Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-25 / 182. szám

1990. július 25., szerda Gazdaság és vállalkozás 3 Áz adósság puskaporos hordó A fejlődő, valamint az egykorj szocialista országok adósságállománya eléri az 1400 milliárd dollárt. Igaz, ebből mi csak szerény 20 milliárddal részesedünk, mégis Budapesten rendezték meg a Jövőkutatási Világszövetség XI. konferenciáját, amelyen a szervezők a világadósság problémájával is kiemelten foglalkoztak. Véleményük summázata: a jelenlegi feltételek mellett a világ eladósodási tendenciája folytatódik, s ez jelentős gazdasági és társadalmi károkat okoz mind az adós, mind a hitelező országoknak. Az erőteljes és hosszan tartó nemzetközi eladósodás új függési forma a kevésbé fejlett és az élenjáró országok között, melynek kárvallottjai elsősorban a volt gyarmati és perifériára szorult országok. A mai adósságválságot a szakemberek egyöntetűen az 1973-as olajárrobbanásból eredeztetik, amikor is hatalmas pénzmennyiség, az ügynevezett petrodollárok árasztották el az addig nyugodtnak mondható pénzpiacokat. Ez az óriási pénztömeg a fejlett országokban akkor — a gazdasági visszaesés idején — nem volt felhasználható, így a bankok — tekintet nélkül a megtérülésre, és szinte számolatlanul — helyeztek ki alacsony kamatlábak mellett dollármilliárdokat. Az alacsony kamatok azonban nem éltek sokáig, a hetvenes évek végén kezdődő szigorú pénzügypolitika különlegesen magas szintre emelte a kamatlábakat a fejlett — hitelező — országokban. Kialakult egy adósságcsapda, hiszen az eladósodott országokból megkezdődött az értékek kiáramlása, miközben adósságaik tovább növekedtek. A többszörösére bővült kivitel sem volt elegendő az éves adósságszolgálat (esedékes kamat plusz soron következő törlesztőrészlet) kifizetésére, így újabb és újabb hitel felvételére kényszerültek. Mindezt Latin-Amerika esete példázza legszemléletesebben, melynek adósságállománya a hetvenes évek elején mindössze 30 milliárd dollár volt. Még ugyanebben az évtizedben hozzágyűjtött annyit, hogy a 80as évek elejére elérte a 100 milliárdot. 1987-ig 84 milliárd dollár adósságszolgálat formájában kiáramlott a földrészről, ennek ellenére időközben Latin-Amerika adósságállománya 400 milliárdra emelkedett. A felhalmozódott összeg dikitő hányada nem más, mint a különlegesen magas kamatok miatt felszaporodott kamat. Hogy ennek az óriási öszszegnek a visszafizetése mennyire reménytelen, az is bizonyítja, hogy a földrész szegényebb országainak követeléseitől már fele-, harmadáron is szívesen szabadulnának a nemzetközi nagy bankok. (Itt kell megemlíteni, hogy a mi követeléseink árfolyama sem éri el a 100 százalékot.) Arról, hogy a behajthatatlannak ítélt követeléseket egyszerűen leírják, egyelőre szó sem lehet, hiszen ez alapjaiban rázná meg a pénzvilágot. Megoldás? Már csak az eladósodás megállítása évi 100 milliárd dolláros külkereskedelmi aktívumot igényelne az adós országoktól, s ezt a pluszt éppen a hitelezőkkel szemben kellene elérniük. így hát erre minden bizonnyal várni kell még egy ideig. Gazdasági visszaesés, stagfláció (nulla vagy negatív növekedés plusz erőteljes infláció), hatalmas társadalmi feszültségek az adós országokban, de mindez rontja a hitelezők exportlehetőségeit is. A tendencia folytatódása esetén a szakértők a világ pénzügyi rendszerének összeomlását jósolják. A nemzetközi szervezetek az adósságproblémát országonként külön-külön próbálják kezelni — lásd DélAmerika —, üdvözítő egyedi megoldás azonban nincs, meg kell keresni a globálisát. Ebből a célból alakult meg a közelmúltban a Global 2000. Nemzetközi Kutatási Program, mely, mint nevéből kiderül, legkésőbb az ezredfordulóig szeretné megnyugtató módon rendezni az adósságválságot (kovács) A kulcsember: a kisvállalkozó Már a jelszó sem volt szerencsés: privatizálás. Ez alatt, sajnos, nemcsak a közvélemény, de még a szakmabeliek többsége is tulajdonosteremtést ért, vagyis, el kell adni azt. ami eddig állami vállalkozás volt. Ez a megközelítési mód természetes, hiszen a történelmi fejlődés sokkal- előbb hozta létre a tulajdonost, mint a vállalkozót. A kapitalizmus kialakulása során a tulajdonosból lett vállalkozó, és szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki vállalkozó lehetett volna anélkül, hogy előbb tőkéssé válhatott volna. Azóta azonban nagyot változott a világ: ma a vállalkozáshoz sokkal fontosabb a jó vállalkozói képesség, mint a vagyonosság. Napjainkban már nem versenyképes az a társadalom, amelyikben csak az lehet vállalkozó, aki előbb valamilyen nem vállalkozási forrásból már megfelelő vagyc nt szerzett. Arra van elengedhetetlen szükség, hogy szinte mindenki próbát tehessen, hogy vállalkozó legyen, és akinek nemcsak ambíciója, de tehetsége, képessége is van hozzá, abból vállalkozó, majd egyre inkább a vállalkozásának tulajdonosa is lehessen. Azokban a társadalmakban, amelyek természetes fejlődés során alakultak át modern fogyasztói társadalmakká, csak fokozatosan fordult meg a sorrend, az előbb tulajdonos, majd vállalkozótól a fordítottjáig. Számunkra másként adódik a feladat Itt még a viszonylag szegény vállalkozóréteget is likvidálta a magát szocialistának deklaráló rendszer. A lemaradás gyors behozására sokan azt tartják természetesnek, ha minél gyorsabban, minél több tulajdonost teremtenénk. Ha kell, akár adminisztratív eszközök igénybevétele árán is. Az eredményesebb út azonban az lenn^, ha nem azzal kezdenénk, hogy tulajdonosokat teremtünk, hanem azzal, hogy vállalkozókat. Mielőtt ennek az útnak a leírásába kezdenék. említést keli tennem egy másik problémáról is ezzel kapcsolatban. A kapitalizmus spontán fejlődése, egészen a legutóbbi ötven évig, azzal járt, hogy u vállalkozások egyre jobban koncentrálódtak, egyre kevesebb tőkés tulajdonában levő nagyvállalkozásokká alakultak át. Ez a trend megfordult, ma minden fejlett tőkés országban csökken a vállalkozási szektoron belül a ..nagyok" részaránya, gyorsan nő ezzel szemben a kisvállalkozásoké. Ez nemcsak a lekötött tókére, és az ott foglalkoztatottak számára vonatkozik, hanem a szellemi tőkére is. A kisvállalkozásokban egyre nő a magas végzettségűek részaránya. Nem is szólva arról, hogy az azonos képzettség esetén a legjobbak, a leginkább kezdeményezők aránya a kisvállalkozásokban magas. Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a magánorvos, az ügyvéd, a számviteli szakértő, az adótanácsadó, az ingatlanügynök ugyanúgy kisvállalkozó, mint a klasszikus értelemben vett kisiparos és kiskereskedő, és az előbbiek részaránya egyre nő. A nemzetközi tényekkel szemben nálunk még mindig erős az a meggyőződés, hogy elsősorban nagyvállalkozókra van szükség. Természetesen szükség van azokra is, de sokkal ihkább a kisvállalkozókra. A modern világban egyetlen módja van annak, hogy kiderüljön, ki a jó nagyvállalkozó: ha bebizonyította képességeit, előzőleg kisebb méretek között. Óvakodjunk attól, hogy azok legyenek a közeljövő nagyvállalkozói, akiknek sikerült a korábbi rendszerben vezető menedzserségig feljutniuk! őket sem kell, nem is szabad kizárni, de számukra valamiféle előjogot biztosítani nemcsak erkölcstelen, de társadalmilag káros is lenne. Még fontosabb annak belátása, hogy a privatizálást elsősorban a kisvállalkozások, és ne a nagyvállalkozások irányába tereljük. Ezt nemcsak az indokolja, hogy a kisvállalkozások esetében sokkal gyorsabb hatékonyságnövekedés várható, de ez biztosít jobb szelekciót, nagyobb politikai bázist is. Nem azt keli erőltetni, hogy minél több állami vállalati tulajdont adjunk el, hanem, hogy minél többet adjunk bérbe, használatra kisvállalkozásoknak. Az eladással két okból kell türelmeseknek lennünk: Egyrészt nincs megfelelő vásárlóerő. Márpedig ennek hiányában csak elkótyavetyélni lehet bármit is. Másrészt nem azok lennének a vállalkozók, akik erre alkalmasnak bizonyultak, hanem azok, akik bátran ígérnek többet a tulajdonlás megszerzéséért. A modern tőkés világban is elképzelhetetlen. politikailag tűrhetetlen vagyongyarapodások következnének be spekulációs alapon. Nálunk pedig ebben a tekintetben több okból kisebb lesz a társadalom tűrőképessége. Előbb derüljön ki, ki alkalmas a vállalkozásra, aztán legyen belőle vállalkozó. Csak akkor számíthatunk a gazdasági fellendülés későbbi szakaszában nagy megtakarítási hajlandóságra, ha sok kisvállalkozó akarja megvenni az általa bérelt vagyont. Nem a néhány nagytőkés megtakarítása jelentős a modern társadalmakban, hanem a sok kicsié. A megtakarítási források nagy többsége nem a nagytőkéseknél, hanem a kisvállalkozásoknál és a bérből élőknél keletkezik. Az ilyen megtakarítások céljai között igen kicsi a nagyvállalati értékpapírokba való befektetés. sokszorta nagyobb a kisvállalkozás alapítása, fejlesztése. Különösen igaz lesz ez nálunk, ahol a nagyvállalati szektor túlméretezett, agyonbürokratizált, és sokáig nem lesz a jövedelmezőségben versenyképes a kisvállalkozásokkal. Aki nem látja be, hogy r. lakosság sokkal inkább akar a maga ura lenni kisvállalkozóként, mint a részvényosztalék passzív élvezője, az nem ismeri a magyar nép mentalitását. A fentiekből fakad a privatizálás helyes stratégiája: Gyors ütemben minél több állami vállalati vagyont bérbe adni a. jelentkező kisvállalkozóknak. Ezen az alapon aztán a spontán fejlődés során kiválasztódnak azok, akikre rá lehet bizni a nagyvállalatokat is. Napjainkban nem valamiféle harmadik utas romantika azt hangoztatni, hogy fontosabbak a kisvállalkozások, mint a nagyok, hanem ez az igazi modernség. Ezzel szemben a nagyvállalatok és a nagy tőketulajdonosok szerepének túlhangsúlyozása valamiféle, a múlt századból itt felejtett liberalizmus. Knpátsy Sándor Kár a benzinért... Bő harminc esztendőn keresztül mást sem hallottam: a kapitalizmus átkos örökségét nyögjük. Azért nem telik nekünk többre, azért kell ázsiai módon élnünk, mert ezt örököltük az átkos múlt rendszertől. Ezért is kaptam fel a fejem, amikor bejelentették a benzin árának emelését, azzal az indokkal, hogy a kormány nem tehet mást, ezt örökölte. A képlet megfordult: az átkos kommunizmus örökségét nyögjük most. Hát! Ha már választani lehet, én inkább a kapitalizmus örököse szeretnék lenni — tréfálkoztam magamban. Mindez persze semmit sem változtatott azon a tényen: immár egy hete európai szintre emeltük a hazai benzin árát. Ebben már européerek vagyunk. Abban kevésbé, hogy a zsebünk nagyon is balkáni maradt. Úgy kell azoknak, akiknek még autózásra is futotta eddig — kaiánkodtak azok akiknek kilátásuk sincs, hogy az életben egyszer legalább egy használt Trabantra szert tegyenek. Az autóstábor viszont minden cifra káromkodás tudományát latba vetette. Azért nem hagyták a telefonhálózatot, az autóparkot fejlődni, mert félt a hatalom! — mondja másnap este ismerősöm. Az embereket mesterségesen el akartájk szigetelni egymástól ezzel is — érvelt. Jó, jó. De akkor most mi van? Ez a vád aligha ül ma már. Sokkal inkább az. a verzió, hogy minden hatalom igyekszik ösztönösen a legkönnyebb ellenállás irányába menni. Nem is titok: a benzin ma még alig hét-nyolc forintba kerül a kutas (szégyenletesen alacsony) fizetésével egvütt. A többi? A kincstáré. Még a régi kormány idején, egy fővárosi sajtótájékoztatón forszíroztuk, mikor hazunk már be kisfogyasztású gépkocsikat. A miniszterhelyettes válasza elképesztően cinikusra sikeredett: — Uraim, gondolkozzanak. A kisfogyasztású kocsik importja a kormánynak felérne egy szesztilalommal! \ Pedig a gazdasági élénkítést itt kéne üstökön ragadni. Jó infrastruktúrával, erős kommunikációs rendszerrel, hibátlan hírközlési hálózattal, jó szállítási háttérrel. Mert ebben vagyunk ma még a leggyöngébbek. Szavakban mindenki elismeri ezt tettekben már kevésbé. A mostani benzináremelés csak a Szegedi Közlekedési Vállalatnak a következő plusz kiadásokat okozza: az év hátralévő részében a gázolaj, a távfűtés, a gáz „plusszá" 3 millió forint. A vontatási energia rebesgetett emelése újabb 4 milliós plusz kiadást jelent majd az idén. Nem kétséges, a vállalat aligha tehet mást, mint a 7 milliós többletet rátáblázza a lakosságra. Az ostor mindenképpen a fogyasztón csattan. A társadalom egyre szélesebb rétegei kényszerülnek majd ellehetetlenülésre. A piacgazdaságra való áttérés áldozatokkal ,jár! — halljuk nap nap után. Legelőször is azzal, hogy árainkat is piacira, európaira kell emelnünk. Csakhogy ... A szabad piacgazdaságú országokban az értéktöbbletnek 60 százaléka visszavándorol a melós zsebébe, mig a keleti blokkban mindez alig éri el a 30 százalékot. A benzináremelés is azt példázza, a magyar budget továbbra is szovjet mintájú, mely még hordozza a tervgazdaságban létrejött költségvetési szisztémát, aminek aligha lehet más a lényege, mint az. hogy mindent hajtsunk keresztül az államkasszán, hogy legyen mód a lefölözésre. Ha az árak mostani emelése mindössze ezt a célt szolgálta, akkor tényleg kár a benzinért. Jó lenne, ha nem kéne visszaidézni a régi mondást: „legjobb nap a vasárnap, mert akkor a kormány nem tud semmit sem csinálni..." A lefölözés helyett előbb-utóbb a gazdaság mélyrétegeihez kellene hozzéínyúlni. A további vészes eladósodás ugyanis áremelésekkel aligha hárítható el. Gyors, határozott vállalkozásélénkítő intézkedésekkel annál inkább. Ebben pedig, a gazdaságot tovább bénító energia-áremeléseknek aligha volna helye .. . R. G. Keletnémet mezőgazdaság Parlagon hevertetés ? Az NDK integrációja ko- kai szabályozza. A minisztemoly problémákat idézhet rek véleménye szerint az elő az EGK egységes mező- NDK-nak — már az NSZKgazdasági politikájában — val történő egyesülést megderül ki abból a bizottsági előző átmeneti időszakban is jelentésből, amelyet 12 tag- — csökkentenie kell ezen ország mezőgazdasági mi- termékek előállítását. nisztereinek luxemburgi ér- További nehézségeket tekezletén tettek közzé. okoz majd. hogy az NDKA miniszterek üdvözölték ban termesztett zöldségek és a berlini kormányzatnak azt gyümölcsök sok esetben nem a döntését, hogy július 1-jé- felelnek meg a közös piaci vei (azaz a pénzügyi unió szabványnak. Ennek követéletbe lépésével) megkezdik keztében fennáll a veszélye a közösség egységes mező- annak, hogy elárasztják gazdasagi politika ja alapve- maíd az NDK piacát az EK tő elveinek az átültetését, lényegesen jobb minőségű Ugyanakkor arra figyelmez- mezőgazdasági termékei, ami tótnek, hogy megfelelő in- végső soron a csőd szélére tézkedések meghozatala nél- juttathatja az ország mezökül az EK mezőgazdasági gazdaságát. termelésének egyes ágaza- Ezzel kapcsolatban olyan taiban gondot okoz majd az intézkedéseket helyeztek kiNDK mintegy 600 ezer me- látásba a miniszterek, amezőgazdasági dolgozójának az lyek a termelésbe bevont integrációja. Mindenekelőtt földek parlagon hevertetéséitt gabonáról, olajos növé- re ösztönöznek az NDK-ban. nyékről, tejtermékekről és a Azok a termelők, akik földhúskészítményekről van jeik 30 százalékát parlagon szó, amelyeknek a szállítását hagyják, rendkívüli jutalmaa közösség szigorú előírások- zásban részesülnek majd.