Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-06 / 163. szám

1990. július 6., péntek Panoráma 7 Frantisek Rákóczi és a román felszobodító háború H meggymag megvan Történelemtanárok a nemzetiségi létről Már csak négyen voltunk magyarok — a Károlyi kol­légium ebédlőjében. A szituáció Örkényi: a beszélgetés témája a magyarság léte, sorsa volt — a határainkon tú­li történelemtanítás ürügyén. A folytatás csak annyiban tér el az egyik egyperces cselekményétől (Az utolsó meggy­mag: a megmaradt magyarok a pusztulással dacolva, va­lami maradandót akarnak alkotni jobb ötletük nem lé­vén, egy meggymagot kívánnak két kő közé beszorítani), hogy itt, a Kárpát-medencében szerteszórt magyarok al­kották a társaság zömét. Azt ugyan nem kérdeztem, hányan állnak rendőri fel­ügyelet alatt, de tény, hogy rövid egyezkedés után a név­telenségnél maradtunk, no. nem azért, mintha nem emlé­keznének a nevükre, csak így — Kelet-Európa dicsőséges forradalmai után — mégis biztonságosabb. A JATE szabadegyeteme rendezte első nyári egye­temre szép számiján, ponto­san. három tucatnyian ér­keztek szlovákiai és erdélyi magyarok. Közülük három­mal beszélgettem otthoni lehetőségeikről. Torokszorí­tó érzés volt hallgatni a kü­lönlétben őrzött nyelvet. — Milyen technikai felté­telek között dolgoznak? Vannak-e forrásanyagaik, tankönyveik, szakkönyveik, térképeik? Hiszem, ha látom — November 17-e után leimerült az a gondolat, hogy bármely szakos peda­gógusok tanulhatnak Ma­gyarországon, és magyar tankönyveket is lehet be­hozni Szlovákiába. Ez koráb­ban szóba sem jöhetett, de én hiszem, ha látom. Majd ha ott lesznek azok a tan­könyvek, akkor mondom, hogy rendben van. Ebből is látszik, nekünk nagyon nagy gondunk, hogy csak azokhoz a történelemköny­vekhez juthatunk hozzá, amelyeket az ottani nyelv­ből — komoly cenzúrával — lefordítottak magyarra. El­képzelhető, miféle könyvek ezek. A magyarországi tanu­lással kapcsolatban annyit mondanék, hogy mi Szlová­kiában vagyunk adófizető polgárok, jogunk van ott magyar nyelven tanulni fel­ső fokú iskolában is. Tehát mi mindenképpen támogat­juk a komáromi egyetem gondolatát. — A feltételek megterem­tése nem intézményi kérdés. A magyar, vagy más, idegen nyelvű eszközök használata mindig tilos volt Romániá­ban, ezeket az órákra be­vinni nem lehetett, az vi­szont hallgatólagosan meg­engedett volt, hogy a tanár saját egyéni, otthoni felké­szüléséhez használjon ilye­neket. A tanár hozzáállásá­tól függött, ilyen vagy olyan úton beszerzi-e, gyűjti-e ezeket a kiadványokat. Újabban, a forradalom óta, a könyvküldemények, segé­lyek egy része eljut az üz­letekbe, s ott hozzáférhető. — A segédanyagok azt a célt szolgálják, hogy Romá­nia történetét minél jobban tudjuk tanítani. Az utóbbi években az egyetemes tör­ténelem tanítását is hanya­golnunk kellett, elegendő volt a Ceausescu-brosúrák sulykolása. Csak románból magyarra fordított tanköny­veink vannak, s van egy kétkötetes Erdély története is, amely megjelent magya­rul is, románul is a hatva­nas években; ez Erdélyt ro­mán államként tárgyalja, de a könyv létezése mégis hasznos, mert a tanköny­vekhez képest bő terjede­lemben foglalja össze a ma­gyarság egy részének törté­netét. Mogyorónyi magyar — Milyen magyar törté­nelmet tanítanak? — Tankönyveink az egye­temes történeti keretben valamelyes teret biztosítot­tak Magyarország történeté­nek tanulásához, de nem többet, mint amennyit a lengyel, cseh nép, vagy a világ bármely országa meg­kapott. Végigvitték ugyan a magyar történelmet, de mo­gyorónyi, vagy annál is ki­sebb terjedelemben. Nyil­vánvaló, hogy a jövő sem lesz más. Magyarország tör­ténetét továbbra is egyete­mes történeti keretben kell tanítani, de hogy milyen súllyal, az más dolog. — A magyar nemzet tör­ténetére hangsúlyt soha nem fektettek. A tankönyvekben elenyésző terjedelemben szerepelhetett csak: 5. osz­tályban nagyon kicsi, 6-ban valamivel több, 7-ben me­gint csak kevés, 8-ban pe­dig egyáltalán nem is volt anyag; a gimnáziumban tankönyvenként egy-két ol­dal, vagyis amennyit Kubá­ról, vagy éppen Koreáról is megtanítottunk. így végső soron minden a tanár tudá­sán és bátorságán múlik. — A tanártól függ, meny­nyit tesz hozzá a hivatalo­san előírt anyaghoz. Év vé­gén, a nyári szünetekben tanulmányi kirándulásokat szoktunk szervezni a törté­nelmi műemlékekhez. Saj­nos, szembetalálkoztunk olyan dolgokkal, hogy II. Rákóczi Ferenc vagy Zrínyi Ilona neve a kassai dómban szlovákul van írva: Franti­sek Rákóczi és Helena Zri­niova. Balassiról például egy betű sincs a zólyomi várban és így tovább. Remények a korona alatt — Milyen megvilágításba helyezik Romániában és Szlovákiában a népeink kö­zötti kritikus érintkezési pontokat? — Néhány furcsaságot megemlítenék: Petőfi példá­ul nem magyar, hanem szlo­vák. Kossuth a történelem legnagyobb nacionalistája, gyűlöletes figura a szemük­ben. Mátyás nem magyar, hanem uhurszko král volt A magyar—szlovák lakos­ságcserét a magyarok köve­telték (!) a csehszlovák kor­mánytól, és a többi. — Romániában Petőfi már nem szerepelhet a tan­könyvekben. Az 1848—49-es erdélyi forradalom nem lé­tezik, e területen a román­ság felszabadító háborúja zajlott, amelyet a magyarok levertek. A 12. pont Erdély erőszakos Magyarországhoz csatolásöt követeli. A ro­mánok nem tanulják az is­kolában, hogy Erdélyben egy magyar kultúra éo.ült fel magyar uralkodó osztály vezetésével. Bocskait vagy a Rákócziakat román törté­nelmi személyiségként rög­zítik. A sort én is folytat­hatnám. — Mint történészek, a je­lenkor történetének nagy kérdését hogyan látják: a magyar nemzetiség léte a totalitárius vagy a naciona­lista államokban van na­gyobb veszélyben? — A vásárhelyi és a csík­szeredai eset ellenére, és an­nak ellenére, hogy létezik a volt szekusok, pártfunkcio­náriusok, ortodox papok és egyetemi tanárok vezette Vatra, azt mondanám: a ré­gi rezsim ránk nézve vesze­delmesebb volt. A helyzet, ha nehezen is, de folyama­tosan javul. — A „magyarok, menje­tek a Duna másik oldalára" nem újkeletű dolog. Jelen volt már 1968-ban is, olyan erővel, hogy a katonai be­vonulást még szerencsésnek is mondhatjuk ránk nézve. Az előtte és az utána kö­vetkező időre is érvényes ez, csakhogy kifelé mindig a szépet kellett mutatni. Erő­sek a cseh és szlovák ellen­tétek is, Havel hazai körút­ja során nem hiába mond­ta: „Azt kaptam Pozsony­ban a szlovákoktól, amit Komáromban a magyarok­tól vártam." E pillanatban a szlovák nacionalizmus el­lenében minden reményünk a cseh politikában, és sze­mély szerint Havel elnök­ben van. — ön szerint puccs vagy forradalom zajlott Romá­niában? — Különbséget kell tenni a hivatalos és egyes ellen­zéki felfogások között. A hivatalos álláspont népi for­radalomról beszél, a függet­len ellenzéki lapok az utób­bi időben a puccs jelleget emelik ki, nem tagadják viszont azt, hogy létezett egy népi megmozdulás, amelyre talán a puccsisták nem is számítottak. — Mi a véleményük ar­ról, hogy a Parlament a ko­ronás címert fogadta el? Tekinthető-e ez a határo­kon túl élő magyarok felé tett gesztusnak, 15 millió magyar összetartozása jelké­pének? — Ezért drukkoltam. Eb­ben mi is benne vagyunk, mi is alá tartozunk. A ke­let—nyugati közeledés meg­akadályozza a múlt feltá­madását. Az még egyszer nem ismétlődhet meg. * E reményben búcsúzunk. A meggymagot helyretettük. De csak a meggymagot ódor József Ma is: Szeged—Fiume—Selce Hallgatag alga Hazaérkezvén Dalmáciá­ból, legtöbb ismerősöm első kérdése az volt: mennyire algás az Adria? Nos, ahhoz képest, amilyen tavaly lehe­tett — csak a televízión ke­resztül láttam —, nem algás (nagyon). Néhány, alig pár négyszögölnyi algafolttól el­tekintve — melyeket gyak­ran közvetlenül a parthoz sodor a víz —, a gondtalan lubickolást semmi sem za­varja. Hallgat az alga. Selce: hangulatos tenger­parti kisváros, Fiúmétól délre. 42 kilométernyire, szemben a Krk-szigettel. A nem autótulajdonos szegedi­eknek immár „közeli" tu­ristacélpont: a Tisza Volán menetrendszerű autóbuszjá­ratot közlekedtet Szeged és Selce között; Baja, Bony­hád. Kaposvár. Letenye és Fiume érintésével. A múlt hét végén szegedi és a „köz­beeső" helységekbéli idegen­forgalmi szakemberekkel jártuk be ezt az utat, amely pontosan 13 óra és 20 per­cig1 tart Csanádi Zoltán, és Hell Sándor váltották egy­mást a Volán volánjánál; s gondoskodtak arról, hogy a menetidőt pontosan tartsuk. A járat egyébként pénteken­ként — tehát ma is! — es­te fél nyolckor indul, s más­nap reggel érkezik a tenger, partra. Nem kell hát káni­kulában buszozni, s imire az igazi látnivaló, a Dinári­hegysée előtűnik, már pir­kad. (Ezzel persze nem azt mondom, hogy a dél-dunán­túli lankák nem legalább ennyire szépek — magam is Koppány vezér „földije" lé­vén —. ám emezt kevésbé ismerjük) Mint Csuka Zsig­mond, a Tisza Volán üzem­igazgatója és Rockov György menedzser elmondotta, ter­veik szerint szeptember 15­éig üzemeltetik hetente egy ízben e tengerparti járatot (amely egyébként szomba­ton este indul vissza, s va­sárnap reggel érkezik Sze­gedre). Hasonlóképpen ked­velt éjszakai járat közleke­dik a Szeged, Szabadka, Mostar, Dubrovnik útvona­lon, a Neretva völgyében. Mint tapasztalhattuk, a régóta ismert hír igaz: nincs túlzsúfoltság a jugo­szláv tengerparton; mint ahogy a Balatonnál sem. Nyugatnémetekkel, hollan­dokkal gyakorta találkozha­tunk, a keletnémetek azon­ban ott is megfogyatkoztak — ha van még egyáltalán értelme keleti és nyugati németekről beszélni... A topless ott változatlanul népszerűségnek örvend — itt viszont nem célszerű párhuzamot vonni a Bala­tonnal, melynek partján idén nyáron szinte már csak a férfiak viselnek toplesst; persze, közben keresztény kurzus kezdődött Magyaror­szágon. konzervatív kor­mánnyal ... A fenti lát. ványban — akkor — a sel­cei ifjak, úgy látszik, nem kívántak gyönyörködni, mert nem mutatkoztak a strand környékén; ki tudja, hogy a plusz százötven fokos hő­ségben seritallal hűsítették-é magukat, vagy az Argentína —Jugoszlávia mérkőzés — számukra nem sok örömöt hozó — eseményeit követ­ték nyomon? (Valószínűleg mindkettőt — egyidejűleg.) Míg vendéglátóink nemze­ti tragédiaként élték meg az argentin győzelmet, addig az én keblemet joggal feszítet­te a hazafiúi büszkeség: a selcei strand legcsinosabb hölgye ugyanis — természe­tesen — inagyar volt Sandi István Pataki Sándor Királyi alattvalók 13. Még egyszer: magyar ünnep Ez a március tizenötödike két héttel az évforduló után lett meg­rendezve; Liége magyarsága el akar­ta kerülni a szomszédos városok ha­sonló ünnepségeit, annak érdekében, hogy minél többen részesedjenek a számukra (várt és óhajtott) felemelő pillanatokban. Az előkészületek a már megszokottak voltak-, meglepe­tésekben sem volt hiány, AZ Angiiu­sok utcájától nem messze lévő St. Servais templomban celebrálta a szentmisét Dobai Sándor atya, s on­nan testületileg átvonultak a Magyar Házba. Mely egyéb napokon Lengyel Házként, Ukrán Házként, Spanyol Házként is szerepel. Mindenese azonban Dobai Sándor, aki féltő sze­retettel gondoz és óv minden négy­zetcentimétert, minden kelléket, mely a ház tartozéka. Erejéhez, a közösség erejéhez mérten gyarapít­ja a felszerelést, díszít, fest, újrafest, takarít — annak ellenére, hogy so­kan már szóvá tették, miért nem óv­ja az egészségét, hiszen hoszabb tá­von lesz még szükségük rá ... Dobai atya nemes egyszerűséggel válaszolt: — gyermekeim, mire szólok nektek, már el is végeztem azt az aprósá­got... MAGYAR EGYSÉG. Ünnepeik: március 15., augusztus 20., október 23. Mivel szellemi vezetőjük, Dobai atya a Győr-Sopron megyei Kónyi faluból származik, amióta lehetőség van rá, e falu ünnepén, a búcsún is részt vesznek minden év Szent Mi­hály napján. Addig közösen és itt ünnepeltek Kozma Ferenc életében számtalan irodalmi estet szerveztek, gyermektánccsoportjuk volt. A fia­talok kinőttek ebből, most más for­mában igyekeznek összetartani őket. Az ünnepély egyik meglepetése fel­lépésük volt. A Magyar Egység hölgytagjai az Erzsébet-körbe tömö­rülnek. Közösen rendezik a szilvesz­tert és farsangot; legutóbb, a Kata­linbál bevételét az Erdélyi Szövetség számlájára küldték, de segítették az NSZK-beli magyar gimnáziumot, az olaszországi menekülttáborokat, Űj­Guineában működő magyar misszio­náriust ... A városba vetődő, segít­séget kérő, bajbajutott hazánkfiairól nem is szólva. Számtalan egyéni tra­gédiát tartanak számon, s ilyen ese­tekben természetes a közösség segí­tőkészségének felajánlása. Az is igaz: nem egy ember visszaélt a bi­zalmukkal. Ezekre nem szívesen em­lékeznek; vallják a jótékonykodás és szeretetszolgálat az egyén révbe jut­tatásával éri el célját. FIATALOK. Az ünnepélyt Dobai Sándor nyitja meg, a konferálást Hübner Miklós Géza vállalja. Veje, a színfrancia Michel (immáron vég­leg beoltva Erdély-szeretettel) be­számolót tart egy olyan útról, mely során annak a plébániának melynek presbitere, az adományait juttatta el a Nagyvárad és Kolozsvár közötti Jegenyére. Vele tartott a Namur vá­rosából való Hevesi László is. Mi­chel fel van lelkesedve, ecseteli a lá­tottakat, kritikus szemmel figyel mindenre, következtetése.- csak az a segély jut el a címzettekhez, amit személyesen osztanak szét, avagy a plébániák, parókiák papjaira bíztak. Majd fiatalok idézik 1848 szelle­mét. Budai Katica — lehet: elfogult vagyok! — színiakadémistához mél­tó módon adja elő Petőfi verseit; Rözge Szabolcs, Kiss Tamás, Kor­mos Erik, Kormos Krisztina. Tóth Szilvia, Kiss Patrick, Dezső Erika, Köpeti Karolina, Nagy Sándor és társaik a Dobai tisztelendő úr által színpadra állított, történelmi jelene­tekben lép a közönség elé. Kiss Jean-Pierre, a fiatal történelemta­nár jeleníti meg Petőfi alakját. A fizikai hasonlóság megdöbbentő, le­het, hogy e tény keltette fel a fiatal, vegyesházasságból származó nevelő érdeklődését a forradalmár költő alakja iránt; mindenesetre lelkesen tanulja édesapja nyelvét, Magyaror­szágra készül tanulmányútra, s min­dent vállal a magyar ügyért. íme, mpg a színpadra lépést is. Sikere felvillanyozza, közelebbről is megfi­gyelem arcvonásait; átlényegülése valóban döbbenetes, tiszta hangja, a kiejtés árnyalatai ellenére, tiszta, nemes szándékról tanúskodik. A zongorán kísérő Miron Eszter, vala­mint Rényes Imre káplán (belga pélbánián szolgál) biztosította az esemény zenei aláfestését. RÖZGE HUBA BORA. A tágas, zsongó terem az előadás után átala­kul társalgóvá. Rözge Huba borát kóstolgatjuk; ki bikavért, ki kéknye­lűt, ki fehér szilvánit. Tina asszony, Simon Pista felesége kávéval szol­gál, a süteményfélék is körbe járnak. Csoportról csoportra ' somfordálok, bevallottan hallgatózva. Egy helyütt bizonyos Gábor a téma. Újdonsült jövevény. Odakint már tudják; ezek az úriemberek java része gazdasági menekült — csődbe jutott magán­kezdeményezések „levét isszák" — avagy megfeneklett házasság elől váltottak világjáróra... Az említett Gábor is kapkod, kijelentkezett Lie­ge-ből, most Seraing-ben van nyil­vántartva, a rajta segíteni szándé­kozóknak is fejtörést okoz meggon­dolatlanságával. Másik csoport mel­lé keveredek; Hollandiából, Maast­richt városából jöttek. Lázár Zoltán dr. és Lichter István az ottani ma­gyar szervezetek képviselői. Tudtak a Liége-i Magyar Egység ünnepé­ről, mindenről tudnak, ha elfoglalt­ságuk engedi, elzarándokolnak a messzi északon lévő Amszterdamba is, csak ottani hírekkel gyarapodja­nak. Az erdélyi helyzet is érdekli őket, alig győzöm a válaszokat a fel­tett, időszerű kérdésekre — nem le­het őket kielégíteni. Ismerik azt a Hermán János lelkipásztort, aki je­lenleg Hollandiában él, odavalósi fe­leségével és hat gyermekével, s aki valaha a mezőségi Szépkenyerű­szentmártonban szolgált — abban a faluban, ahonnan Tőkés László édesanyja származik, s ahol a te­mesvári forradalom elindítója meg­figyelhette azt a szerepvállalást, ami Hermán Jánost jellemezte a szét­szórt magyarság összefogásában. Tő­kés László egyik bevallott mintaké­pe Hermán János volt — édesapja mellett. Erről is szólunk. Majd ki­derül: Lázár doktor Szegeden kezd­te tanulmányait, szép emlékei van­nak a városról. Váratlanul megkér­dezi: — Mit tehetek Szegedért? (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents