Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-25 / 182. szám

1990. július 25., szerda Fiatalok 5 Étlap a napfényes Prágából, avagy TOR-TÚRA Sokat utazó barátaim esküsznek rá: két ország összehasonlítására a laikus számára a legbiztosabb módszer a szolgáltatások, a vendéglátóipar összevetése. Napjainkban, amikor az államférfiak megbeszéléseinek egyik kjlcsmondata az „Európaházba" való betérésünk és befogadtatásunk, talán nem érdektelen egy európai főváros fenti jellemzőinek áttekintése — természetesen a teljesség igénye nélkül, vállalva az ezzel járó tévedés lehetőségét. Mégis azt hiszem, az indukció módszerével élve, néhány példán keresztül érzékeltetve lehet némi képünk, hol is tartanak e téren néhány száz kilométerrel felettünkf?) Útirajzunk helyszíne — bár az előző meghatározás alapján inkább lehetne Osló vagy Amszterdam — a napfényes Prága. Megérkezésünk, és az út porától való megtisztulásunk után irány a legközelebbi étterem-kocsma. Lévén szállásunk az egyik metróvonal végállomásánál, egy lakótelepi intézményről van szó. Itt megfordul a környék alfája és ómegája: tisztes családapák, tisztes családanyákkal, és mosolygós gyermekeikkel vasárnapi ebédre, békés egyetértésben a kevésbé mosolygós (néha tiszteletlen) alkoholistákkal. Az első meglepetés: az árak. Alacsonyak és még alacsonyabbak. Sör világos és barna. Pincér udvariatlan (ez nem meglepetés). Nosza, rögtön két adag a legdrágább specialitásból. 40 koronánk bánja, plusz 6 — szorozva a sörök számával. Senki nem lakik jól, de vigasztaljuk egymást: ez: még csak külváros, majd a belvárosban látunk csodát. Nem is tévedünk — csodák garmadája. Vencel tér. Ez igen, ez már valami! Madártávlatból biztosan, és karbesétálva is. De ha betérünk valahová... A történet időpontjában még Csehszlovákia fővárosában (nem a főváros változott azóta, bár soha nem lehet tudni) este 10 órakor nem lehet megvacsorázni. Hasztalan keresünk étteremféleséget a város szívében — minden zárva. A szállodákkal meg sem próbálkozunk — jó erőben vannak az ajtónállók (fizimiskájuk alapján lehetnének épp útonállók is). Végre, sikerül! Egy talponálló még nyitva van; féltenyérnyi szendvicsekkel birkózunk. Magyar szót is hallunk, idetalált egy miskolci tá/raulat is, bár ők már nem túl biztos talpon állók. A biológiai szükségletek kielégíttettek, jöhet a szórakozás! Lássuk, hogyan mulat a prágai aranyifjúság! A diszkók bejárata rácsokkal lezárva (vajon, mit őrizhetnek?), a rácsok mögött markos legények kulcscsomóval (honnan vesznek ennyi izomembert és kulcsot?). Ha szimpatikusak vagyunk, fizethetünk, nyikorogva nyílik az ajtókomplexum. Ha nem, kereshetünk egy másikat. Nem is nehéz találná, a téren van még néhány. Vagy a pincében, vagy a 4—8. emeleten. Ügy látszik, az itteniek valamiért nem szeretik, ha a földszinten táncoltatják őket. Lift, liftesnéni, liftesbácsi. Bizony, itt akad, akinek saját felvonója van. A magaslati diszkók előkelőbbek — néhol az Adidas-cipö kizárja a belépést. A rács meg bezárja a kilépőt. A zene 3—4 éves, keverve vadonatúj cseh slágerekkel. A lemezlovasok jólfésültek, a pincérek mosolyognak. És mosolyogva, nagyon csúnyán becsap minket egyikük. Bárok földszinten és emeleten. Előbb Ualakú pulttal, hozzáértő mixerrel. Utóbbi (megközelítése 4 személyes kálrpitarott lifttel) a belépőért gyönyörű kilátást ad cserébe a Vencel térre. Kifejezetten hangulatos., A vártnál kevesebb söröző. A pincéreket nem zavarjuk, ők sem minket. A Kehelyre és nevezetességére, a Ferenc Jóska-képre, sajnos, már nincs időnk. Másnap megtaláljuk egyik legkellemesebb prágai meglepetésünket. Különterem, hatalmas disznócsülkök, literes korsó, előzékenység. Mindez 100 koronáért fejenként. Ez jó kör volt. Nehogy elborzadjon igénytelenségünkön a tisztelt olvasó, nemcsak a hasunkkal foglalkoztunk Prágában: az óváros, a Hradzsin és a Károly-híd egy másik dolgozat tárgya lehet(ne). Az elmondottakat néhányan valószínűleg önkéntelenül is összevetik szűkebb pátriánk hasonló mutatóival. Ám, ne felejtsék: az előbbi egy európai fővárosra, az utóbbi pedig egy világkiállításra készülő ország reprezentáns városára vonatkozik. Mást nem tehetünk, csak egy ígéretet: ezen hasábokon hamarosan visszatérünk a témára Szeged viszonylatában. Tanulságok? Lesznek ... Bálint Gábor Kiszolgáltunk ? Barátaimmal — jobb dolgunk nem lévén —, békés sörözgetésbe kezdtünk Szeged legkellemesebb pincérlányait foglalkoztató Vendéglátó egységében — undorító diszkózene mellett. Ez az ambivalencia káros hatással bírt reánk nézve: gondolkodtunk. Bár fiatal korunknál (és élettapasztalatunknál) fogva, ez sosem volt egy a felnőttek támogatását élvező tett. Nem volt, mert ez ideig az ifjúság hermetikusan el volt (és van) zárva gondolataink interpretálásától. A mai nappal (a „szép emlékű" Magyar Ifjúság és más, a központból orientált gondolatokat közlő sajtóorgánum után) a Délmagyarország szakított eme rossz hagyománnyal. Reméljük végleg... Szóval beszélgettünk, egoista módon, magunkról, lehetőségeinkről, fiatalságunkról, ennek múlandóságáról, perspektívánkról, ami nincs. (Közben persze kiszolgáltak minket négy darab ötvenkilenc forintos, Spaten elnevezésű nedűvel.) Szóval, akármilyen furcsa, nekünk is vannak (méghozzá pártoktól független, vagy ha úgy tetszik, ezeken „felülálló") — problémáink. Nem is akármilyenek. Súlyosak. És jó lenne őket megoldani. Vagy legalábbis megpróbálni. De mindenesetre közölni. Flancosabban: — publikálni. (Egészségünkre! — mondjuk egymásnak, bár az a bizonyos kisördög tudatja velünk, hogy ez az, ami nincs.) Szóval, most úgy néz ki, hogy Szeged város napilapja segíteni próbál. Legalábbis, teret ad. Talán állandó jelleggel. De miről is szóljon ezen „ifjúságpolitikai" rovat? Ifjúságról. Mindenekelőtt. Politikáról. Mindenek után. Önökről. Rólatok. Magunkról. Gondolatatokról. Élményeinkről. Érzéseinkről. Véleményeinkről. Mert ezek — vannak. A rovat persze nyílt. Sokan fognak ide írni — reméljük. Sokan sokfélét. És nem kell összefésülés. Gondolati síkon. (Közben persze egyikünk mohóságában csordultig töltötte poharát. Ki is folyt az ötvenkilenc forintos hab.) Szóval, érdekel és zavar bennünket sok minden. Például a német egység. Érdekel és zavar. Mintahogy Ridley, brit minisztert. Talán túlságosan is. Le is mondott. Aztán izgat (no nem fel-) a szovjet—orosz birodalmi konfliktus. Szakadnak. Szakadjanak! (Meg.) Megírjuk — hogy látjuk. Nem tcdjuk pontosan, de (négy sör per fő után már) úgy látjuk, hogy miniszterelnökünk szereti a lovakat. Mármint e nemes állat különféle oldalait. Ambivalensen. A keletit — utálja. A nyugatit — kívánja. (No persze, csak képletesen!) így tán egyik napról másikra, Varsóból a NATO-ba... (Az idő nem telt el nyomtalanul, hisz a csodálatos combú, valamint Iábszárú Szilviák, Évák és Erikák, már „bloody mary-vel" kedveskednek a szemtelen, de hűséges vendégeiknek. Mosoly nélkül). Szóval a szegedi felszolgálólányok sem mosolyognak. Ez nem a mosoly országa (lásd: „magyar évad"), illetőleg városa. Furcsa, mármár meglépő módon, ezek szerint nekik is vannak gondjaik. Pedig fiatalok. Nem értem. Szóval, aki nem érti, hogy egy szegedi (de nagyképűen akár magyarországit is pötyöghetnék ide a Robotronon ...) fiatalnak mifélefajta nehézségei lehetnek a gondtalan ifjúság időszakában, az hetente egyszer (reméljük) olvashatja a Délmagyarban. Im, egy másik epizód. Kik zavarják városunk fiatalságának önfeledt, mondhatni már-már boldog diákkorát? Gusztustalanul röviden summázva — az „arabok". A probléma ennél azonban jóval bonyolultabb. Hosszabb kifejtést — és nem félelemtől mentest — igényel. Jó lenne konszenzusra jutni. Amit talán itt e hasábokon lehetne, kérdezz — felelek formájában ratifikálni. Talán. (Lassan-lassan elérkezik — a pincérlányok által is — várva-várt pillanat, a fizetés. Szilviák, Évák és Erikák ekkor sem mosolyognak, még csak nem is somolyognak, no persze, nem az együttérzéstől. A számla tétele önmagában is könyörtelen, főképp az új kormány áremelés-premiere után. De azért csak megkapjuk a kegyelemdöfést. Szilviák, Évák, Erikák kérdezik a megannyi Hamlettől: — Kiszolgáltunk? — Ki...) Szóval kiszolgáltunk? Huszonévesen kipukkadtunk? Nem lenne ránk már szükség? Ránk ne lenne szükség? Na neem ... Tessék egy kis polgárpukkasztás: — Csak Ránk van szükség! Legalábbis adjanak végre egyszer lehetőséget a tanulni, de még inkább (a hibákkal is) cselekedni vágyó IFJÚSÁGNAK! (Na ez egy olyan, márc. tizenötödikéi központi megemlékezés KISZ-transzparens feliratának beillő szólam volt. Pedig kár a lejáratott szavakért, hisz a fentebb leírt „jelmondat" úgy igaz, ahogy van. És aktuálisabb az aktuálisnál.) Szóval fizetünk, és eltávozunk. Majd elkárhozunk. Majd tanulunk. Tovább. Majd felnövünk. Majd leszünk negyvenévesek. Majd akkor. Beszélhetünk. Gondolkodhatunk. Hitelesek leszünk. Az akkori fiatalokkal szemben az akkori fiatalok problémáiban. Majd akkor európaiak leszünk. Majd akkor érdekelhet bennünket a Kárpát-medence népeinek a sorsa, története, szenvedése, kultúrája. Majd akkor. Ha negyvenévesek leszünk. Majd akkor viselhetjük a magunk keresztjét. Majd akkor viselhetjük gyermekeink keresztjét. Majd akkor, ha negyvenévesek leszünk. Majd akkor, mondják a mai negyvenévesek. Hát nem. Mondjuk mi. Szóval kiszolgáltunk? Szóval kiszolgáltattunk. Csűri Ákos n Arabok // Sokféle ember van. Ha az egyik meghallja ezt a szót, „arabok", ökölbe szorul a keze. ökölbe szorul, mert elege van már kötekedő magatartásukból, abból, hogy az egyetlen norma amit elfogadnak, a szemet szemért elv. Azt sem tudja tovább tűrni, hogy minden konfliktus után nekik lesz igazuk, mondván — kisebbségben vannak. A kisebbségük csak Szeged összlakosságának viszonyában nyilvánul meg, ugyanis városunk szórakozóhelyein a törzsvendégek 70 százaléka „külföldi diák"... A másik ember tehetetlenséget és tanácstalanságot érez. Az az országos hírű egyetem ugyanis, amely eddig a humanizmus fellegvárának számított, a magyar diákokat mondhatni nem tekinti egyenrangúnak a külföldiekkel szemben. A „devizásoknak" mindig jut szabad terem, előadó — akár tíz hallgatónak is —, legkorszerűbb oktatási technika — idegen nyelven is. Ezzel szemben a magyar hallgató filléres gondokkal és tankönyvhiánnyal küzd. Lehet, hogy az orvosi egyetem ezzel a magatartásával a természetes szelekciót kívánja szolgálni, hisz a magyar hallgató, ki ezek után el tudja végezni az egyetemet, az már tényleg megérdemli a doktori címet. A jogi karon is tanácstalanok a diákok. Vajon milyen jogáis szok lesznek a külföldi diá kokból, akik magyarul alig tudnak, de a magyar io got tanulják? Nehéz elképzelni, miként fogják ezt otthon alkalmazni... Ez volt az egyik oldal. A másik kimondottan élvezi a külföldi diákok ittlétét, ök azok, kiknek busás haszna származik ittlétükből. Köztük vannak azok a lányok, akik kegyeikbe fogadják őket. Érdekes lenne az a vizsgálat, mely azt kutatná, vajon a külföldi diákokkal kapcsolatban álló, vagy valaha állt hölgyek között milyen gyakori az öngyilkosság, a kábítószer-élvezet, a prostitúció. Mert sajnos akár beismerjük, akár nem — ezeknek a lányoknak bizony gyakran priuszuk van. Magára valamit adó magyar fiú nem áll szóba velük. Nagyon sokan húznak hasznot még a külföldiek jelenlétéből, erről jelenleg nincs mód bővebben írni. Csak utalni szeretnék az illegális valuta- és kábítószerkereskedelemre. Nem a bőrük színével van problémánk, hanem azzal az európainak cseppet sem nevezhető kultúrával, amellyel „megörvendeztettek" benünket. Jó volná, ha tzze1 az agyonhallgatott témával foglalkoznánk, mert foglalkozni kell vele, és a gondokat megoldani, mert egyszer minden pohárba beleesik az utolsó csepp ... Szegedi Tanát Rombolás? Építés! „Fogtad magad, eljöttél, hogy halld a zenét. Vonzott a borzongató zűrzavar, a bódító fény. Mondd csak, egy kicsit nem csalódtál, drága?" (In the Flesh) — indít a rocktörténet — ,.szerény" véleményünk szerint — legjelentősebb összefüggő művében a Pink Floyd. Örömest elmentünk volna mi is, mert vonzott a rockzene eleddig legvarázslatosabbnak ígérkező ünnepe, mindössze a borzongató 47 összevont DM kényszerített csalódottan századunk technikai vívmánya, a televízió elé. Bár ez számunkra nem csekély pénzösszeg a meghirdetés pillanatában éppúgy nem létezett, mint ahogy nem létezett a tavalyi páneurópai piknik meghirdetésének pillanatában a vasfüggöny elhúzásának lehetősége sem... Ennyi erővel — igaz koncert nélkül —, diplomáciánk vezetője is kérhetett volna minden egyes, a német egység felé nyitó sorompó után, hasonló nagyságrendű konvertibilis valutát. De hagyjuk a rosszmájúskodást hiszen a fentiek ellenére is felejthetetlen élményben volt részünk. Kár, hogy a kezdési előtt negyedórával értesülhettünk arról, hogy kicsinyeskedésünk tárgya, jótékony célt szolgál. „Rácsok az ablakon. Biztos volt itt egy ajtó a falban, mikor bejöttem." (The Trial) Nem látunk ki ablakainkon a rácsoktól. Olyannak tűnt, mint egy elvarázsolt kastély, vagy akár egy labirintus. Bemenni lehet, de kijönni nem. A fal magába zárta a beengedő kiskapukat, melyek szép sorjában teljesen beolvadtak. Mindenütt a viláigon. mindenütt a lelkekben vastag falak emeltettek. Berlinben. (Potsdam platz.) Pekingben. (Tienammen tér.) Budapesten. (Köztársaság tér.) Déva. Vcrkuta. Katyn. Oswiecin. Benned. Bennem. Köztünk. De ez az este is csak a materiális falakat volt ké_ pes leomlasztani. Roger Waters, a tudományos szocializmustól és Marxtól teljesen eltérő dimenzióban jött rá a brechti elidegenedés legfontosabb okára. Honecker és kompániája, Waters-szel és az idővel ellentétben vakoltak újabb téglasorokat a reális falakra. Out of my Turns — és ettől kezdve végig Waters, a berendezett filmbéli szobában. Karosszék, tv, gitár, lámpa. Az utóbbiak repülnek. A tévé sorsa nem világas, a rendező lemaradt. A világtól való búcsú végére elkészült, a FAL. A szobát — Waters világát — befalazták. De nemcsak az övét. Az archív és kevésbé archív képeken megjelenő háborús halottak, földrengettek, éhezettek. Hey You — kétségbeesett, hiábavaló segélykiáltás, mindenki elől elzárva, a FAL mögött. Nobody home. Soha be nem teljesülő remény. Háború és egyéb emberi elmék szüleményei miatt magukra maradt Verák. A fiúk, akiket már sohasem hoznak viszsza. Jelölt és jelöletlen tömegsírokban. Görcsösen öszszefonódó, egymásba kapaszkodó kusza kezek-lábak, üreges szemek halmazai. Injekció a FAL-ba. FALnak. Fasiszta nagygyűlések, szólamok víziója — minden totalitárius rendszer víziója. A tárgyaláson. Marionetttanárok, hisztérikus feleségek és anyák. De a tanítványok és a gyermekek porba döntik a FALat. Ezek után már semmi sem akadályozta meg a finálét, az újjászületés reményét. Nem a műhöz tartozó, de gondolatiságában odaillő Waters-szerzemény: The Tide is Turning. Az irányváltás megtörtént, de még senki nem tudja, hogy kinél vannak az ászok — Keleten, vagy Nyugaton? „Nem kérünk a nevelésből! Nem kell többé agymosás!" (Another Brick in the Vall II.) Nem kell, mert a század legnagyobb történelmi fordulatainak korszakában (időszakosan? végérvényesen?) lerombolták a megkövesedett falakat. És ezzel a koncerttel a FALat is. Mert hitünk immár nem a reformokban hisz, hanem a teljes lerombolásban, és az új építésében. Rombolni sokféleképpen lehet Lehet agytalanul, erőszakosan, lehet körültekintően, lehet értékesen. De most erőszaktól sem mentesen kellett körültekintően a velejéig és gyökeréig romlott görcsösen elhaló göcsörtös fákat — kivágni, kitépni, kiszakítani. Egyszóval: LEROMBOLNI. De építeni is többféleképp lehet. Szabad. Lehet hogy lehet. Lehet hogy szabad. Lehet, hogy tűrt. Lehet, hogy tiltott. Lehet hogy ölnek érte. Lehet alappal kezdve. Lehet tetővel kezdve. Lehet alap nélkül. Lehet tető nélkül. Lehet kívül. Lehet belül. Lehet kívülről. Lehet belülről. Falakat is sokszínűen lehet felhúzni. Mint Kínában. Mint Kőműves Kelemen. Mint Honecker. A MI feladatunk egy olyan fái építése, melv elvágja az eddigi rossz falak alapianyagait — TŐLÜNK. Minden személy átmászhatott átkúszhatott ezen oldalra. Ott már nincs ember. Ott már nincs lélek. Ott már csak malter, svakli, védőruha és védőital van. Amíg el nem párolog Ügy kell építenünk, hogy új falat ne építsünk. Semmilyent. nem könn)iű a szíveddel széttörni egy nyomorúlt őrült falát." (Outside the Wall) — (A FA Lem kívül...) (báiint—csűri)