalatok. A részvételt — a növekvő kiállítási költségek arányában — egyre inkább az érdek, a gazdasági siker reménye magyarázza. Szokás volt évtizedeken át. hogy egy-egy seregszemle mérlegét frissiben illett megvonni. Hány szerződés, hány alku jött létre — ez volt az értékmérő. Az akkori hivatalos fiskálispolitika nem is tudott elképzelni más önigazolást. Ez a kirakat tört szét most — talán elsőként — Szegeden. Itt kötött üzletről ugyanis alig hallani. Inkább az ismerkedésé, a bemutatkozás szándékáé a vásár. Hogy azután néhány hónap múlva éppen az itteni élmények nyomán születnek esetleg bombaüzletek? Ez is előfordulhat. Ha nem. akkor sem ablakon kidobott pénz. amit a reklámra költöttek most a vállalatok. Tőlünk nyugatra tudják jól: tízszeresen be kell fektetni ilyenkor, hogy azután százszorosan megtérüljön. „A rendszerváltás szele megcsapta a szegedi vásárt is!" — mondta az elmúlt héten megnyitóbeszédében dr. Pohankovics István ipari és kereskedelmi minisztériumi államtitkár. S az átfordult világgal együtt erősödik a szándék i^: hogy talpon tudjon maradni a szegedi vásár. Hiszen az elmúlt időben újabb városok igyekeztek felkéredzkedni a hazai vásári naptárra. Szegeddel egy időben most Sopronban is nyitottak vásárt. A kiállítókért folytatott konkurenciaharc így válik egyre élesebbé. Meg kell hát jól gondolniuk vállalatainknak, hová érdemes elmenniük. Egy biztos, két esztendő múlva sok olyan kiállító hiányozni fog Szegedről, aki most itt van. Ez a világ rendje: az idei résztvevők fele elsőként mutatkozik be a vásárvárosban. Az is biztos, az el.iövő két esztendő sokat kirostál majd közülük is. A vásár azonban marad. S a nem is olvan régen még gazdasági görbe tükörnek számító kiállítások előbb-utóbb talán valódi ké>pét rajzolhatják ki egy mainál sokkal biztatóbb hazai gazdaságnak. Rafai Gábor Jó felől is fújhat a szél... A vásár nemcsak a kézzelfogható termékek bemutatója. Bár azok maguk is számtalan szellemi alkotást, ötletet tartalmaznak. Az N pavilonban azok a húskészítmények, sajtok és kenyérfélék is láthatók, melyek a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem élelmiszer-ipari főiskolai karának testet öltött szellemi termékei. A gyártmányokat nem elég elkészíteni, menedzselni is kell a piacon. Ez egy külön szakma, melyet — meg kell tanulni. S nem másutt, hanem ebben az iskolában. Balogh Sándor főigazgató egy világbanki felmérés adatával támasztotta alá: itt az ideje, hogy a szakmai ismeretek mellett közgazdasági és piaci tudnivalókkal is felvértezzék hallgatóikat. Ugyanis ötezer ilyen szakember hiányzik ma az élelmiszeriparból. Szeptemberben egyelőre a posztgraduális képzéssel indulnak, jövőre a nappali tagozatos marketing-menedzseroktatás feltételeit is szeretnék megteremteni. A devizás iechnológusképzésbe is bekapcsolódnának. A most bemutatott új, feldolgozott élelmiszerek kifejlesztésében az oktatók és hallgatók egyaránt részt vettek. Szinte kivétel nélkül az egészséges táplálkozást szolgálják. Egy részükre már akadt gyártó, míg a többi várja a vállalkozókedvű „iparosokat". Ma Magyarországon 4 millió embernek van szüksége szabályozott étrendre. Hatalmas piac, amennyiben fizetőképes lesz egyszer. A nemzetközi mérce záloga az idén bejegyzett ír— magyar közös vállalatuk, mely üzleti tanácsadásra A jövő még homályos Szalonspiccen szerveződött. A kezdetet a hazai szakemberek dublini kiképzése jelentette. A külföldi neves szakértőkkel együtt élelmiszer-ipari vállalatok átvilágítására, vagyonértékelésre, az információrendszer átalakítására és stratégiai tervezésre vállalkoznak. Eddig 4,5 millió forintos megrendelésük van. Felmerül a kérdés, a mai világban, amikor sehol egy stabil fogódzó, napról napra élünk, mi haszna a hosszú távú prognózisoknak, egyáltalán, megalapozottak lehetnek-e? Dinya Lászlónak, a marketing tanszék vezetőjének igen szemléletes erről a véleménye: — Autót sem úgy vezetünk, hogy két méterre nézünk. Maradva a közlekedésnél, ezekben a hisztérikus időkben azoknak a hajósoknak, akik nem tudják, merre akarnak menni, mindig rossz irányból fúj a szél. Természetesen itt csak a törvényszerűségeket, szabályokat lehet megtanulni. A sakkjátékos sem nélkülözheti a lépések ismeretét, de hogy miként tud játszani, az már az ő képességein múlik. Egyedül a tulajdonos az, aki igazán érdekeit abban, hogy a cég hosszú távon is virágozzék. Ezért is nagy jelentőségű egy ésszerű tulajdonreform mielőbbi kiteljesedése. A kapcsolatépítés nélkülözhetetlen eleme a nyelvtudás. Tavaly a hallgatóknak csak egy százaléka szerzett nyugati nyelvekből szakvizsgát. Az érdeklődés élénkítését szolgálja az az alapítvány, melyből az idén hétszázezer forint fordítható a külföldi nyelvgyakorlatok utazási költségeire. Tóth Szeles István Azt hiszem, felesleges a jugoszláv bevásárlóturizmus előnyeiről és hátrányairól bármiféle értekezést kezdeni. Az ipari vásár kapcsán azonban felmerül a kérdés: vajon a „hivatalos" kereskedelmi kapcsolatok tartják-e a lépést a kereskedelem említett — s közelebbről még meg nem határozott — keleteurópai formájával? Menynyire pezsdült, vagy pezsdül majd fel a jövőben déli szomszédainkkal a gazdasági kapcsolat? Tagadhatatlan, a felhozatal bőséges, tetszetős a látvány a kirakatok mögött. A jugoszlávok sok mindent hoztak, bútoroktól a személyautókig, lakberendezési cikkeken át a hagyományosan nívós cipőkig, sőt még élelmiszer- és építőipari termékek is kínáltatták magukat, önkényes választás alapján a jövők-menők által megcsodált — s mit tagadjuk, valóban dekoratív — személyautók forgalmazójánál, a Zastava Jugo céget képviselő Andrási Imrénél kezdtem a kérdezősködést, a gazdasági kapcsolatok jövőjét illetően. Az üzletember szavaiból kiderült, nagy reményekkel tekint a jövő elé. Bár a gépkocsiknak magyarországi forgalmazót nem kerestek, mert ők úgy gondolják, a magyar vásárló a bemutató után megkeresi majd odakint szalonjakat, s ha úgy dönt, hogy a forgalmi adó (25 százalék), a vám (10 százalék) és a vámilleték (7 százalék) lefizetése után még mindig megéri a kinti piacot részesíteni előnyben, szívesen látják. Egy, már világcégnek számító fafeldolgozó komplexum, a SIPAD-üzem képviselői is elégedetten nyilatkoztak a vásári tapasztalatokról. Immár második éve állítanak ki bútorokat szegeden, cégük budapesti igazgatója reméli, hogy a főváros központú külkereskedelmi vállalatok monopóliumának megtörése után a határmenti, regionális kapcsolatok is erőteljes fejlődésnek indulnak. Véleményét megerősíteni látszik az a tény, hogy az Alföldi Bútorgyárral, a Domusszal konkrét üzleti kapcsolatban állnak már. (Az viszont csodálkozásra késztető tény, hogy a szegedi falemezüzem létezéséről nem tudnak! Talán most, hogy itt a lehetőség ...) Csak hát a határ mindkét oldalán fellelhető, ezerszer elátkozott bürokrácia ne lenne már akadályozó tényező! A vállalat képviselője egyikének szavai azért mindenesetre elgondolkodtatok. Szerinte a régió országainak feltétlen össze kell fogniuk, mert csak így lehet a fejlettebb nyugati iparral versenyre kelni. Eljutni a vásárlóhoz, igényei pontos ismeretében kínálni neki az árut, és szigorú minőségi feltételek szerint termelni. Ebben csak egymásnak lehetünk segítői, a gazdag nyugat — bármit nyilatkozik is — nem fog segíteni. Czégcny József Államtitkár-terelő Kevés még az új arc — Milyennek látta az idei Szegedi ipari Vásárt dr. Pohankovics István? — tettük fel a kérdést az államtitkárnak, miután végigjárta a standokat. — Nem először jártam itt, így van mihez hasonlítanom a mostani seregszemlét. Persze régen, gazdasági vezetőként szabadabban mozoghattam, most pedig erősen tereltek. Örülök, hogy nem vált unalmassá, sematikussá ez a vásár. Ügy gondolom, a jövőben bővíteni kellene a kiállítási területet, hiszen akadna jelentkező a bemutatókra. — Mi szúrt szemet önnek? — Az árak. Sokszor rendkívül magasak. A bőripar standján is elgondolkodtam. Eddig is tudtam, hogy a hazai vágóhidak nincsenek túlzottan tekintettel a feldolgozóipar igényeire. Itt újabb furcsaságokat hallottam a szakemberektől. — A séta során úgy nyilatkozott, hogy a gazdasági rendszerváltás fél-egy éven belül végigsöpör majd a hazai gazdaságon. Nem túl optimista? — Remélem nem. Ügy gondolom, fenn, az államigazgatás felső régióiban mindez már végbement. Ha ősszel sor kerül a helyhatósági választásokra, akkor lent is megindul ez a folyamat. Sok vállalatnál most még ugyanazokat az arcokat láttam, mint jó néhány évvel ezelőtt. A második, harmadik vonal cseréje egyre sürgetőbb a gazdaságban, ha talpon akarunk maradni. — Mindez több tízezer középvezetőt érint; — De csak ott kell változtatni, ahol ez indokolt. Koncepciós vezetőcserékre nincs szükség. Az is tagadhatatlan, hogy a rendszerváltásnak jó lenne egy generációs cserével is együttjárnia. — Egy vidéki vásár, mint a szegedi is, hogyan tud bekapcsolódni a hazai gazdaság vérkeringésébe? — Szerintem szükség van ezekre a bemutatókra. Régen volt az, hogy a nyugati tőkések csak Budapestig merészkedtek. Ma már folyamatos képet szeretnének kapni a befektetni szándékozók gazdaságunkról, így nem állnak meg Kőbányán ... R. G. „Meggi" Volt, van bizony, néznivaló, szép látvány elég. Jóllakhatott vele a tekintet. Volt, valóban, szinte, mint az megírva vagyon, minden, mi szem-szájnak ingere. De a legfőbb, legnagyszerűbb, az igazi csoda „Meggi" volt. Hiszem, mindenki látta, aki a vásár területén megfordult. Mert öt meg kellett nézni. Hogy „Meggi" kicsoda? Talán valami egérféle. Persze, harsányabb, zöld, barna, esetleg piros színekben pompázik. Néha életre kel, néha kiszökik belőle a lélek. Nem lehet tudni előre, mikor. Varázslat uralkodik felette. Átcikázik a kezeken. Pohárba tottyan, úgy látszik, vége. Aztán kiront. Ujjak közt bujkál. Bámuljuk. Idősek, gyerekek egyaránt. Uram Isten, mennyi ideje is? Észrevehetetlenül őrli a perceket. Szórakoztat. Nagyon. (czégény) Mire a kiállítóstandok felet bejárja a vásárlátogató, önkéntelenül dúdolni kezdi, hogy „Én elmentem a vásárba félpénzzel ..." Ügy tűnik ugyanis, hogy forintja felét éri körülbelül az idei vásáron, mint a legutóbbin. A kiállított fogyasztási javak „szem-szájnak ingere" tengerében, a választék bőségében pénzünk szűkösségének felismerése mármár „ünneprontó". Hasonlóan ahhoz, hogy akinek pénze is, vásárlás; szándéka is van, az is kénytelen „félpénzűnek" érezni magát, mert. sok bemutatkozó cég áruja igazából itt éíi most nem áru, nem lehet a vásáron megvenni. A gyártók kereskedőszemlélete keveseknél olyan fejlett még, mint például a pécsi bőrgyárnál, a salgótarjáni üveggyárnál, a Félpénzzel... gabonaipariaknál, a Vidiánál, vagy a Kézműves Gmk-nál, ahol valódi vásárra készültek, s a helyszínen el is adják termékeiket. Az pedig egyenesen „fehér holló-jelenség", hogy a vásárlói szándékot árengedménnyel próbálják erősíteni. Éppen ezért külön öröm, hogy a nagyon kevesek között ezt két szegedi cég — a Mary Cipőgyár Rt. és a szűcsés szabóipari szövetkezet — is teszi, örülne a vásáron tébláboló annak is, ha a külföldi bemutatkozók termékeiből megvehetne egy s mást, ám ők — kivéve a francia testvérvárosiak dicséretesen olcsó szuvenírvásárát — nem árusítanak. Hírlik, azért nem, mert túl sok időbe és energiába kerülne ehhez megszerezni az engedélyt Nagy Magyar Bürokráciában. A honi kézműveseknek és kereskedőknek bizonynyal egyszerűbb volt árusítási jogot szerezni, mert szép számmal kínálják portékájukat. S van náluk bőséggel, mi pénztárcának ingerlője. No, nem elsősorban a vásárlók utcájában 80 ezerért kínált bundára gondolok (ahhoz az én pénzem igazán fél). Hanem kérem, a sok divatos kuriózum, a hiánycikkek. Bőséggel van belőlük. Kapható csodatévő svéd csepp, fogyasztó Slank-klipsz, karcsúsító fáma biogél, Varicopax visszérkrém, Bogumil teák engedményes áron. Akad kisvállalkozó, aki műanyagból toronyórát is fröccsönt rendelésre (a kacsalábon forgó héttornyú kastélyt persze a megrendelőnek kell hozzá „beszereznie"). A kisebb ígényűeknek egy gmk ajánl potom kettő- és ötezer között díszes kardokat, szablyákat, tőröket. A hozzájuk való talizmánkő alig egy százas. S csupa olcsóság: két piroshasúért a fejre tehető napernyő. A gyerekeknek pedig „fillérekért" vehetünk varázskukacot, hasában órát hordozó macit, vagy jópofa kitűzőt. Egy ötvenes igazán nem pénz azért, hogy vásári sétánk végén maradék félpénzünkért vegyünk egyet, s feltűzzük. Ajánlom „A pénz nem minden" és a „Csak nyugi!" feliratúakat. Szabó Magdolna